Nők a Kéken – „És egyedül nem félsz?”

Tavaly készült egy kifejezetten a női túrázási szokásokat kutató felmérés, amelyből többek között kiderült, hogy minden tizedik megkérdezett nő havi rendszerességgel túrázik, a megkérdezettek 4 százaléka pedig hetente legalább egyszer útra kel. A felmérésben arra is kíváncsiak voltak, hogy itthon mennyire népszerű a szóló túrázás. A kérdésre, hogy szokott-e egyedül túrázni, minden tizedik nő válaszolt igennel. Egy hasonló felmérésben a férfiak 13%-a mondta azt, hogy gyakran járja egyedül a természetet.

Workshop egyedül túrázó nőknek

Nemrégiben Nőként egyedül túrázni címmel tartott workshopot Till Anilla, aki idén 72 nap alatt teljesítette az Országos Kékkört, és a 2550 km-es táv nagy részét egyedül tette meg. A nagy kalandról, és arról, hogy mindez milyen mentális és fizikai kihívást jelentett számára, dokumentumfilm is készült, amit jövő tavasszal mutatnak majd be.

A Jane Goodall Intézet számára tartott adománygyűjtő workshopon számos praktikus tanácsot kaptak a résztvevők azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes egy hosszú távú túrát megszervezni, milyen nehézségeket jelent az, ha az út során az ember csak magára számíthat, milyen felszerelést érdemes vinni, hol érdemes egyedül vadkempingezni, és természetesen a „nem félsz?” kérdéskört is megvitattuk.( A workshopot november 17-én újra megrendezik, ennek részleteit itt találjátok.)

Ő erre mindig azt mondta, hogy persze, sok mindentől fél, de ez nem tartotta attól vissza, hogy elinduljon. Előzetesen félt például attól, hogy mindez nem lesz-e túl nagy vállalás számára, mi lesz, ha majd menet közben sötétedik rá, vagy milyen lesz majd az első vadkempingezés egyedül. „Egyszer nem értem időben oda a szállásra, és rám sötétedett az Alföldön. Ettől eléggé tartottam korábban, de amikor megtörtént, rájöttem, hogy nem is olyan vészes, hisz a fejlámpámmal jól tudtam tájékozódni. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé stresszeltem ilyen dolgok miatt, és egyre rutinosabb lettem. Volt olyan is, amikor délután fél 4-ig nem találtam boltot, és nem tudtam enni, de akkor már ez sem stresszelt, úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben valakitől kérek enni” – mesélte nekünk egy korábbi interjúban.

„Emlékszem, az ötödik napon lehettem, amikor néztem a táblázatomat, és nem tudtam felfogni, hogy még 67 ugyanilyen nap van hátra. Stresszelt az is, hogy hosszú ideig most én leszek a felelős mindenért, hogy egyedül rajtam múlik, hogy odaérek-e valahová időben, lesz-e szállásom.”

Anilla a saját biztonsága érdekében sok mindenben elővigyázatos volt, például a családtagjain és a közeli barátain kívül más nem tudta, merre is jár pontosan, ha útközben megkérdezte tőle egy idegen, hogy hol száll meg, nem mondta meg. A közösségi médiában megjelenő posztjait is késleltetve rakta ki, így amikor a Nyírségről posztolt, ő már rég valahol a Dél-Alföldön járt.

A workshopon mi, résztvevők is elmondhattuk, ki mitől fél, ki mitől tart leginkább, amikor egyedül túrázik. Számomra például az első számú félelem az, hogy az erdő mélyén összeakadok rossz szándékú emberekkel, és közel s távol senki nem lesz, aki segítsen, ha baj van. Tartok még a medvétől való közvetlen találkozástól, a kóbor kutyáktól és a felbőszült vaddisznóktól. Érdekes volt hallani, hogy mások ezektől egyáltalán nem félnek, volt, aki inkább attól tart, hogy túrázás közben megsérül, és nem tud segítséget hívni, megint más az eltévedéstől tart leginkább.

