Gyönyörű és elgondolkodtató természetfilm készült hazánk mesterséges vizeiről, amelyek utolsó menedékei lehetnek számos fajnak. Ha engedjük. Már mozikban a „Múlt és jelen: Vizeink az ember kezében” című film, amelynek kapcsán a rendezővel, Fehér Zoltánnal beszélgettünk többek között arról, hogy mi maradt mára a "vizek országából".
A felszínen gyönyörű képsorok, nyüzsgő természet és gazdag vízi élővilág elevenedik meg a hazánk mesterséges vizeit bemutató filmben. De ha mélyebbre nézünk, akkor egy aggasztó, ugyanakkor pozitívan ösztönző alkotást láthatunk. A Múlt és jelen: Vizeink az ember kezében című film egy négyrészes sorozat második epizódja, de igazából mindegyik megállja a helyét önállóan is. Az általunk is bemutatott első rész, a „Vad víz - Aqua Hungarica” egy átfogó felvezetés volt, amelyben az ember előtti vizek, gyógyvizek, ősi mocsarak, a Pannon-tenger és élővilága voltak középpontban, és már az is foglalkozott korunk veszélyeivel, amelyek a vizes élőhelyek ökoszisztémáját fenyegetik.
A mostani rész pedig kifejezetten azokat az ember által létrehozott és kontrollált vizeket veszi górcső alá, amelyek egyrészt életet adnak, ugyanakkor az emberi beavatkozások miatt roppant sérülékenyek, és rengeteg veszélyt is hordoznak.
Talán sokunk nincs tisztában azzal, hogy ártereink 90 százaléka eltűnt és tavaink 75%-a ma már mesterséges. Amit természetesnek gondolunk, azt valójában az ember alkotta.
A természet túlélő ösztöne pedig igyekszik élettel megtelíteni a mesterséges vizeket, ezért fontos jobban megismernünk és megértenünk ezeket az élőhelyeket.
Fehér Zoltán filmje három évig készült, kb. 20 helyszínen forgott a kamera hazánk mesterséges vizes élőhelyein a hegyektől az Alföldig. Többek között szomorú képet kapunk a Balaton jelenéről, amit csak akkor érthetünk meg, ha megismerjük múltját, és azt, hogy régen milyen is volt. De járunk a turisták által kedvelt Bokodi-tónál, a Megyer-hegyi tengerszemnél, a bakonyi Gyilkos-tónál, a Deseda-tónál, ellátogatunk a Hortobágyra, a Biharugrai-halastavakhoz és természetesen hazánk legnagyobb víztározója, a Tisza-tó se maradhatott ki. Belesünk a beton alá szorult budapesti patakokba, és lehull a lepel a lillafüredi pisztrángokról is.
Hihetetlen, de édesvízi medúzákkal is találkozunk majd, mégpedig az esztergomi Palatinus-tóban. De nehogy azt higgyük, hogy ez a faj nálunk őshonos, a kínai Jangce folyóban élő medúza csak egy a rengeteg invazív fajból, amelyek szép lassan kiszorítják vizeinkből az őshonos fajokat.
A film egy kisebb stáb műve, létrejöttében rengeteget segített Zoli párja, Pőcze Franciska, illetve régi cimborája, Koszta Marcell, akik rendezőasszisztensként szorgoskodtak mellette, illetve Szendőfi Balázs természetfilmes volt a film konzulense és terepi koordinátora, akinek alkotásait már szintén több anyagunkban láthattátok.
A tervezett négyrészes sorozat fókuszába miért a víz került? Mit jelent számodra a víz?
Talán elcsépelt, de igaz, hogy a víz az élet forrása. A vizekben és környékükön találkozhatunk a leggazdagabb ökoszisztémákkal, nem csak Magyarországon, de az egész világon. Rendkívül érdekes és különleges élővilág gyűlt köréjük. Emellett a víz, főleg az édesvíz az, amivel az ember a legkegyetlenebbül bánt a történelem során. Levágtuk folyóink természetes kanyarulatait, hogy aztán rájöjjünk arra, hogy túl gyorsan kifolyik a víz az országból és nem tudunk öntözni, "halgazdálkodni", ezért tározókat építettünk.
Irtjuk a nádasokat, mert „csúnya” vagy „büdös”, holott egy tó természetes szűrőjéről beszélünk. Aztán persze csodálkozunk, ha az őshonos halállomány csökkenni kezd.
Szóval a víznek ez a kettőssége az, ami számomra nagyon izgalmas és egyben szomorú: gazdag, mégis kisemmizett.
Melyik jelenet felvétele okozta számodra a legnagyobb kihívást?
