A fast fashion üzletek mára leuralták a ruhaipart. Az olcsó árak, a hetente jelentkező új kollekciók folyamatos vásárlásra ösztönzik az embereket. De milyen áron?! A ruhaipar kevésbé ismert árnyoldalairól Mengyán Eszterrel, a Helló, Slow fashion! című könyv szerzőjével, a környezettudatos ruhatár szakértőjével beszélgettünk.
Turista Magazin: A ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, szinte nincs olyan lépése a gyártási folyamatnak, ami ne okozna iszonyú nagy környezeti terhelést.
Mengyán Eszter: A legnagyobb problémát a fast fashion (gyors divat) gyártási modell okozza, amelynek lényege, hogy a piac igényeit folyamatosan monitorozva villámgyorsan és folyamatosan készülnek új ruhadarabok, akár néhány héten belül új kollekció kerül a polcokra. Ráadásul most már létezik ultra-fast fashion modell is, ami még gyorsabb tempót diktál. Naponta kerülnek fel a webshopokba különböző formájú ruhadarabok, ami bődületes mennyiségű új ruhát jelent.
Az egyik népszerű kínai ultra-fast fashion márkánál hetente 50 ezer új termék kerül a webshopokba, ami naponta 7 ezernél több új ruhát, cipőt vagy kiegészítőt jelent.
Különböző statisztikák szerint évente 100-150 milliárd új ruha vagy még ennél is több kerül ki a piacra. A másik probléma, hogy ezeknek a ruháknak a egyre nagyobb százaléka műszálas alapanyagokból készül. Ezeknek nemcsak az előállítása környezetterhelő, de a mosás során a ruhákból kiszakadó mikroszálak jelentős szerepet játszanak a mikroműanyag-szennyezésben, aminek a környezetre és emberre gyakorolt hosszú távú hatásáról még keveset tudunk.
Mengyán Eszter
TM: A műszál mellett a másik legfontosabb textilipari alapanyag a pamut. Bár ez természetes eredetű, a gyapot termesztése szintén komoly környezetterhelést jelent.
ME: A gyapottermesztés nagyon vízigényes, a csapadékvíz mellett öntözni is kell. Felkapott adat, hogy egy pamutpóló előállításához 2700 liter vízre van szükség- és ugyan egyetlen ilyen szám sem értelmezhető a kontextsuból kiemelve-, de azért ezek elgondolkodtató adatok. És akkor nem beszéltünk még a növényvédőszerekről, amelyek szintén jelentős környezetterhelést okoznak és az egészségre is ártalmasak.
TM: A textilhulladék kérdése is egy komoly globális problémává vált mára. És itt megint döbbenetes számokról olvashat az ember. Csak Európában 12,6 millió tonna textilhulladék keletkezik évente, amelynek csak egyötödét hasznosítják újra. A többi szeméttelepeken végzi, vagy elégetik.
ME: A textilhulladék nagy része visszakerül Ázsiába, de Afrikában is nagyon komoly problémákat okoz a nyugati országokból érkező elképesztő mennyiségű használt ruha. Egyrészt tönkreteszi a helyi ipart, másrészt, mivel nincs is nagyon feldolgozóipar, hegyekben állnak a ruhák a tengerparton, vagy egy lerakatban, ahol a végén gyakran elégetik azokat. Tulajdonképpen áttoljuk a problémát egy másik kontinensre. A Dead white man’s clothes című dokumentumfilmet ajánlom ebben a témában, döbbenetes…
TM: Nemrég láttam az Unravel című filmet, amit Te ajánlottál egy korábbi beszélgetésben. A film azt mutatja be, hogy Indiában mit kezdenek a nyugatról érkezett hatalmas mennyiségű használt ruhával. Látjuk azt is, hogy az indiai nők mennyire nem értik, miért kell nekünk ilyen sok ruha. Úgy gondolják, hogy biztos azért, mert nálunk nagyon drága a víz, és olcsóbban kijövünk, ha eldobjuk a használt ruhát és veszünk helyette újat. És ha belegondolunk és megpróbálunk külső szemmel magunkra nézni, tényleg egészen abszurd ez az egész.
ME: Az biztos, hogy először a gondolkodásmódunkat kellene megváltoztatni. Csakhogy ezt a legnehezebb. A környezettudatosság témája 2019 környékén került igazán előtérbe és lett a közbeszéd része Magyarországon. Aztán a világjárvány elsodorta mindezt, de azért én látom és tapasztalom, például a követőim számában, hogy az emberek érdeklődnek a környezettudatos életmód, a fenntartható divat és a tudatos öltözködés iránt.
