Jó szerencsét! Valószínűleg mindenki értené és viszonozná a bányászok hagyományos köszöntését ezen a bringatúrán, amely Oroszlányról indul az Által-ér mentén épített új kerékpárúton. Környe és Oroszlány érintésével a Vértes északi lábánál csendben meghúzódó falvakban térünk vissza a kiindulópontra, a bányászmúlt emlékeit, tavakat, titokzatos várat is felfedezve a körülbelül 50 kilométeres túra során.
Oroszlány, Tatabánya és a környékbeli települések életét kis híján egy évszázadon keresztül a szénbányászat határozta meg, így mi sem mehetünk el mellette szó nélkül – már csak azért sem, mert lépten-nyomon az ipari tevékenység emlékeibe ütközünk. Ha vonattal érkezik valaki Oroszlányba, akkor hazánk egyik legfiatalabb vasútvonalán zakatolhat Környe és a végállomás, Oroszlány között. A sínpárokat 1950-ben fektették le, ugyanis a felfutó szénbányászat a szállítási kapacitás növelését is megkövetelte.
Oroszlány környékén a 19–20. század fordulóján kezdték meg a szénvagyon kutatását, de a kezdeti próbafúrások alapján nem indult meg a kitermelés, a település egy korabeli falu átlagos életét élte tovább. A fellendülés az 1930-as évek végén érkezett meg a nevét nagy valószínűséggel a Csák család címerállatáról kapó településre, az első aknát 1937-ben nyitotta meg a Magyar Általános Kőszénbánya Rt., négy évvel később megépült egy kötélpálya Tatabánya irányába, 1950-ben befutott az első vonat az állomásra, mi pedig 82 évvel az első csille felszínre érkezése után szálltunk le a vonatról.
Aszfaltcsík az Által-ér mellett
Sokan amolyan szocialista iparvárosként tartják számon Oroszlányt, és úgy is érzi az ember, hogy van ebben némi igazság, ahogy átgurul a településen annak északi határa felé tartva. Azonban ez egyáltalán nem biztos, hogy baj – Dunaújvároshoz hasonlóan az érződik, hogy igyekeztek emberléptékű fejlesztésekkel kialakítani a várost. Élhető terek, sok zöldfelület, barátságos „sugárút” alkotják a belvárosi környezetet, a Rákóczi Ferenc út keleti oldalán lévő házak falán pedig a (szocialista) élet egyes jeleneteit láthatjuk a szépen felújított homlokzatokon, majd a városháza mellett utunk első bányászemlékművét is szemügyre vehetjük: zord bányászok csákányban végződő keze lendül a magasba.
Oroszlányt Környe felé elhagyva egy vadonatúj kerékpárút aszfaltcsíkja húzódik a szántóföldek szélén északi irányba. A tökéletes minőségű út egy az Által-ér mentén a megyeszékhelyig vezető új kerékpárútvonal része, és láthatóan igen népszerű a környékbeliek között – mi is ezen fogunk gurulni Bánhidáig. Elsőként Kecskédet érjük el, miután kereszteztük a vasúti síneket. A falu határában egy kellemes hangulatú kis tó rögtön megállásra csábít, ugyanis partján számos pihenőhely várja a horgászokat, kirándulókat, bringásokat. Egy sétányon meg is lehet kerülni a tavat, majd Kecskéd főutcáján egyenesen a templomot becélozva gurulunk tovább, és nem sokkal később egy remek étteremben vehet magához némi frissítőt a szomjas vándor. Természetesen egy két csilléből álló bányászemlékmű is utunkba esik – Kecskéd sem maradhatott ki a környékbeli szénvagyon kitermeléséből.
Feltűnik egy erőmű torzója
Kecskéd határától egy vegyes használatú, frissen aszfaltozott úton tekerünk Környe irányába, ez egyben azt is jelenti, hogy bármikor felbukkanhat egy mezőgazdasági jármű. Környét megint csak egy tó partján érjük el – az Által-ér igen népszerű hasznosítási formája a felduzzasztás. Természetesen a helybéli horgászoknak nincs ellenére a dolog, és turistaként is kellemes a part mentén gurulni. A vízfolyás egyébként Pusztavámtól nyugatra ered, majd innen Oroszlányon, Tatabányán, Tatán (a tatai Öreg-tó is az Által-ér felduzzasztásának köszönheti létét) átfolyva a Dunába torkollik.
