Nyári berek – Egy nap a vadregényes Kis-Balatonnál

A Kis-Balaton is ilyen hely, az állatok és a növények birodalma, amelynek életébe azért mi, emberek is bepillanthatunk. De nem akárhol és nem akárhogyan, hisz a terület egy része fokozottan védett, ahová csak a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság szakvezetéses túráin lehet belépni. A Fenékpuszta közelében található Diás-szigetre például csak így juthatunk be. A kirándulás bevezető, a Kis-Balaton Látogatóközponttól a Diás-szigetig tartó 2,4 km-es szakasza saját gépjárművel vagy elektromos golfautó utasaként, illetve előzetes jelentkezéssel kenuval is megtehető.

21. századi Tüskevár

A Diás-sziget északi csücskében vagyunk, közel s távol senki, csak a szigetet körülölelő ingovány madarai énekelnek. A Kis-Balaton mocsár- és nádrengetegéből kiemelkedik néhány magasabb sziget, amelyek régen fontos szerepet töltöttek be a környékbeliek életében. Állatokat legeltettek, halászok és pákászok tanyái álltak rajtuk. Kísérőnkkel, Rozner György tájegységvezetővel Fekete Istvánról beszélgetünk, aki nagyon szerette ezt a tájat: többször megfordult itt, és ihletett merített regényeihez.

Az író ezer szállal kötődött a Balatonhoz. Itt, a Diás-szigeten fejezte be a Tüskevárat, de sokat járt a szomszédos Nagyberekbe is horgászni és vadászni, illetve a Szigliget alkotóházában is évente többször megfordult. Tutajos és Bütyök, a Tüskevár főhősei ide, a Kis-Balatonhoz érkeznek nyári szünidőre, ahol az öreg pákász, Matula Gergely felügyel rájuk. Miközben a két fővárosi kamasz ismerkedik a berekkel, életre szóló élményeket kapnak, és rengeteget tanulnak a természetről Matula bácsi iskolájában.

„Gémek jöttek-mentek, héják és kányák imbolyogtak a nádas felett, egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással, és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. Gyula csak feküdt a széna- és nádszagú magányban, és a derűs, telt, holnaptalan nyár szétáradt a szívében. Úgy érezte, hogy ami kívül van, az belül is szól, repül, él, holnap is nap lesz, ugyanilyen nap, ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt, a tűz ég, a folyó lomhán kúszik, s az időnek semmi jelentősége sincs.” (Részlet Fekete István Tüskevár című regényéből)

Az író emlékét a szigeten álló Fekete István Emlékhely őrzi, ahol regényeinek legismertebb szereplőivel, például Vukkal, Kelével, Húval találkozhatunk, valamint eredeti kéziratokat és korabeli használati tárgyakat is láthatunk.

A túrán a szigetet övező vízállások növény- és állatvilágát ismerhetjük meg, többek között a védett lápi csalánt és a vizet borító, a békalencsénél is apróbb és ritkább gyökértelen vízidarát, amely 1–1,5 mm-es nagyságával a világ legkisebb virágos növénye.

Bivalyok, gyurgyalagok, ürgék

Kis-balatoni kirándulásunk következő állomása a Zalakomár és Balatonmagyaród között található Kápolnapusztai Bivalyrezervátum, ahol már akkor odáig voltam a csodálattól, amikor a „főszereplők” még csak tisztes távolban voltak tőlünk. Mielőtt ugyanis az ember a bivalyok közelébe érne, még egy gyurgyalagtelep mellett is elhalad, ahol meglehetősen közelről lehet megfigyelni a színpompás madarakat. De nemcsak őket, a környező gyepterületeken ugyanis ürgék szaladgálnak. Főleg a most született fiatalok egészen bizalmasak, és egy-két méterre magukhoz engedik a látogatókat. Közben mindenfelől hallani az anyaállatok füttyentéseit, akik ezzel a figyelmeztető hanggal próbálják megóvni és terelgetni utódaikat. A hatalmas területen végigjárhatunk egy tanösvényt, van állatsimogató, és a Kis-Balaton élővilágát is megismerhetjük egy interaktív kiállításon.

A nagy kánikula elől a fák árnyékába húzódott bivalyok békés tekintettel kérődznek, amikor odaérünk hozzájuk.

Az állatok rágásukkal a gyepet is „karbantartják”, ennek köszönhetően pedig az ürgék szintén remekül érzik itt magukat.

A bivalyt a 6. század közepén az avarok hozták be a Kárpát-medencébe, a későbbi évszázadokban országszerte elterjedt igavonó állat volt. Még 1911-ben is több mint 150 ezer egyed élt az országban. Aztán a mezőgazdaság gépesítésével párhuzamosan számuk jelentős csökkenésnek indult, és a teljes eltűnéstől csak a legutolsó pillanatban sikerült megmenteni. A Kis-Balatonnál 350 bivaly él, amelyek közül 150 állatot láthatunk a rezervátumban.

Az első kócsagőr

A Kis-Balaton élővilága különösen gazdag, és ezt látogatóként is megtapasztalhatjuk. A nyílt vízfelszíneken bütykös hattyúk, nyári ludak, szárcsák úszkálnak családostul, a száraz ágakon kis kárókatonák, a vízpartokon békák napoznak, fél szemmel a közeledő siklókat figyelve, amelyek közül itt főleg a vízi- és a kockás siklóval találkozhatunk. Alkonyattól megindulnak a denevérek is, amelyeknek 12 faja él a térségben. Az itteni vizekben megtalálhatjuk még a jellegzetes lápi-berki halakat, a lápi pócot és a réti csíkot, de már sokkal kisebb számban, mint hajdanán, mert a Kis-Balaton lecsapolása, majd a későbbi elárasztás miatt a nyílt vízterek kialakulása érzékenyen érintette e fajokat.

