Olyan, mint Svájc? Majdnem

A Radnai-havasokat (Munții Rodnei) a román kormányzat síparadicsommá szándékozik fejleszteni, Borsafüred (Stațiunea Borșa) felett a már említett libegő alatti sípálya mellett egy újat építenek, jóval izgalmasabbat, ami viszont fontosabb egy túrázó számára, hogy bővült a jó minőségű szállások száma Borsán (Borșa) és Borsafüreden, a hasonló adottságú szlovákiai helyszínekhez képest jóval olcsóbban. Egy 3 ágyas szoba egy 3 csillagos panzióban kb. 10 500 Ft. Sok étterem és kávézó is nyílt, szintén jó minőségben, a magyarországinál olcsóbb árszínvonalon. Általában a szolgáltatások olcsóbbak, mint a hasonló szlovákiai szállásokon és éttermekben és - ami fontosabb - nincs olyan sok turista, mint akár ott, akár Magyarországon az idegenforgalmi központokban.

Romániának periférikus helye, autópályák nincsenek, noha a romániai utak kiválóak itt, a helyi völgyekben hosszan elterülő települések miatt szinte mindenütt csak 50-nel lehet haladni, így a Szatmárnémeti-Borsa 180 km-es utat bő négy óra alatt lehet megtenni. A közösségi közlekedés sosem volt egy román sikerágazat (morzsoljunk el egy könnycseppet a Székelykocsárdi átszállások emlékére), így ma sem, bár szépen épített, fedett típus-buszmegállók épültek mindenütt, menetrend szerint közlekedő busszal nem sokkal találkozunk. A vasút pedig inkább a helyet foglalja, semmint kényelmes alternatíva lenne a Borsára utazóknak. Meg is szüntették az Alsóvisó (Vișeu de Sus) -Borsa szárnyvonalat, igaz, ebben közrejátszott, hogy a borsabányai (Baia Borșa) aranybányát bezárták, így teherforgalom sem volt már.

Ezzel érdemes óvatosan bánni, mert az éves csapadék 1400 mm felett van (A Magas-Tátra 1100 mm körüli éves csapadékkal bír.), nyáron tehát jó felszerelés kell, amikor pedig nincs eső és vihar, mint augusztus végén és szeptemberben, akkor viszont az éjszakák már csípnek. A hegység északi oldala jóval meredekebb, mint a déli, ezért Borsáról könnyebb egynapos túrákat tervezni. Ezek közül kettőt mutatnék meg. Az egyik, bár nehéz, de a legnépszerűbb, a Borsáról fel a hegység legmagasabb csúcsára, a 2303 méter magas Nagy-Pietroszra (Vf. Pietrosu, 1940-44 között Horthy-csúcs). A másik a libegő beiktatása miatt lényegesen könnyebb, de varázslatos Borsabánya-Știol-Cascada Cailor-Borsabánya kör.

A kék jelzés a Pietroszra Borsa központjából indul, 4 és fél órát ír az útjelző tábla, de ha autóval vagyunk, akkor a 960 m-es magasságban épülő kolostorig (Schitul Borșa Pietroasa) érdemes felmenni. Nyaralók és lakóházak között kanyarog fel az út, muzeális korú csőrös Tátrák füstfelhőjében (előzni reménytelen) a kolostorig. A helyi hagyományoknak megfelelően fazsindellyel fedett épületek mellet nagy parkolót alakítottak ki.

Ahol van uniós fejlesztési pénz, ott fazsindellyel fednek le minden épületet, ahol csak pénz van, ott pedig az etno-Dubaj építészeti stílus dívik. Ez utóbbi alatt a foncsorozott üveggel borított 3-4 emeletes sátortetős épületeket kell érteni, ami bármi lehet, családi ház (igen, 3 emeletes), szálloda, vagy éppen lakatlan rom. Természetesen a fazsindelyes hagyományőrzés sokkal szebb, bár születtek elég különös épületegyüttesek, mit pl. a Bârsana-i kolostor.

Érdemes kora reggel indulni, mert ha tudjuk tartani a kolostornál kiírt 3 és fél órát, akkor is nettó 7 óra az út oda-vissza, ami júniusban nem gond, de szeptemberben könnyen belecsúszhatunk a naplementébe. Eleinte még nyaralókká átalakított esztenák között, kaszálók, kecskék, mókusok mellett visz a nem is meredek út, kb. 20 perc múlva egy paddal, asztallal ellátott pihenőhöz érünk. Kellemes hely a reggeli napsütésben.

