Ahány oldala, éppen annyi arca van a Keszthelyi-hegységnek, ráadásul a most bemutatott, egységes dolomittömbtől északra található, attól elkülönülő, de a Keszthelyi-hegységhez tartozó egykori vulkánok roncsairól, a Tátikáról és a Kovácsi-hegyről, valamint a Rezi várát hordozó Meleg-hegy dolomittömbjéről most nem is esik szó.

A legtöbb tekintet értelemszerűen dél felől, a Balaton irányából esik e zárt erdőségre: a kabócazajos nyárból nézve meglehetősen mediterrán hangulat uralkodik a hosszan emelkedő hegyoldalakon. Szigliget felől autózva viszont szinte nekimegyünk a hegység keleti, Balatonederics feletti, kifejezetten meredek és látványos letörésének, amely mintha a hegységnek a Tapolcai-medence tanúhegyeinek merész formáira adott, festői válasza volna.

A Keszthelyről Várvölgy felé tartó országútról ugyanakkor sokkal sivárabb kép bontakozik ki, bár talán az utat kísérő bálványfák és a telepített fenyvesek (régebben) innen jól látható sokasága is hozzájárul ehhez az képhez. Mert ha bemerészkedünk a Keszthelyi-hegység mélyébe, biztosan rácsodálkozunk, hogy mennyivel több ez a táj a kinek csábító, kinek lehangoló feketefenyvesek egyébként eltűnőben lévő látványánál.

A Keszthelyi-hegység e zárt tömbje szinte teljes egészében abból az üledékes kőzetből épül fel, amely a 220 millió évvel ezelőtt Afrika partjainál hullámzó Tethys-óceánban keletkezett. A lefűződő tengeröböl egyre töményebb tengervizéből már nem mészkő, hanem dolomit vált ki egy idő után. A hegységképződés során szigetként kiemelkedő tömb szegélyét a Pannon-tó nyaldosta később, a szüntelen hullámzás faragta ki a hegység meredek falait. Aztán az erózió gondos munkája következtében a Pannon-tó által lerakott üledék is nagyrészt lepusztult, kivéve a tájat uraló és a csodálkozó tekinteteket vonzó tanúhegyek kemény bazaltsapkája alatt. Az egyben maradt, rideg dolomittömb is jórészt dacolt az idővel, annak keleti oldala legalábbis lapos hátakban, fennsíkban tetőzik. Azért a külső erők máshol megdolgozták a Keszthelyi-hegységet is, így jöttek létre a déli és a nyugati oldal keskeny hátai és széles völgyei.

A letűnt téli világ emléke a Szent Mihály-dombon

Túránkat a Keszthelyi-hegység előfutárának számító, mindössze 136 méter magas Szent Mihály-domb kiugró sziklaszirtjén és a tetején álló kápolna különleges történetével kezdjük. A dombon már a tatárjárást követően kis vár épült a leletek tanúsága szerint, de a ma látható kápolna építésének állítólagos története egy összetöredezett jégtáblákkal, rianásokkal teli, ma már jórészt ismeretlen Balaton képét eleveníti fel.

„A jó Isten segedelmével 40 ember egy jégdarabrul megmenekült – 1739” állította az 1964-ben történt restaurálás során eltűnt fogadalmi kép. Ekkor derült ki, hogy a kápolna nem 1739-ben és nem a hálás megmenekülők által épült, mint ahogyan a fogadalmi kép alapján azt gondolták, hiszen a munkálatok román stílusú ablakokat is feltártak, nem is beszélve az akkor megtalált freskótöredékről, amely szerint a kápolna 1622-ben már állt.

Még ha nem is a jégről megmenekülő emberek építtették, ez a hely mindenképpen izgalmas. Alattunk a hatalmas víztükör, a kis kikötő és a kemping már zárva, így a part menti fákon trónoló nagy kárókatonák perlekedése és a vetési varjak válaszul megfogalmazott károgása tölti be a bágyadt őszi délutánt. A „hegy” és a tó találkozása a Tihanyi-félsziget nyugati partján vezető turistaút egyedi hangulatára emlékeztet. Csak itt több a misztikum, főleg azért, mert a kápolna körüli sírkert egészen az 1950-es évekig a vonyarcvashegyiek temetkezési helye volt.