„Amikor egyedül túrázok, mindig minden annyira kitisztul”

Fehér Anna is részt vett a workshopon, mert Anillához hasonlóan ő is egyedül járja a Kéket. „Leginkább azt szerettem volna hallani, hogy tényleg nincs mitől félni, és igen, nem őrültség azt mondani a környezetemnek, hogy igenis, én egyedül megyek nőként, és nem, nem félek, mert nincs mitől. Azt nem is gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek még rajtam kívül, akik hasonló gondolkodásúak, és ennek nagyon örültem.”

Anna doktorandusz hallgató, és ha teheti, két-három hetente megpróbál egy-egy napot „elvonulni", és kiszakadni a városi nyüzsgésből.

„Egy egyesület elnöke is vagyok, és sokszor adódnak stresszes helyzetek, vagy merülnek fel ötletek, amik megvalósítása mindig abbamarad idő hiányában, viszont amikor egyedül túrázom, mindig minden annyira kitisztul, hogy sokkal kreatívabb is vagyok. Sokkal jobban tudok a saját életemben is végiggondolni mindent, illetve egy ideje azt érzem, hogy sokkal több én-időre van szükségem annál, mint amennyit a hétköznapi életemben kapok, így ezt a magányos túráimon élem ki.”

Anna pár éve kezdte el az Alföldi Kéktúrát, és a környezete már akkor is aggódva engedte útjára. „Alapvetően nem szoktam félni túrázás közben, de volt egy pillanat, amikor egy faluban élő hölgy leszólított, hogy merre megyek, és mit csinálok, és óva intett a kígyóktól (ez a mai napig vicces, mert sosem találkoztam egy siklóval sem évek óta), és az erdőben lévő rossz emberektől. Erre a túrámra egyébként nem vittem magammal túrabotot, (magam sem értem utólag, hogy miért nem, mert például bozótot is jól lehet vele vágni), és azt éreztem, hogy nincs is nálam semmi, amivel megvédhetném magam, ha jön valaki vagy valami. Addigi utam során nem volt bennem félelem, de ez az egy mondat annyira beleégett a gondolataimba, hogy nem tudtam másra gondolni, főleg, hogy fáradtam mentálisan is.”

Azóta túrabotot mindig visz magával, és beszerzett egy paprikaspray-t is, bár szerencsére soha nem kellett használnia. Anna ultrafutóként egyébként egészen másképp éli meg az egyedüllétet, még a versenyek éjszakai szakaszain sem fél, mert tudja, hogy hogy mögötte tíz percen belül biztosan tartózkodik valaki, és az is feltűnik, legalább a szervezőknek, ha egy pontra nem érne oda.

„A félelemnél nagyobb volt a kíváncsiság bennem”

Szombati Orsi, a Traveladdict blog szerzője 11 hónap alatt járta be az Országos Kékkört, ennek kétharmadát egyedül tette meg. Mint mondja, először nagyon komfortzónán kívüli élmény volt számára az, hogy egyedül indul neki egy-egy szakasznak, viszont a félelemnél nagyobb volt a kíváncsiság benne.

„Mindig megosztom előre egy közeli családtaggal, baráttal, hogy épp merre járok: mikor és honnak indulok, és várhatóan hova érkezem meg. Az offline térképeket mindig letöltöm a telefonomra, így ha eltévedek, akkor is tudok mihez nyúlni, ha épp nincs térerőm. A napkelte és napnyugta időpontjához igazítom a túrát, hogy lehetőleg sötétedés előtt végezzek.

Természetesen a megfelelő felszerelés és az időjárási körülmények ellenőrzése is mindig az előkészületek részét képezi.”

Amikor egyedül túrázik, az egyik legnagyobb félelme az, hogy útközben baleset történik, nincs térerő, és nem tud segítséget hívni. A családja is aggódott érte, amikor egyedül járta a kéktúrát. „Természetesen nagyon féltettek, az elején nem is értették azt, hogy miért indulok egyedül útnak. De utána büszkék voltak rám, hogy nem adtam fel, vagy nem futamodtam meg útközben egy-egy kóbor kutya láttán, ami személy szerint nekem a kéktúra során az egyik legnagyobb félelmet jelentette.”

