Évek óta nem láttunk igazi telet, ezért gondoltunk egyet, és célba vettük a Bükk-fennsík északi peremén, 880 méteres magasságban épült legendás bánkúti turistaházat, amely ma panzióként üzemel. Bár ködös, őszi időben érkeztünk, a reggeli ébredéskor csodát láttunk, hófehér köntösbe öltözött a hegyvidéki táj. A varázslatos téli hangulatot a cserépkályha vidáman pattogó tüze és a forralt bor illata tette teljessé.
Úti célunk, Bánkút, néhány évtizeddel ezelőtt az egyik legfelkapottabb hazai síközpont volt, pazar fekvésű pályái, modern felvonói nagyszerű lehetőséget nyújtottak a téli sportok kedvelőinek hobbijuk gyakorlására.
Az ország legjobb fekvésű természetes síterepe
A Bükk-hegység északi lejtőin az elsők között esik le a hó az országban, és az utolsók közt olvad el, éppen ezért a remek hótartó képességű, északi fekvésű pályák nagy népszerűségnek örvendtek. A 20. század 30-as éveitől kezdve a 60-as, 70-es évekig sítanfolyamokat, lesikló és sífutó versenyeket is rendeztek a Felvidék hegyei felé gyönyörű kilátással rendelkező lejtőkön.
Ebben a környezetben épült fel 1930-ban az ország egyik legszebb, legnépszerűbb turistaháza, a Magyar Turista Egyesület Bánkúti menedékháza, amely többszöri kibővítést és átalakítást követően nyerte el mai formáját. A ház évtizedeken át a bakancsos turisták és a síelésért rajongók kedvelt kirándulóhelye volt, melyben sokat segített az is, hogy a megyeszékhelyről, Miskolcról közvetlen autóbuszjárat is indult Bánkútra.
A rendszerváltozáskor gazdátlanul romlásnak induló patinás turistaház a jelenlegi tulajdonosoknak hála egy minden igényt kielégítő, modern panzióként, „Fehér Sas” néven újjászületve menekült meg a végső pusztulástól. Az osztrák hütték színvonalát messzemenően hozó létesítményben a szépen felújított szobák mellett kedves személyzet, illatos forralt bor, frissen készített tea, forró csoki, vidáman pattogó tüzű cserépkályha, és egy minden igényt kielégítő minőségi étterem is várja a közel 900 méteres magasságba felmerészkedő, téli hangulatra vágyó túrázókat és kirándulókat.
Rémálomszerű őszi érkezés, álomszerű téli ébredés
Kopogva zuhog az eső, a sűrű ködben az orrunkig is alig látunk az autó szélvédője mögül, az ablaktörlő folyamatos csapkodása sem segít sokat a vigasztalannak tűnő helyzeten. A Mályinka felől Bánkútra vezető, egy autónyi szélességű, kátyús erdei aszfaltúton csak akkor kapcsolok kettesbe, ha már legalább húsz méterre ellátok, és nagyon bátornak érzem magam. A hőmérő higanyszála vastagon plusz fokokat mutat, ebből sem lesz semmi holnapra, gondoltam magamban. Mit lehet ilyenkor mondani egy havas téli világra vágyó családnak? Túl sok értelmes dolgot nem, legfeljebb a kincstári optimizmusra hagyatkozhatok, amelyben magam sem nagyon hiszek.
Az időjárás zord és barátságtalan hangulatát szerencsére remekül ellensúlyozta a barátságos, szinte családias fogadtatás, amelyben a bánkúti Fehér Sas Panzió lelkes személyzete részesített bennünket. Mintha régi ismerősök lennénk, úgy kezdtek el velünk beszélgetni, ennek köszönhetően, míg elkészült első bánkúti forró csokink és forralt borunk, addig sok mindent meg is tudtunk a hely múltjáról és jelenéről.
Az elkészült forró italokat az igényesen kialakított társalgóban, a hatalmas cserépkályha vidáman lobogó tüze mellett fogyasztottuk el.
Remek ötlet volt elhelyezni egy asztali focit a kályha mellett, ugyanis a továbbra is vigasztalanul szakadó esőben az egész családot lefoglalta gyerekkorunk kedvenc játéka, közismertebb nevén a csocsó. A szívet és testet melengető igazi hütte-hangulattól, no és persze a forralt bortól fűtve jókedvűen és némi hajnali fagyban reménykedve tértünk nyugovóra.