Karszt, bokor, erdő

Balatongyörökre átsétálva elbúcsúzunk a „Magyar-tengertől”, legalábbis annak közelségétől, a széles körben ismert Szép-kilátó feletti hegyoldal két impozáns kilátóját vesszük célba, s nem mellesleg egy üdvös természetvédelmi történetbe csöppenünk.

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, bár szemünket nem tudjuk levenni a cserszömörce teljesen egyedi, zöldből vörösre átizzó lombjáról, amelynek látványa jó darabon kíséri utunkat. A cserszömörce amúgy kulcsszereplő ebben, az út mellett a szemünk láttára kibontakozó történetben, őszi lombszíneződése pedig elsőrangú természeti látványosság, amelyért kifejezetten érdemes ősszel túrázni errefelé.

A dolomit a hőingadozás hatására igen jól aprózódik, cserébe mállása meglehetősen lassú, ezért csak vékony és sérülékeny talajréteg tud rajta kialakulni. A kőzetre eredetileg oly jellemző kopárokat sekély talaj, de hihetetlenül fajgazdag sziklagyepek borították (a növényfajok száma egy háborítatlan dunántúli karsztbokorerdőben akár a 300-at is meghaladhatja), majd jött az ember, és egyre nagyobb legelők hasítottak bele a domboldalakba. Nem csoda, hogy az erózió gyorsan megjelent a helytelen tájhasználat következtében, az itt jellemző északias szelek pedig a felkapott murvás port többek között a Balaton északi partján akkoriban kibontakozó üdülőtelepeken terítették szét. Így hát a környék sorsát szívükön viselő Festeticsek a Dél-Európában és Kis-Ázsiában honos feketefenyővel ültették tele a hegyoldalt, hogy megálljt parancsoljanak a pusztulásnak, majd a telepített fenyvesek aránya tovább növekedett a 20. században, amikor meg a fűrész által nem kímélt őshonos molyhostölgy- és virágoskőris-állományok helyébe ültették a messziről érkezett fákat. Akkoriban úgy gondolták, hogy a feketefenyő dús tűavarja jelentősen növeli a talaj humusztartalmát, de ezt tudományos vizsgálatok később nem bizonyították. Érdemes felidézni azonban a szőlőmunkások képét, akik a kopárokon ásott ültetőgödrökbe puttonnyal hordták fel telente nemcsak a csemetéket, hanem a termőföldet is.

Csakhogy a Bélapi-pihenőtől megközelíthető Bél Mátyás-kilátó, valamint a kissé fentebb elhelyezkedő Batsányi-kilátó környékén (és általában az egész hegységben) a feketefenyő egykorú, más fajokkal nem elegyes, zárt lombkoronaszintű – vastag, lassan lebomló tűlevélszőnyege miatt nem mellesleg gyúlékony – állományai mára erősen megfogyatkoztak. Mit történhetett? A 20011-es és a 2012-es év aszályos időjárása erősen legyengítette a fákat, amelyek ezáltal fokozottan érzékenyekké váltak a különböző kórokozókkal szemben. A fenyőszáradás több mint 2000 hektárt érintett, elsősorban a turisták által is járt helyszíneken, s a több kilátónál is látható információs táblák szerint valóban a hegység nyugati oldala volt jobban érintett. Az erdészet ezért közbeavatkozott: a 2016 nyaráig folytatott, drasztikus kitermelések célja a továbbfertőződés és a tűzveszély csökkentése, valamint a faanyag kimentése volt.

És mint valami szép mesében, a telepített állományok egyre inkább természetközeli erdőknek adják át helyüket, ami mögött persze a szakemberek kemény munkája is áll (hogy mást ne említsünk, például az özönnövények terjedésének megfékezése).

A kilátóba vezető út mellett tehát annak a csodának lehetünk szemtanúi, hogy miként verődik fel a virágos kőris és az alacsonyra növő molyhos tölgy, az itt honos karsztbokorerdő társulásalkotó fajai. A következő évtizedekben remélhetőleg legszebb hazai erdeink egyike és a Balaton-felvidék egyik legértékesebb ökoszisztémája jön itt létre: a cserszömörcés karsztbokorerdő aránya a korábbi 2-3%-ról várhatóan 20–40%-ra emelkedik. A kilátókból elénk táruló, tanúhegyekkel tűzdelt balatoni látványt viszont nehéz is, meg nem is kell leírni. Kötelező viszont megnézni.