Orsi utazó bloggerként sokat jár egyedül külföldre is, s mivel elsősorban a természeti élményeket keresi, ezeken az utazásokon is sokat túrázik, és gyakran egyedül. „Szlovákia, Szlovénia, Ausztria teljesen biztonságos túrázás szempontjából, már csak az infrastruktúra miatt is. Itt minden jól kiépített és kitáblázott, és nincs nyelvi akadály sem, angolul szinte mindenhol beszélnek. Konfliktusokkal terhelt országokban, ahol instabil a politikai helyzet, és bármikor előfordulhatnak etnikai vagy vallási megmozdulások, csak helyi kísérővel vágok neki az útnak. Ahogy tettem ezt idén például Libanonban vagy Jemenben.”

Bár társasággal is szeret túrázni, de ő is úgy gondolja, hogy a szóló túrázásnak számos előnye van. „Ha egyedül túrázol, akkor saját tempód, kedved szerint fedezhetsz fel egy-egy helyet, ott állsz meg ahol és amennyi időre szeretnél, és jó lehetőséget ad az elmélyülésre is.

Azt látom, hogy az elmúlt években, ahogy a szóló utazás, úgy a szóló túrázás is egyre elfogadottabb forma lett. A kéktúra után nagyon sokan írtak nekem, hogy az én hatásomra ők is el mertek már indulni egy-egy szakaszra akár egyedül is. Ez roppant jó érzés.”

„Teljesen szabadnak érzem magam ilyenkor”

Gyimesi Szandra pár éve januárban teljesítette az Országos Kéktúrát, és az út jelentős részét egyedül tette meg. Eredetileg nem ez volt a terv, de aztán menet közben másképp alakultak a dolgok, és ezt egyáltalán nem bánta. „Először nem egyedül terveztem, társsal vágtam neki az útnak, és később sok más ismerősöm is csatlakozott volna hozzám egy-egy szakaszra. De az első napok rádöbbentettek, hogy így nem igazán tudom élvezni a túrát. Ha beszélgetsz valakivel, akkor nem úgy figyelsz a tájra, nem látsz meg dolgokat, az állatok elbújnak. Nem akartam megbántani senkit, de visszamondtam a kedves jelentkezéseket, és az utolsó, talán 23 napon már egyedül mentem.”

„Mindössze pár héttel előtte találtam ki ad hoc módon az egészet, így nem is igazán volt bennem az a tudat, bármitől is félnem kellene. Ráadásul a természet mellett nőttem fel vidéki lányként, aki a gyerekkorát, a nyarakat az erdőben töltötte.” De bevallja, hogy az első egyedül megtett kilométereken néha-néha azért összerezzent. „A hajnali órákban néha megrettentem a bokrok mögül kiugró disznók, őzek, szarvasok hallatán, láttán. Ezt azonban sikerült elég hamar leküzdenem. A kóbor kutyáktól nem féltem, szerencsére nem is volt sehol rossz tapasztalatom. Medvékkel riogattak, de csak medvelábnyommal találkoztam.”

Szandra számára a nehéz pillanatok sokkal inkább logisztikai jellegűek voltak, leginkább azért, mert sokszor még délután sem tudta, hogy aznap hol száll meg, és a szállásokban egyébként sem bővelkedő szakaszokon télen még az átlagosnál is nehezebb a helyzet. „Ez nagyon elszívta az energiám. Nyáron nem gond, hogy az ember végső megoldásként elalszik az erdőben a ruháit magára véve. De télen megfagysz odakinn sátor, hálózsák nélkül. Sajnos sokszor ezen agyaltam menetelés közben.”

Szerencsére aztán egyetlen napot sem kellett kihagynia, tudta folytatni az útját, és kiizzadta magából a betegséget, de – mint mondja – azt a napot senkinek nem kívánja. Szandra ma már párkapcsolatban él, így utazni és túrázni is kevesebbet jár egyedül,

„Ha természetjárásról van szó, akkor számomra a csend, az állatok figyelése, az „önazonosulás”, a magammal való párbeszéd jelenti a legjobb kikapcsolódást. Teljesen szabadnak érzem magam így, kicsit a világtól elzártan. Mindig azt szoktam magamnak mondani ilyenkor, hogy a legjobbkor vagyok a legjobb helyen.”