A felvételek már nem okoznak nagy kihívást, inkább a célfaj megtalálása. Természetfilmesként a terepi munka több mint felét a keresés és az informálódás teszi ki, és nem az effektív forgatás. Ebben hatalmas segítség volt számomra Szendőfi Balázs halkutató és természetfilmes kollégám, akivel ennek a filmnek a forgatása során ismerkedtem meg, és azóta is együtt dolgozunk. Sok témát köszönhetek neki, többek között a Tisza-tavi jelenetünknek is ő volt a társrendezője, ő koordinálta azt a forgatást, hiszen ő is épp akkor forgatta „A szőke tó - A Tisza-tó hat évszaka” című sorozata utolsó jeleneteit. Sőt, több felvétele is szerepel a filmben.
Sok faj volt, amit csak azért volt nehéz felvenni, mert rosszkor voltunk rossz helyen. Édesvízi medúzákat például több bányatóban is kerestünk, olyan helyeken, ahol bizonyított a jelenlétük, mégis kerültek minket. Aztán végül egy véletlen során találtunk rájuk bokáig érő vízben, a Palatinus-tóban, amikor nem is forgatni mentünk.
Szeretném, ha egy picit beszélnénk a film címéről, mert úgy érzem, több van benne, mint hogy pár villanásra betekintünk a múltba, és tényeket kapunk a jelenről.
A „Múlt és jelen” cím a fő téma kettősségére utal. Ezek ember által teremtett élőhelyek, mégis ugyanazt a szerepet töltik be, mint a hajdani mocsarak vagy lápok. Sőt, ebben a filmben nem csak mesterséges vizekről esik szó: néhány jelenet a víz hiányáról, az egykori árterekről szól. Ha megnézünk egy vízrajzi térképet a történelmi Magyarországról, az egész Alföld egy hatalmas vizes élőhely volt. Valahogy úgy nézhetett ki, mint most a mesterséges Tisza-tó. A különbség csak az, hogy sokkal-sokkal nagyobb kiterjedésben. Ezek után nem csoda, hogy a sokan a térségünkre a „Vizek országa” jelzőt is ráaggatták. Ma már nem aggatnák rá.
Az árvízmentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt ilyen képet mutatott a Kárpát-medence
Ez az ősi világ azonban ma is tovább él. A daru például nem egy pusztai madár. Eredetileg nem azért érkeztek hozzánk (és fészkeltek itt), mert ősszel csipegethetik a hátramaradt kukoricamagokat. Ők egy vizes élőhelyre jöttek, a Tisza hatalmas árterére, a bőségbe. Ebből ma már csak annyi maradt, hogy esténként tömegesen behúznak a halastavakra éjszakázni, mert a víz bizony elfogyott. Ezért sem fészkelnek ma már nálunk. Szóval a főcímet ez a fajta kettősség alkotta:
az élővilág még a régi idők ritmusa szerint játszik egy új, ember szabályozta környezetben.
A „Vizeink az ember” kezében alcím számomra nemcsak a jelenre utal, hanem a jövőt is behozza, hogy felelősek vagyunk ezekért a helyekért. Te mit szerettél volna üzenni vele?
Minden, ami ezeken az élőhelyeken történik, azt vízügyesek, tógazdák, sok diplomával, precíz mérőeszközökkel kontrollálják. Szabályozva van a vízszint, telepítve vannak a halak, nádas is csak ott nőhet, ahol az nincs útban a gazdaságnak. Néhol kicsit jobban szabályoznak, néhol kevésbé. Ott, ahol kevésbé, ott egy olyan mellékhatással találkozhatunk, hogy a természet teret hódított.
Vannak olyan tógazdaságok, amelyeket fontos ősi vizes élőhelyek mentén létesítették. Itt a tógazdák törvényileg kötelezve vannak arra, hogy hagyjanak meg a természetnek olyan területeket, ahol nem folyik munka. Ezek azok a területek, ahol a lehető legnagyobb biodiverzitással találkozhatunk.
A Biharugrai-halastavakon például ritka, védett madarak százai fészkelnek, mert nem zavarják őket és békében felnevelhetik a fiókáikat. Minél kapzsibb egy tógazdaság, annál zavaróbb például a madarak, vidrák jelenléte a számukra és annál kevesebb állattal is találkozhatunk a területén.
Ezek a vizek tehát teljes egészében az ember kezében vannak. Csak annyira hódíthatja meg őket a természet, amennyire azt engedik. Az üzenetem ezzel pedig az, hogy bizony engednünk kéne neki. Úgy gondolom, hogy egy Tisza-tó vagy egy Biharugrai-tórendszer nem csak esztétikailag, de presztízsében is többet ér, mint egy kopár tógazdaság. A jövő az, hogy képesnek kell lennünk együtt élni a természettel, nem csak megtűrni, hanem a gondolkodásunk, a gazdaságunk részéve tenni.
