Valószínű, nem erre számítottak az idei első visszatérő ugartyúkok, amelyek afrikai telelőhelyükről tulajdonképpen a télbe érkeztek meg hozzánk az elmúlt napokban. De vajon tényleg tyúkok ezek a nagy, sárga szemű madarak?
Nem túl barátságos idő fogadta az afrikai telelőhelyükről visszaérkező idei első ugartyúkokat – olvasható a Kiskunsági Nemzeti Park közösségi oldalán. Ennek az érdekes kinézetű madárfajnak az állománya fogyatkozóban van hazánkban, becslések szerint csupán 50–100 pár fészkel Magyarországon, a legjelentősebb, 30-40 párból álló állomány pedig a Felső-Kiskunságban él.
Az ugartyúk (Burhinus oedicnemus) hazánkban fokozottan védett, természetvédelmi értéke félmillió forint.
Az ugartyúk és más földön fészkelő madárfajok, mint pl. a túzok, székicsér számára a költőhelyek átalakulása a legfőbb veszélyeztető tényező. Eredetileg szikes pusztákon és nyáras-borókás homokpusztákon alakította ki fészkét, de ma már jórészt agrárkörnyezetben költ. Azonban a szántókon hiába a kiváló rejtőszín, a tojásokat és a fiókákat nagymértékben veszélyeztetik a tavaszi mezőgazdasági munkák.
Homokos, vagy szikes talajon egy béleletlen mélyedésbe rakja kettő, néha egyetlen tojását. Alkonyatkor és hajnalban jár táplálék után, étrendje rovarokból, gyíkokból, apró gerincesekből áll. Az ugartyúknak igazából nem sok köze van a tyúkfélékhez – bár régebben a puszta lakói sárgalábú tyúknak is hívták –, mert a lilealkatúak rendjébe tartozik. De vannak más érdekes nevei is, például a bagolyfejű lile vagy a bagolyszemű sneff (szalonka), ami arra utal, hogy fejük és szemük a testükhöz képest nagyon nagy.
A nagy szem pedig az éjszakai életmódban segíti az ugartyúkot, hiszen jellemzően rossz fényviszonyok között keresi táplálékét, amelyhez más partimadárral ellentétben nem érzékeny csőrét, hanem éles látását használja.
A már említett remek álcázást biztosító földszínű tollazata pedig annyira kiváló, hogy gyakran nem is lapul le veszély esetén, hanem egyszerűen mozdulatlanná dermed és ezzel valóban szinte láthatatlanná válik. Ezért is nehéz pontosan megmondani az állomány nagyságát, sokszor csak a sötétben hallható jellegzetes hangja árulja el jelenlétét.
A faj ugyan lehetőségeihez mérten alkalmazkodott eredeti élőhelyei zsugorodásához, ám a művelt szántókon fészkelő párok fészekalját a különféle zavarások, illetve a tavaszi mezőgazdasági munkák (pl. talajmunkák) veszélyeztetik, és az agráriumban tapasztalható intenzív kemizálás is kedvezőtlenül hat rá, elsősorban a táplálékbázisának csökkenése okán.
Természetes élőhelyein megmentésük kulcsa a legeltetéses állattartás visszahozása az alföldi gyepeken és a szikes tavak környékén, ugyanis legelő állatok híján ezek az élőhelyek elszegényednek, az alacsony növényzetű költőhelyeket elfoglalja a nádas-zsiókás mocsári növényzet, megszűnik a szikpadkák, szikfokok, hátak és mélyedések változatossága. A megtalált fészkek és revírek környezetében pedig a gazdálkodási tevékenység időszakos korlátozása is indokolttá válhat védelmük érdekében.