A fenyvesbe beérve az erdei úton hosszú emelkedő kezdődik. Hegymenetben ebben semmi meglepő sincs, viszont kellemetlenül köves, ennek oka, hogy az 1690 méteren lévő meteorológiai állomáshoz bütykös gumis terepjáró viszi fel a muníciót, ami a talajt feltúrta és a sok eső azt lemossa, így majdnem vasúti töltésre jellemző kőzúzalékon megyünk. Én elkövettem azt a hibát, hogy túracipőben mentem, és minden kavicsot éreztem, felfelé még nem is volt annyira rossz, mert a bakancsnál könnyebb, de lefelé a meredekség miatt a lábujjaim majd szétmentek.

Ha ezen a bő órányi kaptatón túl vagyunk, akkor kezdődik a túra szebbik része. Kilátunk a törpefenyők és cserjék közül, mivel gyönyörű tiszta időnk volt, láttuk a Pietrosz csúcsát, szemben a Visó (Vișeu) völgyén túl a Máramarosi-havasokat. Egy vízkifolyó mellett vitt el az utunk, amiről nem tudtuk, hogy iható.

Itt nem volt, érdemes óvatosnak lenni, természetesen egy arcmosás vagy tarkóhűtés jól esik, a továbbiakban már nem lesz árnyas út. Igazából nem is a napszúrás a veszélyes, mert a levegő már hűvös, viszont aki érzékeny az UV-sugárzásra, annak ügyelni kell.

Nemsokára elérjük a meteorológiai állomást, ahonnan már csak pár perc a Lacu iezer. Annak, aki többnapos hegyi túrát tervez, fontos infó, hogy itt van kijelölt sátorozási hely. Az Iezer a Pietrosz alatti kárfülkében keletkezett moréna-tó, magyarul Mosolygó-tónak nevezte el valaki, az biztos, hogy nem a helyi román és ruszin pásztorok, de az is biztos, hogy a jiddisül beszélő borsai zsidók sem. 2011-ben 27 611 lakosból 1,29% (356 fő) volt a magyarok aránya.

Egyre pazarabb a kilátás észak felé, Borsa már makettnek tűnik. Már nem halljuk a Visó-völgyi út morajlását. Az is lehet egy teljes túra, ha valaki itt fordul vissza, hamisítatlan magashegyi túrában lesz így is része.

A tavat balról megkerülve rövidesen egy magyar vonatkozású emléktáblához érkezünk. 1944-ben egy salgótarjáni leventékből álló síjárőr-csapatot az őket vezető katonatiszttel együtt egy lavina sodort el, és 16-an maradtak ott. Az emlékhelyet elhagyva belecsapunk a csapnivalóba. A tengerszem 1760 m-en helyezkedik el, azaz a csúcsig még több, mint 500 méter szintemelkedés van, légvonalban 700 méter, a tényleges hossz kevesebb, mint 2 kilométer. Nyílván egy alpinistának nem kihívás, de a magyarországi hegyeken edződött turistának Sub Bass Monster halhatatlan sorai fognak a fejében járni, hogy szív-sűrít-gyújt-kipufog (kevésbé dagályosan zihálunk), igen, két órán keresztül.

Mindeközben mosolygó, szteroiddal tuningolt zerge módjára szökdécselő román (és mindenféle hegyi nép fiai-lányai) jönnek szembe, hogy bine ziua, azaz jó napot - azt mondjuk nem értettem, hogy ha fél 12-kor lefelé jönnek egy neszesszernyi hátizsákkal, akkor mikor indultak. Távolodik és egyre kisebb lesz a kis tó smaragdzöld felülete, a Máramarosi-havasokból (Munții Maramureșului) egyre több látszik, egyre messzebb látunk, feltűnik a romantika az ukrán határra telepített NATO-radar képében. Utóbb kerestem műholdképen, nem találtam, pedig elég nagy fehér gömbök.

Tömény cikk-cakkos emelkedő után (szív-sűrít-gyújt-kipufog) felérünk a gerincre és a déli oldal panorámája is látható lesz, messze a Gutin sötétkék sziluettje a párából kiemelkedő hegyek délkelet felé. Már csak egy negyedóra (szív-sűrít-gyújt-kipufog) a csúcs. Hajdanán vasból épült kapaszkodó volt, de ez mára használhatatlanná vált, a görbe vasak csak az utat jelölik. Felértünk a csúcsra, körbelátunk a határon lévő Pop Ivántól (javasolt irodalom: Bodor Ádám: Sinistra körzet) a radarok fehér gömbjén a Keleti-Kárpátok világosabb hegycsúcsain a Gutin sötét sziluettjén át körbe, pazar panoráma fogad minket.

Na jó, nekünk a Balaton is riviéra. A csúcson egy lerobbant menedékház van, gyakorlatilag használhatatlan, mindenki kikerüli. Hideg szél fúj, többen telefonálnak, térerő van, de érdemes megnézni, milyen hálózat jön be. Nekünk az ukrán, azzal pedig érdemes vigyázni, mert egy hívás után könnyen lehet majd sírás és fogcsikorgatás a hóvégi számla kézhezvételekor. Lefelé ugyanarra kell menni, csak nincs szív-sűrít-gyújt-kipufog, viszont az izomlázat ekkor lehet összeszedni.