TM: A divathoz, az öltözködéshez való viszonyodban számodra a nagy változást egy másik film, a True Cost hozta el, amit egyébként szerintem mindenkinek látnia kellene. Milyen hatással volt rád ez a dokumentumfilm?
ME: Először azt gondoltam, hogy hiába szeretek öltözködni, egyszerűen nem vagyok hajlandó innentől kezdve venni semmit. Végül odáig jutottam, hogy elkezdtem egy kihívást, és 13 hónapig nem vettem ruhát magamnak. Ezzel újságíróként fel is tudtam hívni a figyelmet erre a témára. Közben, ahogy a saját ruhatáramból kezdtem elővenni régi darabokat, egy csomó mindenre rájöttem. Például arra, hogy milyen anyagokat szeretek egyáltalán. Később elmentem színtanácsadásra, testalkatelemzésre, alapanyagokról tanultam egy mesterszabász hölgy workshopján. A second hand üzletekben vásárolni mindig is szerettem, később ebbe az irányba jobban el is indultam, de volt, hogy ruhacseréket is szerveztünk a munkahelyemen.
A True Cost (Valódi ár) című dokumentumfilm sok szemszögből tárja fel a ruhaipar árnyoldalait. A legmegrázóbb képsorok a bangladeshi Rana Plaza tragédiájáról szólnak. 2013-ban egy nyolcemeletes gyárépület omlott össze, melynek romjai alatt 1129-en vesztették életüket és több ezren sérültek meg. Az épületben lakások, bankok, üzletek, míg a felsőbb szinteken több mint ötezer embert foglalkoztató ruhagyárak kaptak helyet, amelyek nyugati fast fashion márkák ruháit varrták. Az épület konstrukciós hiba miatt omlott össze. A tragédia előtti napokban a gyárvezetők – bár akkor már lehetett tudni, hogy életveszélyes körülmények között dolgoznak az emberek – nem tettek semmit azért, hogy a munkakörülmények biztonságosabbá váljanak, sőt bérmegvonással fenyegették azokat, akik nem akartak bemenni dolgozni.
TM: Vásárlóként elég nehéz tájékozódni a rengeteg márka, hangzatos zöld szlogen között. Vannak olyan címkék, logók, amelyek biztos jelzést adnak nekünk arról, hogy az adott termék megfelel bizonyos fenntarthatósági, környezetvédelmi sztenderdeknek?
ME: Itthon a pamut termékekre vonatkozó GOTS tanúsítványt (Global Organic Textile Standard) érdemes keresni, ami azt jelzi, hogy a termékhez felhasznált gyapotot ökológiai módon termesztették, szigorú környezetvédelmi szabványokat dolgoztak ki a feldolgozásra, és a gyárakban méltányos munkakörülmények között, felnőtt embereket foglalkoztatnak. A ruhaiparban is használják, bár ritkábban a Fair Trade logót, és gyakran lehet még Oeko-tex (Öko-Tex) minősítéssel is találkozni, ami arra vonatkozik, hogy az adott termékben mennyi lehet a megengedett mennyiségű kémiai anyag.
Sajnos nincs egy egységes, a fenntartható divatmárkákra vonatkozó szabályozás. A cégek maguk is kommunikálhatnak úgy, hogy abból a vásárló azt a következtetést vonja le, hogy ők környezettudatosak. Sokszor van az, hogy egy cég az alapanyagokra odafigyel, de például a gyártásról továbbra sem tudunk semmit.
Az ENSZ jelentése szerint 2000 és 2014 között megduplázódott a globális textiltermelés.
Az európai emberek évente 26 kg textilt vesznek, és 11 kg-ot dobnak ki.
Világszerte a textilhulladékok kevesebb mint 1 %-át hasznosítják újra.
A globális üvegházgáz kibocsátás 2-10 %-áért a ruhaipar felel.
Azoknak az új ruháknak az aránya, amiket soha nem adnak el, 10-40 % között mozog.
TM: A túra és sportruházat az a kategória, ahol nehéz megvalósítani a fenntarthatóságot, merthogy az alapanyagok jelentős része szintetikus.