Nem mi teszünk szívességet a természetnek, hanem elveszünk tőle erőforrásokat. Ha már lecsapoltuk a mocsarakat, felszámoltuk az ártereket, akkor ennyivel tartozunk az élővilágnak.
Ha ezt sem vagyunk hajlandóak elfogadni, akkor nagy bajban leszünk. Mert, amikor eltűnik az utolsó kárókatona, az utolsó hód, az utolsó vidra, már nem lesz hol gazdálkodni.
Találkoztál a forgatás során olyannal, ami téged is meglepett? Volt olyan információ, amire nem számítottál egy adott hely vagy faj kapcsán?
Mivel a forgatások előtt sok információt szoktunk gyűjteni az adott fajokról, helyszínekről, ezért sok meglepetés nem ért minket. Talán apróságok, mint például, hogy a kárókatonának nincs szó szerinti orrlyuka, ezáltal nem folyik be rajta víz. A csőrén megvan az orrnyílás helye, de csontlemezek takarják. Ez számomra újdonság volt.
Helyszínek esetén pedig főleg az, hogy a történelmi Magyarországot mennyi víz borította valójában. Előtte is tudtam, hogy sok, de konkrét elképzelésem nem volt róla. A Balaton például kilométerekkel szélesebb volt délre és északra egyaránt, és néhány tanúhegy szigetként állt ki a vizéből. Persze, az ember már akkor is ember volt, és megszülettek a tervek a Balaton totális lecsapolására, hogy szántóföld legyen a helyén. Ma már ez hatalmas blődségnek hangzik, de ha belegondolunk, a folyószabályozások is ugyanilyen drasztikusak voltak.
Magyarország egy gyönyörű kék folt volt az Alpok és a Kárpátok ölelésében. Nincsenek látványos magashegyeink vagy tengerünk, hanem édesvizünk volt rengeteg. Ez volt a mi örökségünk. Volt!
A forgatás évei alatt valószínű, hogy többször visszamentél helyszínekre. Tapasztaltál-e bárhol pozitív vagy negatív változást?
A forgatási évek alatt annyira nem, inkább azóta. Kisebb-nagyobb változások szinte mindenhol adódtak. A kisebbek közé tartozik a Megyer-hegyi tengerszem via ferrata-ja, vagyis mászóösvénye. A sziklafalba, hegymászóknak felszerelt drótpálya a felvételeinken még nem létezik. Szintén apróbb változás, hogy a Bokodi-tó úszó házaihoz vezető pallókon már kis kapuk és „Belépni tilos!” táblák vannak kirakva a turisták miatt.
A nagyobb változások idén történtek. Az aszály miatt például szárazra került a Tisza-tó legészakibb medre, amit személyesen is láthattam. Félelmetes látvány, ám ez a tározó feladata: öntözővizet adni a legnagyobb szárazságban is.
A kiskörei hallépcső vize is jóval lejjebb volt a megszokotthoz képest augusztusban és invazív busák ezrei tolongtak benne, várva a lehetőséget, hogy a Tisza-tóba juthassanak. Az idei rossz kukoricatermés valószínűleg hatással lesz a mostanság érkező darvakra is, melyeknek ez az egyik fő táplálékuk ilyenkor. És még ki tudja, milyen hosszútávú hatásai lesznek ennek az aszálynak. Sőt, úgy gondolom, hogy a java még csak most jön!
Van kedvenc jeleneted a filmben?
Mindig az a kedvenc, amit éppen forgatok vagy vágok. Talán a medúzák voltak a legérdekesebbek, hiszen medúzák Magyarországon? Szinte hihetetlen, de itt vannak. A sztorisabb jelenetek közül pedig a sasokat emelném ki.. Már az előző filmben is szerettem volna, hogy szerepeljenek, de akkor ez nem jött össze. Nagyon karakteresek, szigorú, tiszteletet parancsoló megjelenésük van, de emellett például a fiatalok sokat bénáznak, kíváncsiskodnak, tehát könnyen belopják magukat az ember szívébe.
A film végén már egy rövid előzetest is láthatunk a következő részből, amely „Rejtett világ” címmel jelenik majd meg. A forgatások és az utómunkálatok már befejeződtek, csupán a film narrációja van hátra. Zoli reméli, hogy a következő Gödöllői Természetfilm Fesztiválon már látható lesz, és 2023-ban a mozikba is eljut.
Érdemes követni Fehér Zoltán filmes közösségi oldalát itt, ahol mindig friss információkat találtok éppen aktuális munkáiról.
