Olimpiai bajnok. 25-szörös világkupagyőztes, minden esetben pályacsúccsal. Négyszer „tarolta” Kitzbühelt, melynek megnyerése nélkül egyetlen síelő sem vallhatja magát klasszisnak. Az 1970-80-as években felállított rekordjait csak nemrégen tudták túlszárnyalni a legújabb technikák alkalmazásával. Franz Klammer ma szűkebb hazája, Karintia téli világának arca. A „Kaiser” vagy „Klammer Express” becenéven ismert osztrák legenda a napokban Budapestre látogatott, ahol a Városligeti-tó szigetének teraszán beszélgettünk vele.
1985-ben visszavonult az aktív versenyzéstől. Ennek közel harminc éve. Ám az a hírneves Klammer-mosoly mégsem törlődött le az arcáról. A világ legboldogabb emberének látszik…
Az is vagyok!
Mindent elért, amiről fiatalkorában álmodozott?
Sokkal többet. Egész életemben azt csináltam és csinálom, amit a legjobban szeretek. Járom a világot. Találkozok érdekes emberekkel. Sikeres vagyok választott közegemben. A feleségem, Eva elnyerése volt a legnagyobb győzelmi trófeám életemben, s persze imádom a lányaimat. Mi több kell a boldogsághoz? A világ folyamatos változásban van. Ha megrekedünk a múlt babérjainál, akkor vakon tapogatódzunk a jelenben, s elillan orrunk elől a jövő. Élnünk kell a jelent, teljes egészében, miközben nem adjuk fel a jövőnket sem. Ez talán tanító bácsis bölcsességként hat, de aranyigazság. Elfoglaltabb vagyok, mint voltam valaha versenyzőként. Ma is a téli sportok, többnyire a síelés körül forog az életem. Régen a profi elitben űztem a sportot, most a sísportkedvelők szintjén művelem. Bátorítok mindenkit, hogy jöjjenek ki velem a lejtőkre, élvezzék a havat, a tiszta levegőt, a fizikai mozgást. Találkozókat rendezek, csapatokat szervezek, előadásokat tartok szerte a világban. Egy élsportoló egyszerű filozófiáját próbálom átadni: dolgozz keményen, akkor sok minden valóra válik az életedben.
Külsejével, sportos megjelenésével könnyen letagadhatna húsz évet. Gondolom, azért még most is elengedi olykor a léceit a pályán?
Mindenképpen szakítok időt és teret arra, hogy évente 50-60 napot „komolyan” síeljek, többek között néhány alpesi szeniorrendezvényen. Ám manapság ezek a találkozók inkább már amolyan családias hangulatban telnek.
"Bátorítok mindenkit, hogy jöjjenek ki velem a lejtőkre, élvezzék a havat, a tiszta levegőt, a fizikai mozgást"
Csevegjünk a múltról egy kicsit. 1975-ben mindent megnyert, kivéve az utolsó világkupát, így nem sikerült besöpörni egy tökéletes évadot. Mi történt?
Elrepültek a síléceim.
Bukás nélkül? Ez lehetséges ilyen szinten?
Akkoriban már önkioldó, biztonsági kötésekkel versenyeztünk, újabb és újabb modellekkel kísérleteztünk. Egy ugrató utáni érkezéskor kioldott mindkét hátsó kötésem. Keményen landoltam, ráadásul túl erősen nyomtam a lécek „rossz” oldalát, s a szerkezet talán azt hitte, bajban vagyok.
Bosszankodott?
Á, dehogy! Bár a legrosszabb pillanatban történt, és sajnáltam az esetet, később nevettem az egészen. Komikusnak éreztem a szituációt, ilyesmi ritkán esik meg az emberrel. Talán meg is könnyebbültem némileg, hiszen - tekintettel a következő évi olimpiára - nagy teher a vállon, ha valaki tökéletesnek és legyőzhetetlennek látszik. Ritkán nyer az abszolút esélyes olimpiai aranyat.
Ön mégis győzedelmeskedett a következő évben, Innsbruckban. Amikor utolsóként a kiemelt versenyzők közül kirúgta az elektromos kaput, s rávetette magát a lejtőre, a szívem a torkomba ugrott, s libabőrös lett a hátam. Soha nem láttam ilyen elszánt mozdulatot. Tudatában volt annak, mi történik ön körül?
Nemigen. Egy perccel a rajt előtt hirtelen átszaladt a testemen, az agyamon az érzés: én fogom megnyerni a versenyt! Talán pimaszul hangzik, de már a rajtnál tudtam, hogy én leszek az olimpiai bajnok. Azonban tisztában voltam azzal, a címet nem adják ingyen. Az arany nem ajándék. Keményen meg kellett küzdenem érte. Eltökélt voltam, hogy megteszem. Minden idegszálammal a visszaszámláló csipogására koncentráltam. Kissé hátrább álltam, így amikor megérintettem a gátat, már sebességben voltam.