ME: Igen, ez nehezen kikerülhető a technikai ruházatoknál, de a second hand piacon is nagyon jó dolgokat lehet vásárolni, gyakran vadonatúj, még címkés darabokat is. És vannak olyan gyártók, amelyek komolyan veszik a fenntarthatóságot, igazi nagykövetei a tudatos divatnak, és nálunk is elérhetők a termékeik.
TM: Mit tudnál tanácsolni annak, aki tudatosabban, fenntarthatóbban szeretne öltözködni? Hogy érdemes elindulni?
ME: Mindenekelőtt a gondolkodásmódot kell átállítani, a fenntarthatóság nem a fogyasztásról és nem a vásárlásról szól. Mondom ezt úgy, hogy én is veszek magamnak olykor nyári ruhát, vagy zoknit a fast fashion üzletben. De muszáj lelassulni egy kicsit ahhoz, hogy átgondoltottabban tudjunk foglalkozni az öltözködésünkkel.
A vásárlás sokszor nem arról szól, hogy igazán szükségünk van valamire. Ezt kell felismerni.
És nem is kell mindig feltétlenül vásárolni, ha például egyszeri alkalomra, mondjuk egy esküvőre kell ruha, akkor kölcsön is lehet kérni egy ismerőstől, vagy kölcsönözni is lehet, ma már ilyen is van, nem feltétlenül kell megvenni. Ha second hand üzletben vásárolunk az jobb, de ha mégis fast fashionben veszünk valamit, akkor próbáljuk meg minél többször felvenni azt. A ruháink tartósságát azzal is lehet növelni, ha jól bánunk velük, vagy eleve jobb minőségű alapanyagból készült ruhát veszünk.
Biztos szükség van ennyi ruhára?
TM: Ha valaki szeretne tudatosabban öltözködni, az készüljön egy önismereti utazásra is, ahogy azt az oldaladon is írod: „A fenntartható divat nem a vásárlással kezdődik, hanem a szekrényeddel. Egészen pontosan azzal, aki a szekrényed előtt áll: veled”
ME: Igen, első körben a gardrób folyamatos elemzését szoktam javasolni, én is ezzel kezdtem. A gardróbelemzés olyan, mint amit a háztartás zöldítésnél is szoktak javasolni, hogy először ne a vásárlási szokásaidon változtass, hanem nézd meg, hogy mi van a kukádban. Elemezd a szemetesedet, mert akkor jössz rá, hogy te hogyan fogyasztasz, hogyan vásárolsz, és csak utána tudsz majd változtatni.
Kezdjük el hordani a saját ruháinkat, legyünk tudatában annak, hogy mi van a szekrényben, mi az és miért jó vagy nem jó valami.
Kezdjük el megismerni az öltözködési szokásainkat, ne a vásárlási szokásainkat. Ha magadat jobban ismered, akkor könnyebben tudsz döntéseket hozni. De mindenkinek magának kell rájönnie, hogy neki mi a jó, nincs általános recept. Például, hiába hiper-szuper fenntartható anyag a len, én egyszerűen nem szeretem annyira magamon, vagy jó lehet a second hand fürdőruha, de sokan azt nem veszik fel. Kicsit életmódváltás is mindez, csak étkezés és mozgás helyett most a ruhákon és az öltözködésen van a fókusz.
Ha szeretnél mélyebben is elmerülni a környezettudatos öltözködés témájában, kattints a Holy Duck blogra, ahol számos érdekes cikket és hasznos gyakorlati tanácsot találsz.
Akit mélyebben is érdekel a környezettudatos öltözködés témája, annak érdemes Eszter "Helló, Slow Fashion!" című könyvét elolvasni.
Mengyán Eszter pályáját divatújságíróként kezdte, volt női magazin főszerkesztője, elvégzett egy stylist képzést, majd 2016-ban a True Cost címú film hatására érdeklődése a fenntartható divat felé fordult. 2016-ban eldöntötte, hogy három hónapig nem vásárol magának ruhaneműt. A vállalásból 13 hónap lett. 2017 óta rendszeresen tart ismeretterjesztő előadásokat a fenntartható divatról és a környezettudatos öltözködésről. Ma már színtanácsadóként is dolgozik, és komplex testalkatelemzést is tanult, hogy a hozzá fordulókat még hatékonyabban segíthesse a tudatos öltözködés felé vezető úton. 2021-ben jelent meg az első könyve Helló, slow fashion címmel.
