Gondozott parkokra általában ott bukkanunk, ahol a városi dzsungel túlságosan is sűrű lesz a kikapcsolódáshoz. A Kis-Balaton parkja viszont a természet háborítatlan vadonjaként alkot kontrasztot a környezetével.
A Zala folyó legalsó szakaszán, a Balaton nyugati szélén terül el hazánk egyik legnagyobb mocsaras vidéke, a Balatonba érkező víz fontos természetes szűrőjeként is működő Kis-Balaton. A Tüskevárból is ismert nádvilág a türelmes szemlélők számára ma is idilli képet nyújt: a lápon a vízimadarak tömegei mellett vadak is biztonságot találnak, a nyílt vízfelületeken pedig esténként a zalai dombok mögött lenyugvó nap csillog. Eddig az elmélet.
Az egyszerű látogató viszont a forgalmas utakról letérve ott találja magát Zalakaros határában, vagy épp a Hévíz-Balaton nemzetközi repülőtér szélén, előtte végtelenek tűnő szántóföldek, mögötte a nádasok. Merre induljon, ha belülről szeretné látni a mocsár fent említett látnivalóit? Ezt az egyszerű igényt ismerte fel a Balaton-Felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság egyik közvetett elődje, a Zalai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság remek érzékkel már az 1980-as években, amikor a Kis-Balaton egyetlen szigetének kialakításába kezdett.
A kialakítás szó szerint értendő, hiszen a mocsár az elmúlt száz év lecsapolásai és szabályozásai után szörnyű állapotban volt: a sok helyen mesterséges mederbe szorított Zala folyó pangó vizek és kiszáradt tómedrek közt Vas megye iparvárosainak határából egyenesen a Balatonba folyt, és ez a magyar tenger romló vízminőségén is érezhető volt.
Első lépésként a Hídvégi-tó felduzzasztására került sor, amivel újra jelentős nyílt vízfelület jött létre, és javult a környék talajvízháztartása is. Ezzel a Kányavári-sziget is végérvényesen szigetté vált, így egy hídra is szükség lett.
A hazánkban úttörő technikával, ragasztott gerendákból álló, három nyílású ívhíd tervezésekor szerencsére vot némi keret a műszakilag szükséges minimumon felül esztétikailag is maradandót alkotni. Az 1980-as évek közepén átadott Kányavári-híd karcsú, elegáns szerkezetével mára a Kis-Balaton jelképévé vált. Hosszú évek alatt nyerte el a mai, talán most sem végleges formáját.
A másfél kilométer hosszú, keskeny sziget „főútja” tágas, fasorral szegélyezett sétány, ahol pihenőhelyek, játszótér, kis és nagy kilátók várják a látogatókat. Utóbbiakon azért elkél egy átlagosnál hosszabb távcső is, hiszen az ember által folyamatosan látogatott területtől az állatok viszonylagos távolságot tartanak.
Pedig kis szerencsével változatos élővilágot térképezhetünk fel: eddig 250 madárfajt figyeltek meg a területen, ebből közel 150 fészkel is a környező vizekben. Gyakori vendég többek között a búbos vöcsök, amiről a szigeten körbefutó tanösvény is kapta a nevét.
A környék megközelítése a nagy távolságok miatt nem egyszerű: a sziget bekötőútja Fenyvespusztáról indul. Itt elvileg megtalálható a „Balatonmagyaród, Kányavári sziget bejárati út” nevű buszmegálló, ahol csak hétköznapokon, irányonként egyszer áll meg a Keszthelyről érkező buszjárat, a szomszédos balatonmagyaródi fordulója előtt és után 5-5 perccel. A két kilométerre fekvő Balatonmagyaródra viszont már egy-két óránként érkeznek buszok Zalakomár és Nagykanizsa felől.
A Budapest-Nagykanizsa vasúti fővonalon lévő Zalakomár állomásról biciklivel háromnegyed óra alatt elérhető, és félúton akár a kápolnapusztai bivalyrezervátumba is benézhetünk. Az autóval érkezőket kiépített (fizetős) parkoló várja, a bejáratot jelentő híd előtt pedig a forgalmasabb hétvégéken a környék árusainak finom, vagy épp díszes portékáiból is válogathatunk.