Tölgyesek uralta, tájválasztó magaslatokon

Érdemes még megjegyezni, hogy a Keszthelyi-hegység kilátóit a Bakony és a Balaton-felvidék turistairodalmának egykori szerzőjéről, a Balatoni Múzeum néhai igazgatójáról elnevezett (Darnay-Dornyai Béla) út is felfűzi. Mi azonban a Batsányi-kilátóból nem e tematikus út D betűit követjük, hanem a kilátóból is jól látható zárt erdőség, a dolomittömb belseje felé vesszük az irányt, mert a hegység átfogó képét akarjuk megismerni. A Márványkőfejtő-hegy felé tartva a domborzattal együtt a növényzet is megváltozik. A cserszömörce egyre inkább elmarad, a hegytető gyönyörű rétjét még öreg tölgyek vigyázzák, de a meglepően lapos hegyháton már a tűzvédelmi irtást követik a vadvédelmi kerítéssel elzárt cseres-tölgyesek között haladó, éppen ezért kissé egyhangú turistautak. E monoton szakaszon a térképet böngésszük, amely segítségével fény derül arra, hogy az ősi ákosházi Sárkány családról elnevezett Sárkány-erdő víznyelőket és tekintélyes barlangokat is rejt. Köztük Magyarország tizedik leghosszabb barlangját, a fokozottan védett Csodabogyós-barlangot, amely overallos túrák keretében látogatható, nevét pedig nem különleges alakú cseppkövekről, hanem egy örökzöld cserjéről, a környékre jellemző szúrós csodabogyóról kapta. A barlang óriási hasadékai már nem a dolomitot, hanem a felső triász edericsi mészkő rétegeit tárják fel.

Aztán a táj ismét változik. A Boncsos-tető mellett leereszkedünk a Büdöskúti Arborétumhoz, de előtte, a Kígyós-völgyben már olyan elegyes bükkerdőre csodálkozhatunk rá, amely bármelyik bakonyi völgy büszkesége lehetne.

Vizet viszont sajnos vinnünk kell magunkkal, a közeli, egykoron a hegység legmagasabban fekvő forrásának számító Büdös-kút ugyanis már csak természetes módon szivárog. A vízszint csökkenésének legfontosabb tényezője egyébként a nyirádi bauxitbányászat volt. A réten álló, rendkívül hangulatos Büdöskúti erdészháznál (vadászháznál) régebben komoly élet zajlott, a Festeticsek szelídített vaddisznókondát tartottak itt.

A Büdöskúti-pihenő feletti, 409 méter magas Pad-kő tetején álló, 2015 nyarán átadott, 19 méter magas kilátóból bontakozik ki leginkább hazánk egyik legkisebb hegységének arculata. Kelet felé a masszív hegyhát rajzolódik ki, délen és nyugaton viszont a hosszanti gerincek látszanak, amelyek zegzugosan ereszkednek alá a Balaton síkja felé. És innen nézve igen látványosak az északi hegyek mögött feltűnő bazaltplatók tömbjei, a Kovácsi-hegy és a Tátika erdőkkel takart masszívuma.

Múltidézés a bükkösök árnyékában

Vállusra való ereszkedésünk már egyértelműen a Bakony hangulatát idézi, az északi oldalban egyre inkább a bükk válik uralkodóvá. Először az ország talán egyetlen, az erdő mélyén megbúvó katonai kutyatemetőjét érintjük. A környező települések által 2010-ben rendbe rakott temetőben 12 négylábú nyugszik, akik életükben a Görbe-tetőn korábban üzemelő, civilek elől elzárt, légvédelmi szerepet is betöltő katonai átjátszóállomáson teljesítettek szolgálatot (a ma is látható tornyon csak kereskedelmi antennák vannak). A kiképzett ebek a kerítéseket őrizték futóláncon, és fontos volt, hogy vadakra ne, csak a közeledő járművekre és emberekre jelezzenek.