Egy „kényelmesebb” túra bemutatása következik

Az imént ismertetett túra a Pietroszra megerőltető és szép, a másik ajánlatom viszont szép, de kényelmesebb. A már említett libegővel (egy út 20 lej, retúr 30 lej) felmegyünk az 1364 méteren lévő Runcul Știol-ig, és onnan felmegyünk a kék jelzésen a kb. 1600 méteren lévő Știol-hágóra. Térképeken csak Știolnak van feltüntetve, és nem is kelti hágó benyomását, inkább kicsi fennsíknak hat, pedig vízválasztó, méghozzá nem is akármilyen. Az északi oldal Fântâna patakja a Visóba folyik, ami a Tisza vízgyűjtőjéhez tartozik, a déli oldalon pedig a Bistrița Aurie a Bitrițába folyik, az pedig a Szeret vízgyűjtőjének a része.

Eredetileg egy másik körtúrát terveztünk, ugyanis egy lanovkát építenek a Boza Munteluira már néhány éve, és úgy kalkuláltuk, hogy egy „laza” gerinctúrát járunk be a Știol-Șaua Galațului-Boza Montelui útvonalon, de a lanovka híján erőltetett menet lett volna. A hágón jobbra a kék jelzés mentén kell tovább menni, innentől lényeges emelkedő már nincs. Az esztenákhoz járó terepjárók elég markánsan kijárt útjait kell követni, de a turistajelzés is jól követhető.

Előttünk a Vârful Gărgălăutól a Buza Monteluiig terjedő 2000 méter körüli vonulat, már sárga a fű, de még sok az őszi virág, a törpefenyők haragoszöldje és a sárguló-vöröslő áfonylevelek összességében adnak szép, kora őszi színeket. És mindehhez a kék ég. Jobbra messze ellátni a Máramarosi-havasokba, balra a Radnai-havasok délkeleti hegyláncában gyönyörködhetünk.

Célunk Lacu Izvoru Bistriței gleccsertava, tovább ugyan a kárfülke oldalán kell felmenni, de kevésbé meredek, mint a Pietroszra vezető turistaút. A Șaua Gărgălăunál éri el a kék a Radnai-havasok gerincén végigmenő piros jelzést. A kék turistajelzés ugyan elkerüli a tavat északról, ahonnan rá lehet látni, de kijárt földút visz a tóhoz közvetlenül. Szeptemberi hétköznapon alig vagyunk néhányan, bár a libegőnek köszönhetően érezhetően több a turista, mint a tengerszemnél. Törpefenyők és áfonyások között érjük el a tavat. A morénát egy mesterséges gáttal magasították meg, amit a közelmúltban átvágtak, így a tó vízfelszíne és felülete csökkent.

Mi itt visszafordultunk a Știol felé, megkeressük a piros háromszög jelzést és elindulunk a Cascada Cailor felé. Ezt nem könnyű megtalálni, van egy alig kitaposott ösvény, ami nagyon meredek és valószínűtlen, hogy vezet valahová. Pedig de, az az út, másutt az ilyet siklóernyősök használják. Több, mint 200 méter szintkülönbség 400 méteres távon. Felfelé csak egy magányos fotóssal találkoztunk, aki igen kimérten haladt (szív-sűrít-gyújt-kipufog). Lejtmenetben sincs sok idő a tájban gyönyörködni, az út közepétől a „mikor lesz már vége, emelkedőt akarok”-érzés fogja el az embert.

Egyre erősödik a vízesés hangja és a gyerekzsivaj. A Cascada Cailor (Lóhavas-vízesés), 80-90 méter magas, többlépcsős vízesés. A hegység legnagyobb, mert legkönnyebben elérhető látványossága. A libegő végétől lefelé kell menni, elég sok turista van, azok mindenféle kasztjából (a Himalája-is-csak-északról-télen-oxigénpalack-nélküli osztályt leszámítva), egészen a bluetoothos hangszóróból román slágereket hallgató (jót tesz a fenyők növekedésének) tinédzserekig. Ez van, nő az életszínvonal, divatba jött az utazás, amiben nincs éles határ az alpinizmus, a természetjárás és az élményturizmus között. Akit zavar, úgy számoljon, hogy délután lehetőleg a libegő leállása előtti órában érjen oda, akkor már garantált a slágermentes élmény, a hegyi sármány is „szóhoz” jut. Sajnáltam, hogy nem tudtunk többnapos túrára menni, mert a havasi legelőkön a szép napfény csábított, csak az éjszakák hosszúak. És hidegek.

A cikk először 2021 szeptemberében jelent meg.