Már a rómaiak is kedvelhették az Által-ér környékét, hiszen állt itt egy erőd, Quirinum – kapujának tornyait a plébánia udvarán találták meg néhány évvel ezelőtt. A kutatások alapján a Pannóniában épült tíz, úgynevezett belső erőd közül a környei lehetett a legnagyobb, de további feltárása nem lehetséges, mert a falu teljesen ráépült.
Környétől végre közvetlenül az Által-ér mellett halad a bringaút, aztán egy hídon át is kelünk rajta. Innen már látszik Bánhida erőművének magas kéménye, a háttérben a Gerecse vonulatai, és akinek jó a szeme, az a hegyen a Bányász-kilátót és a Szelim-lyukat is felfedezheti a távolban. Mielőtt elérnénk a megyeszékhelyet, az Erőmű-tónál érdemes időzni kicsit. Az Oroszlány határában található Bokodi-tóhoz hasonlóan itt is kisebb-nagyobb házak épültek a tóra, illetve annak partjára, bár egy picit talán kevésbé látványos módon. A víz mellett magasodik azonban az erőmű torzója, ami különleges hangulatot kölcsönöz a színes, szinte a vízen ringó kis házikóknak. 1930-ban a tatabányai szénvagyonra épülve indult meg a villamosenergia-termelés a bánhidai erőműben, aminek vasúttörténeti jelentősége is van: a teljes hosszában elsőként villamosított Budapest–Hegyeshalom-vonalat innen látták el árammal. 2004-ben a termelés leállt. Azóta szemmel láthatóan egyre romlik az épületek állapota.
Szén, szén, mindenütt szén
Tatabányára fokozottan igaz az, amit Oroszlányról már korábban elmondtunk: a város a létét a szénbányászatnak és az arra épülő iparnak köszönheti. Természetesen több település (Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida) is volt a mai megyeszékhely területén, amikor 1896-ban megkezdődött a széntermelés a Tatabányai-medencében. A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. egészen a II. világháborút követő államosításig folytatta a termelést – volt olyan időszak, amikor hazánk teljes széntermelésének kétharmadát Tatabánya adta. Ehhez persze gyakorlatilag egy új városnak kellett felépülnie, amit segített a bányavállalat is, mivel elemi érdeke volt, hogy idecsábítsa a munkásokat, akik jöttek is mind az Osztrák–Magyar Monarchia területéről, mind a Lajtán túli területekről, Galíciából vagy Csehországból. Hogy miként éltek ezek a munkások, az elképzelhető a Bányászati és Ipari Skanzent meglátogatva, ahol az ipari emlékek mellett két kolóniaház és egy régi iskolaépület (kedvencünk a vasgyűjtésről szóló fogalmazás volt a faliújságon) is megtekinthető. Annak ellenére, hogy kevés információt találunk az itt kiállított tárgyakról, el lehet bolyongani a területen legalább másfél órát. Akinek kedve tartja, innen feltekerhet a Turul-emlékműhöz (a kissé agresszívnek tűnő madár 1907 óta ijesztgeti a nagyérdeműt), amely mellett a Gerecse Kapuja Látogatóközpont várja az érdeklődőket.
Tatabányát Síkvölgypuszta irányába hagyjuk el, amely a megyeszékhely pihenőövezetének tekinthető terület: egy használaton kívüli bányató köré épültek a víkendházak, üdülők. A csendes zártkertes övezeten egy jó minőségű földút vezet át – a Vértes északi nyúlványainak irányába tartva itt már érezhetjük a természet közelségét. Ahogy elhagyjuk Síkvölgypusztát, még elhaladunk a rugógyár mellett, de innen Oroszlányig jórészt kis forgalmú utakon, erdei-mezei környezetben tesszük meg a hátralévő utat. Elfelejteni egy pillanatra sem lehet, mit rejt a föld mélye kerekeink alatt, hiszen hamarosan Környebányát érintjük. Aki betér, jellegzetes bányászkolóniát talál a néhány utcában. Itt egyébként már az 1930-as évekre kimerültek a bányák, a leszerelt bányagépeket a pilisi bányákba szállították át, és velük tartott jó néhány bányász is.
Végre egy várrom is felbukkan
Vértessomlón ugyan ma már nem látszik, de a hegység eocén kori barnakőszéntelepeit először a település környékén kezdték feltárni az Esterházy-uradalom bányájában (ezzel hazánk első szénbányái közé tartozott az itteni). Ma a településen járva leginkább a nyugalom és a rendezettség tűnik fel, érdemes begurulni a faluba, már csak azért is, mert például a boltot nem a Várgesztesre vezető út mentén találjuk. Vértessomló kegytemploma megér egy kis kitérőt. A település keleti határában egy kis dombon áll a Sarlós Boldogasszony-templom, amelynek helyén a monda szerint egy romos erdei kápolna volt, amelyet az újonnan érkező telepesek a 18. században egy csengettyű hangjait követve találtak meg.