A Kis-Balaton emblematikus madárfaja, a nagy kócsag is jó eséllyel a szemünk elé kerül. A faj a hazai természetvédelem címerállata, ugyanis a 20. század elején a drasztikusan megfogyatkozott magyarországi állományt a természetvédők összefogásának köszönhetően sikerült megmenteni a hazai kipusztulástól. Az élőhelyek eltűnése, a díszes kócsagtollakért folyó vadászat miatt a századfordulón már csak egyedül a Kis-Balaton jelentett menedéket a faj számára.

A védelem fontos „pillére” volt az ország első fizetett kócsagőre, aki a hazai és nemzetközi adományoknak köszönhetően állhatott munkába. A közeli Vörs községben élt, szakmáját tekintve halász Gulyás Józsefre tulajdonképpen a mai természetvédelmi őrök elődjeként tekinthetünk – fő feladata a Kis-Balaton kócsagtelepének őrzése volt. A fajt végül sikerült megmenteni a kihalástól, a Kis-Balatont pedig 1951-ben (az országban az elsők között) védett természeti területté nyilvánították.

Kányavári-sziget, a Kis-Balaton szabadtéri látogatóközpontja

Egy kis-balatoni túrából nem maradhat ki a Kányavári-sziget, amely szabadon látogatható, és kicsiben tudja megmutatni mindazt, amit a Kis-Balaton jelent. A szigetre egy szép fahídon lehet belépni, távcsövet pedig (ha van) mindenképpen hozzunk magunkkal, mert látnivaló akad bőven. Mi napnyugta előtt jöttünk, elsősorban azért, hogy fotósunk alkonyi fényekben dolgozhasson, de ez a napszak számomra is kiváló volt, mert a madarak ilyenkor sokkal aktívabbak, mint a délutáni kánikula idején.

A sziget belső területeinek egyébként inkább parkerdei hangulata van, ahol tűzrakó helyek, padok, asztalok vannak, továbbá két kilátó és egy kis játszótér is várja a látogatókat. Ha azonban az ember végigjárja a part mentén haladó, mintegy 1,5 km hosszú Búbos vöcsök tanösvényt, avagy kimegy a sziget végére, újra az állatok veszik át a főszerepet. Alkonyat idején különösen igaz ez, a hídon nézelődve én is örömmel állapítottam meg, hogy hiába vannak horgászok a parton, tábortűz mellett piknikező fiatalok a réten, azért itt mégis a természet az úr, és a madarak békakuruttyolással megtámogatott alkonyi kórusa simán túlharsog minden mást.

Lecsapolták, aztán elárasztották

A Kis-Balaton nyílt vízfelületek, mocsaras, nádas területek, valamint az ezekből itt-ott kiemelkedő szigetek mozaikjából áll. Hajdan a Balaton nyugati öble volt, a régi térképeken még látszik, hogy két nagyobb, halászható, nyílt vizű tó terült el itt. Az ezeket övező hatalmas ingoványba érkezett a Zala. A Balaton vízhozamának jelentős részét szállító folyó vizének megszűrésében nagy szerepet játszott a Kis-Balaton, illetve játszik ma is. Közben azonban történt egy s más, jött az ember, és az évszázadokkal ezelőtt elkezdődött, majd a 20. század elején csúcsra járatott tájátalakító tevékenységével megzavarta a természetes folyamatokat.

Kiirtotta a környékbeli erdőket, lecsökkentette a tó vízszintjét, szabályozta és gátak közé szorította a vízfolyásokat, lecsapolta a mocsarakat. Az 1950-es évekre szinte teljesen kiszáradt az egykori lápvidék, megszűnt a természetes szűrőrendszer, és az 1960-as évekre komolyabb vízminőségi problémák jelentkeztek a Balatonon és a Keszthelyi-öbölben az egyre vastagodó iszapréteg-lerakódások miatt. A Zala vizét már nem volt képes megtisztítani a Kis-Balaton mocsaras nádrengetege, a folyó közvetlenül a tóba ömlött, ráadásul a Zalát és így a tavat is egyre fokozottabb terhelés érte. Ez az időszak az iparosodás, az idegenforgalom kezdeti időszaka, egyre népesebbek lettek a vízgyűjtő területen fekvő található városok, egyre intenzívebbé vált a mezőgazdaság, a víz megnövekedett foszfor- és nitrogéntartalma miatt pedig gyakoribbá vált a Balatonban az algavirágzás.

A megoldást a Zala terheltségének csökkentése és a Kis-Balaton rekonstrukciója jelentette. Mindez azonban összetett és költséges munka volt, amelynek megvalósulásához évtizedek kellettek. Ennek részeként több ütemben újból elárasztották a Kis-Balaton területét, ami nemcsak a Balaton vízminőségének javulását, de a Kis-Balaton élővilágának feléledését is magával hozta. Voltak azonban olyan élőlények, amelyek nem bírták a hirtelen jött vizet. A Kis-Balaton területén ma is láthatunk nyílt vizekben álló, csupasz fákat, amelyek az elárasztás után pusztultak el.

A cikk a Tuirsta Magazin 2020. július–augusztusi számában jelent meg.