"Az arany nem ajándék. Keményen meg kellett küzdenem érte. Eltökélt voltam, hogy megteszem"
Jó néhányszor elakadt a lélegzetem, egy garast sem adtam volna azért, hogy állva marad. Főleg amikor repülések után egy lábbal landolt.
A határon síeltem. Minden egyes érkezéskor vagy billenéskor arra gondoltam, bukni fogok. Prózaian mondva: egyik frászból a másikba menekültem. Akkor még nem voltak carving típusú lécek, a hófogás, a kanyarok vétele pedig kemény lábmunka volt. Szerencsémre erős és kitartó lábizmokkal áldott meg a sors.
Több tízezer torok buzdította a lesiklópálya mentén. Észlelt abból valamit?
Verseny közben minden lelassul az ember körül, mint egy filmben, s több csatornán keresztül érzékeli a világot. Magamat kívülről és felülről látom a pályán, miközben a közvetlenül előttem fekvő szakasz felnagyítva közeledik felém. Van időm gondolkodni, döntéseket hozni, mi úgy mondjuk, a „lécem előtt vagyok”. A közönségnek inkább a mozgását regisztrálom. Csak az egészen kirívó zajok, bekiabálások jutnak el a tudatomig, de be tudom „kapcsolni” a szurkolótábort is, ha szükségem van információra, buzdításra. Az olimpián, a pálya kétharmadánál például lelassult a tömeg hullámzása, így tudtam, le vagyok maradva Russi mögött. Ekkor mindent egy lapra tettem fel. Megváltoztattam az eredeti taktikámat. Maximálisan kockáztattam, volt egy jobbkanyarom, amely egész életem legjobbjára sikerült. Ördögi tánc volt a katasztrófa peremén.
Előre kalkulált kockázatot vállalt?
Nem, semmit sem kalkuláltam előre. Csak úgy tudod megnyerni a versenyt, ha állva maradsz. Az én specialitásom az volt, hogy tudtam, meddig mehetek el. Tudatában voltam a határaimnak.
Nem értettem, miképpen sikerült lábon maradnom. Valós sebességgel egészen másnak látszik a futam, mint ahogy belülről éreztem. Elrettentem a látványtól.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy mégis az 1984-es, a negyedik kitzbüheli győzelme volt élete legemlékezetesebb pillanata. Miért?
Kitzbühel szerintem az első számú műlesikló verseny a világon. A kihívás oly mértékű, hogy leküzdése a legnagyobb sikerélmény egy síző életében. Amikor először megpillantottam a pályát, azt mondtam magamban: én itt le nem megyek, ezek a fickók mind őrültek. Ez a pálya több mint brutális. Aztán megpróbáltam, sikerült végigmennem rajta, s akkor beláttam, oké, síelhető az oldal. Végül is megkedveltem Kitzbühelt, s jól éreztem magamat a pályán, olyannyira, hogy háromszor megnyertem a trófeát egymásutánban. Aztán hétéves aszály következett - bármit tettem, képtelen voltam újra diadalmaskodni. S akkor 1984-ben éreztem a start előtt azt a fura szenzációt, miszerint ismét eljött az én időm. És így is lett. Ezt tartom máig a legnagyobb győzelmemnek. Keményebben megszenvedtem érte, mint az olimpiai aranyért.
"Tudatában voltam a határaimnak"
Ekkor már 31 éves volt, rengeteg tapasztalattal. Ön előtt senkinek sem sikerült a négy győzelem Kitzbühelben. Tudott valamit, amit a többiek nem?
A legtöbb pálya „langyosan” kezdődik, s csak az alsóbb szakaszokon válik „tűzforróvá”. Én minden más pályán az utolsó harmadban nyertem meg a lesiklást, mert fittebb voltam a többieknél. Kitzbühelben a versenyző azonnal a „fortyogó üstbe” ugrik. Ifikoromban talán ösztönösen ráéreztem, de idősebben már tudtam, ezt a versenyt a középső szakaszon nyeri meg az ember. Van itt egy nagy kanyar, amelynek az ideális íve nem lehet szélesebb 50-60 centiméternél. Ha ezen a sávhatáron 120 km/óra sebességgel túllépsz, elvéted a kanyart. Erre a fordulóra koncentráltam, s mind a négyszer e ponton nyertem meg Kitzbühelt. Mindenki a kezdő és a befejező szakaszokra összpontosít. Én azt mondom, igaz, ott van a show. De a győzelem itt történik, középen.
Sohasem érzett félelmet ezen a pályán?
A csudát nem, minden más pályával ellentétben! Ha itt nem félsz, könnyen a helikopterben végzed.
Az a mondás járja, addig nem számít klasszisnak egy műlesikló, amíg meg nem nyeri Kitzbühelt. Igaz ez?