Kissé lentebb belépünk a Szent Miklós-völgy szentélyébe, majd pár perc alatt meg is érkezünk az egykori Vállusszentmiklós pálos kolostorának romjához, amelyből ugyan nem sok minden látszik már, de története annál izgalmasabb.

A cseréptöredékek és könyvkeretek mellett többek között találtak itt a közeli forrásnál kialakított halastavaknál használt vashorgokat is. A minden bizonnyal önellátó kolostor 1520 körül néptelenedett el. Bár a kövek nagy részét elhordták, a romok állítólag még a 20. század elején is egyértelműen láthatók voltak. A hagyomány szerint pedig egy nagy áradás innen görgette le a vállusi templomban található, helyi homokkőből faragott Mária-szobrot.

A kolostor alapításának szempontjából kulcsfontosságú Szent Miklós-forrást szintén megtépázta az idő vasfoga, az ember nem szűnő tájátalakító tevékenysége, sőt valószínűleg az aszály is. A bővizű forrás még a szerzetesek halastavait is táplálni tudta, de a nyirádi bauxitbányászat ennek a vízhozamát is jelentősen lecsökkentette. A helyiek szerint eddig folyamatosan működött forrás azonban most nem működik, a víz a csorgó mellett szivárog. Lehetséges, hogy az aszály miatt időszakosan kiszáradt forrás járatai eltömítődtek, majd az újra beinduló víz más utat talált magának?

Igazán hangulatos patakvölgyben érjük el Vállust s a határában álló, pár méteres Vadlány-likat. Ez egy újabb különlegessége a Keszthelyi-hegységnek, hiszen a hazánkban található négy, a szerelmi bánat miatt az erdőkbe elbujdosó, fiatal hajadonokról elnevezett barlang mindegyike itt található (Kovácsi-hegy, Gyenesdiás, Rezi és Vállus). De ez a völgy emlékezik meg arról is, hogy Festetics Tasziló az itt kiépített erdei kisvasúton szállíttatta el a Büdös-kúti-erdő öreg bükkjeit.

A leghangulatosabb ponttól a legnépszerűbbig

A kilátókért rajongók számára kötelező program a 380 méter magas Láz-tető északi oldalában 2014-ben épült, 16 méter magas kilátó felkeresése is, ahonnan a Keszthelyi-hegység kevésbé ismert északi oldalát pásztázhatjuk végig tekintetünkkel. A Büdöskúti Arborétumhoz visszakapaszkodva a hegység legeldugottabb pontját, az Öreg-Szék-tetőt vesszük célba, mivel ottjártunkkor a 2002-ben újraépített Berzsenyi-kilátó nem volt látogatható.

Egész túránk legdurvább ereszkedését követően a 2005-ben felújított Hatlábú pajtához, a kezdetben az erdőmunkások, később a turisták által használt pihenőhelyhez érkezünk le.

Innen már csak pár lépés a Nagy-mező, a környékbeliek kedvelt kirándulóhelye, illetve a felette álló Festetics-kilátó, ahonnan elsősorban a Keszthelyi-öbölre nyílik széles panoráma. A szemet azonban az erdőség őszi színkavalkádjába ékelt fehérség is vonzhatja: a pihenőhelytől dél felé, jelzetlen úton érhetjük el következő megállónkat, a Gyenesdiás feletti híres, az 1990-es évekig művelt dolomitbányát, ahol a méteres mélységű eróziós barázdák élő terepasztalként mutatják be a dolomitfelszín gyors pusztulását.

A Gyenesdiás feletti Vadlány-liknál, egy meglehetősen jellegzetes helyszínen végződik múltfeltáró túránk. A 20. század elején ugyanis az eredetileg hévizek által oldott, valamint a szélerózió által is megmunkált barlang környéke fátlan volt, az erodált domboldalban kecskék legeltek. Az bizonyos, hogy a barlang jelenlegi méretét az emberkéznek köszönheti, de hogy a Keszthelyi-hegység mitikus lényei, a szerelmi bánat miatt az erdőkbe elbujdosó fiatal hajadonok vájták-e azt ki, az valószínűleg mindörökké titok marad…

A cikk a Turista Magazin 2022. novemberi számában jelent meg.