Innen már csak pár kilométer Várgesztes, a Vértes dombjai között megbújó zsákfalu, amely egy várrommal is büszkélkedhet. A várat a 13. század végén a Csák nemzetség építtette, majd a hazai erősségek szokásos útját járta be az azóta eltelt évszázadok során: többször gazdát cserélt, nem egyszer átépítették, amikor pedig elhagyták a katonák a törökök kiűzését követően, állapota romlani kezdett. Ehhez hozzájárult az is, hogy a majki kamalduli remeteséghez (és egyéb építkezésekhez) elkezdték elhordani a köveit, így hamar rommá lett. Ennek ellenére 1932-től turistaszálló működött itt, és még a közelmúltban is látogatható volt az erődítmény, ma már azonban kerítéssel van körülvéve, és ugyan egy szép nagy tábla tájékoztat arról, hogy zajlik a felújítás több száz millió forintnyi uniós támogatásból, munkának nyoma nem nagyon látszik. A várhoz közel, a romok felé vezető út mellett a figyelmes szemlélő egy, a meredek völgyfalba épített lépcsőt vehet észre, amely a helyiek által „Lurdosz” névvel illetett kis kőfülkéhez, azaz egy „lourdes-i barlanghoz”, a Gesztesi-kőfülkéhez fut.
Fehér barátok – fekete bányászok
Várgesztesről Majkpusztára egy mezőn át vezet az út. Az jár jól, aki nem rögtön a falu határában tér le balra az aszfaltútról, hanem a lovardánál, mert így végig jól járható utat talál. Majkon előbb a kamalduli remeteséghez, majd a helyi bányászati múzeumhoz érdemes tenni egy kitérőt. A fehér barátokat Esterházy József, a terület földesura telepítette le Majkpusztán a 18. század közepén (majd II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete értelmében menniük is kellett a század végén).
A némaságot fogadó, öltözékük színéről elnevezett szerzetesek számára barátlakások épültek a templom körül, e mellé épült a konvent épülete, amely a perjelnek és a közösségi helyiségeknek adott otthont. A látogatók megtekinthetnek egy cellaházat, illetve bejárhatják a konvent épületének egyes felújított részeit – egészen különleges hangulata van az épületegyüttesnek.
Nem messze találjuk a XX-as aknát, amely – akárcsak a tatabányai XV-ös – egy bányászati múzeumot rejt. Az ipari örökség szerelmesei itt igazán megtalálhatják a számításukat, hiszen gyakorlatilag mindent úgy őriztek meg, ahogy a bánya bezárásának a pillanatában találtuk volna. Az üzemi épületben az oroszlányi bányászélet mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, míg odakint titokzatos rendeltetésű acélmonstrumok pihennek a fűben. Az „F-gépek” már a nevükben is hordoznak valami baljóslatút, pedig alapvetően békés szerkezetek: a lánctalpas vágathajtó gépek az ember munkáját segítették a mélyben. Az aknatorony ma kilátóként funkciónál, eredeti helyén lehet megcsodálni az aknagépet (vitlát), illetve a speciális liftet (kast), de a drótkötélpálya feladóállomása is fontos ipartörténeti emlék. Ezenkívül működő bányavasutat és egy, a látogatók kedvéért kialakított rövid bányajáratot is találunk itt. Többórás elfoglaltságra számíthat az, aki belép a bányaüzem kapuján, és alaposan meg akarja ismerni az átlagember számára ismeretlen világot, a találó elnevezésű (Szabotázs a bányaüzemben) szabadulószobában pedig bárki próbára teheti a logikáját. Innen már csak pár kilométer az oroszlányi vasútállomás, a kicsit rövidebb út helyett azt érdemes választani, amely egy kisebb erdőn vezet vissza az Által-ér menti kerékpárútra. Bringára fel, jó szerencsét!
Budapestről az M1-es autópályán könnyen elérhető Oroszlány, a tatabányai kijáratnál lehajtva még körülbelül 15 percet kell autózni. Vasúton szintén egyszerűen megközelíthető az egykori bányaváros, munkanapokon óránként indulnak ide az alacsony padlószintű FLIRT vonatok, hétvégén azonban csak kétóránként ingáznak Tatabánya és Oroszlány között a szerelvények.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2019. novemberi számában. Korábbi számainkat itt tudod megvásárolni.
Térkép: Bagaméri Gergely