De még mennyire! Hát még akkor, ha négyszer sikerül neki! (Itt Franz rám kacsint, a szája fültől fülig ér.)
Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy klasszisműlesiklónak?
Egy: ismerje a saját határait. Kettő: tudjon improvizálni, gyors elhatározásokat érvényesíteni. Három: legyen kitűnő kanyartechnikája. Négy: rendelkezzen naprakész felszereléssel. Öt: legyen veleszületett fantáziája, amellyel képes kidolgozni a számára gyümölcsöző rutint a felkészüléséhez.
Didier Cuche 2012-ben megnyerte ötödik „Kitzbüheljét”, Lindsey Vonn 2013-ban már a 28. világkupáját zsebelte be lesiklásban. Közel három évtized után mindkét rekordját elhódították. Megviselte?
Nézze, erre van egy banális válasz: a rekordok azért vannak, hogy megdöntsék azokat. Évekig a toppon voltam, senki sem tudott legyőzni, ha tőlem függött. Ez az én komfortzónám. Aztán jött egy Alberto Tomba, egy Hermann „Herminator” Maier, egy Bode Miller és mások - s őket kezdték üldözni a többiek. Ez a természet rendje, s ez így van jól. Mindenkinél eljön a pillanat, amikor megérzi, már nem legyőzhetetlen. Elfogy a régi lelkesedés, pislákolni kezd a tűz. Ilyenkor kell angolosan visszalépni, s előreengedni a többieket a felső kapunál.
Egymás mellé állítva a hetvenes évek síelési technikáját a maival, milyen eredményre jutna?
Nem lehet őket összehasonlítani, két különböző iskola. Amíg a mi időnkben kitartó erőnlétre volt szükség, és az elegáns, könnyedebb stílusú lesiklás dominált, addig napjaink carving típusú léceihez robusztus technika, illetve nagyon erős lábizmok kellenek. Arról nem is beszélve, hogy a mai műlesiklók sokkal merészebbek, több kockázatot vállalnak a gyorsabb lécekkel. Ugyanakkor tudniuk kell, hol és mikor reszkírozhatnak úgy, hogy az kifizetődő legyen. Én nem voltam jó ugró, ezért ostobaság lett volna a bukkanóknál bravúroskodnom. Fiatalkoromban volt egy repülőesésem, utána három napig nem tudtam megszólalni. Azóta tiszteletben tartom a légmunkát.
"Ez a természet rendje, s ez így van jól. Mindenkinél eljön a pillanat, amikor megérzi, már nem legyőzhetetlen"
Ha jól emlékszem, visszavonulása után az autóversenyzésbe is belekóstolt.
Jól tudja, 1985 és 1991 között a Mercedes-Benz istállójának pilótája lettem a német túraautó-bajnokság futamain.
Nehéz volt az átállás négy kerékre?
Egyáltalán nem. Aki hozzászokott, hogy száguldozás közben hozzon gyors döntéseket, annak csak az autókezelési technikáján kell finomítania. Az újdonság az volt, hogy más versenyzők között kellett „kikönyökölnöm” a helyemet a pályán. A „felvételi vizsgán” mindössze tíz kör után megkaptam a versenyengedélyt egy 190E 2.3-16 volánja mögött, miután csak egy másodperccel voltam lassabb a csapat sztárpilótájánál. Nemsokára már a Nürburgringen, a bajnokság részvevőjeként versenyeztem. A csapatfőnököm az a dr. Helmut Marko volt, aki ma a Red Bull Formula-l-es csapatának a főtanácsadója.
Élvezte az „aszfaltszaggatást”?
Nagyon. Jó móka volt.
Napjainkban önt, Karintia hírneves szülötteként, mint a régió védnökét tartják számon. Ez reklám csupán, avagy kötelességgel is jár?
Magamra vállalt önkéntes misszió, amelynek során kötelességem elmondani önnek, milyen gyönyörű a karintiai régió! (Franz harsogó nevetésben tör ki.) Nyáron csupa napsütés, télen csupa hó. Érti a lényeget? Én nem „csak” a téli Karintia turisztikai nagykövete vagyok, az én történetem nem csupán a síelésről szól! Azt szeretném, ha az emberek teljes mivoltukban felfedeznék a nyári Karintiát is. Bekalandoztam a világot, de ennél a régiónál szebb vidéket nem találtam. Ha télen felénk jár, szívesen beveszem az általam szervezett „turistabarát” sítúráink egyikébe. S persze nem csupán önt, hanem bárkit, aki felkeres, és egy újfajta élményre vágyik a havon.
Franz Klammer lesikló pályafutása során olimpiai bajnoki címet és 25 világkupa-győzelmet szerzett, valamint négyszer volt aranyérmes a világ talán legnehezebb pályáján Kitzbühelben. Napjainkban az osztrák Alpok télisport-nagykövete, Karintia arca, védjegye a világszerte ismert, hatalmas Klammer-mosoly.
