Hazánk ismeretlen középhegységébe, a Bükk és a Mátra „árnyékában” megbújó, óriási erdőségéről nevezetes Vajdavár-vidékbe könnyű beleszeretni. A vadonban bringázva nem akármilyen, az ősi tájhasználatot felelevenítő erdei történetbe botlottunk, amely csak tovább növelte csodálatunkat.
A legtöbb térképen még mindig Heves–Borsodi-dombságként vagy Óbükk név alatt futó, többszörösen félreértett, hazánk egyik legnagyobb összefüggő erdőségét takaró tájat már többször bejártuk, minden alkalommal megcsodáltuk, s sokszor írtunk is róla.
A változatos és gazdag élővilágnak helyt adó erdők (a vidék természeti értékei felett őrködő Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet 89%-a erdő) mellett a nevezéktani anomália is különlegessé teszi e tájat. Magyarország Nemzeti Atlasza viszont pontot tett erre, hiszen a Vajdavár-vidék elnevezéssel jelöli a Hódos-, a Hangony- és a Leleszi-patak, valamint a Tarna közötti, valóban önálló földrajzi egységet.
A másik érdekesség, hogy nehéz eldönteni, hogy akkor dombság ez, avagy középhegység. Ugyanis e „dombság” tucatnyi csúcsának magassága haladja meg a tengerszint feletti 500 méteres magasságot, amitől hivatalosan középhegységnek nevezünk egy tájat (nem is beszélve a lejtők meredekségéről, amelyek szintén egyértelműen középhegységi arculatot adnak a központi résznek).
Végül, de nem utolsósorban különlegessé teszi a Vajdavár-vidék egykori üledékgyűjtő medencéjében lerakódott, miocén korú homokkő is a hegységet, különösen annak karbonátos kötőanyaggal összecementált változata, az ún. glaukonitos, „cipós” (keményebb homokkőtömbökkel tarkított) homokkő, amely képes komoly sziklafalakat is alkotni. Legnevezetesebb a Bükkszenterzsébet felett található, közel függőleges falú Nagy-kő, amelynek legnagyobb magassága mintegy 80 méter (s ezzel minden bizonnyal hazánk egyik legnagyobb összefüggő sziklafala), amely a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság által létrehozott, Tarnalelesz és Bükkszenterzsébet között vezető tanösvényen érhető el.
Hegyi puszták és tanyák népe
Kevesen tudják, hogy a magyar tanya szó eredete a szláv gyökerű „toňa” kifejezés, amely halászok szálláshelyét jelölte eredetileg. Látható, hogy messziről indult a ma már hungarikumnak számító, a szórványtelepülés-formát jelölő szó karrierje, amely mögött ráadásul szinte mindenki az alföldi farmtanyát érti leginkább, holott a néprajztudomány ismeri a szőlőhegyi- és a hegyi szórványtanyát is. Ez utóbbi létezett a Vajdavár-vidéken is.
Hasonló kifejezés a puszta, amely önálló települések külterületi lakott helye volt egykoron, mezőgazdasági jelleggel. Legtöbbjük szintén az Alföldön jött létre, de kisebb számban hegységeinkben is megtalálhatóak voltak. Ezek általában uradalmak részét képezték, lakosságuk néhány tucat lelket tett ki, akik túlnyomó része ún. mezőgazdasági cseléd volt. A telepek cselédlakásokból, istállókból, javítóműhelyekből, fűrészüzemből, egyéb gazdasági épületekből álltak, a jelentősebbeken urasági kúria vagy kastély is épült.
A hegyi pusztákon az állattartás dominált (elsősorban juh, szarvasmarha, ló), a növénytermesztés rendszerint gyümölcsösökre (alma, szilva, stb.), házi kertekre, és a takarmány megtermelésére korlátozódott.
A Vajdavár-vidék egyik központi helyén, a Szentgyörgyi-patak völgyfőjében, a beszédes nevű Palina-főnél ennek az ősi tájhasználatnak a csodálatos emléke rajzolódik ki.
Ősgyümölcsös a Vajdavár-vidék rengetegében
Az egykori Palina-pusztából ma már lényegében semmi nem látszik, az út mellett elhagyottan árválkodó erdészházat kivéve. Kissé fentebb, a Szentgyörgyi-patak forrásvidékét rejtő Palina-főnél viszont ritka kincsre, egy ősgyümölcsösre bukkanhatunk. Egykoron a Bihary család legelője volt ez a terület, majd Sulány Géza nyugalmazott csendőrtiszt telepített 1928-1931 között 14 hektáron gyümölcsöst ide. Az egykori birtokon 7x7-es hálózatban, korszerű módon ültetve mintegy háromezer almafa és szilvafa állt, a Vizes-völgynek is nevezett túlsó oldalon marhák legeltek, az erdőben makkoltattak, de még kertészház is volt itt.
Mindez sajnos már a múlté. Az államosítást követően gyorsan hanyatlani kezdett a gyümölcsös, az 1970-es években már inkább csak legeltettek itt.
Ennek köszönhetően a gyümölcsös beerdősült, a fák jelentős része elpusztult, a fák közötti, szintén ritka fajoknak helyt adó gyepek becserjésedtek.
A mintegy 50 éves elhanyagoltságot követően a területet a 2000-es évek elején a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság vásárolta meg, s 2014-2015-ben fel is újította. A gyümölcsöst ma kerítés védi a vadkártól, de az előtte álló információs táblán képet kaphatunk arról, hogy milyen értékes fajok is élnek e különleges, mozaikos tájszerkezetű természeti területen.
A Csobáncra nemcsak a várrom, hanem a kilátás miatt is érdemes felkapaszkodni.
Az év utolsó számába egy rendhagyó összeállítást készítettünk.
Pakisztán szinte észrevétlenül vált az izgalmas túrákra vágyók paradicsomává.