Reggelre aztán csoda történt, jobb szó nincs rá, esetleg mondhatjuk még, hogy Holle anyó megszánt minket, és megrázta dunyháját, de ez nagyjából ugyanazt jelentené. Az ablakon kitekintve alig hittünk a szemünknek, legszebb álmaink váltak valóra.
A frissen leesett, közel tizenöt centis hóréteg minden várakozásunkat messze felülmúlta, a vastag fehér köpenybe öltözött, havas téli hegyvidék látványa mindenkit elvarázsolt.
Egy gyors reggelit követően hamarosan már az első hógolyókat gyúrtuk, valahonnan a házból szánkót is kaptunk, irány a szűz hó, és a közeli hegyek régen látott, varázslatos téli világa! Bár a közeli szánkópályát céloztuk meg, az elmúlt évek hóban szegény teleit követően nem tudtunk szánkózni a cserjésedésnek indult terepen, így a szintén szűz hó borította sípályák felé vettük az irányt. Útközben megcsodáltuk, ahogyan legalább hatan próbálnak meg kitolni a hóból egy autót, „vanitatum vanitas”, magyarul teljesen hiábavaló, gondoltam magamban. Mi inkább megvárjuk a hókotrót, hova is sietnénk innen?
A Felső-Borovnyák északi oldalában, jó száz esztendeje létesített sípályák az ország legjobb, legszebb fekvésű síterepei lehetnének, ha a nyolc pályából legalább öt-hat pályán nem a felnövő, magas gaztengeré, hanem a hóágyúké lenne a főszerep. A hegytetőn azonban sajnálatos módon vízhiány van, pedig a helyiek elmondása szerint elég lenne egy-két alkalommal ágyúzni, a remek hótartó képességű északi lejtők jó eséllyel áprilisig megőriznék a havat.
Nagyokat csúszunk a kissé meredek pályákon, csak úgy porzik a hó a szánkó mögött, megállni nem lehet, és nem is érdemes.
Folyamatosan kapaszkodunk felfelé, egészen a Felső-Borovnyákon épült NATO-radar bekötőútjáig, ahol a negyedik sípálya árván meredező felvonójánál hirtelen és váratlanul pazar kilátás nyílik a hóba és ködbe burkolózott felvidéki tájra.
„Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik...",mondhatnánk Arany János után szabadon, erre bizony nem számítottunk. A tiszta, hideg időben olyan messze száll a kíváncsi tekintet, hogy nem tudjuk eldönteni, a Magas-Tátra hófödte csipkéit szemléljük, vagy csak a távolban fodrozódó hófelhők játéka űz tréfát érzékeinkkel. Azt hiszem, mindkettőben részünk volt, ez már nem is hab a tortán, ez bizony már a mogyorószem a hab tetején.
Mivel itt aludtunk, ezért helyzeti előnyünknél fogva eddig szinte egyedül voltunk a szűz hó borította pazar hegyvidéken. A panzió felé ereszkedve aztán egyre többen jönnek szembe velünk, gyerekek és felnőttek, kutyák és gazdik egyaránt, hogy szánkókkal és sílécekkel felszerelkezve élvezzék a várva várt hópaplan nyújtotta téli örömöket. A hókotró időközben már felért, a parkoló gyorsan telik, hiszen Miskolc alig félórányira van innen autóval.
A tegnap még oly meghitt és csendes panzió is gyorsan megtelik az újonnan érkezőkkel, de jól is van ez így, mert a nyüzsgő élet, a hidegtől kipirosodott, vidám arcok éppen úgy hozzátartoznak a hütték hangulatához, mint a fahéjillatú forralt bor, a jó meleg kandalló, a tea, vagy éppen a forró csoki.
A boldog órák rövidek, és mindig kétszer olyan gyorsan telnek, dél is elmúlt már mire észbe kaptunk, hogy lassan ideje indulni. Bár jó pár napot el tudnánk még itt tölteni, számunkra nem maradt más hátra, mint kiásni a vastag hópaplan alá szorult kis autónkat, és leereszkedni ebből az ajándékba kapott, varázslatosan szép téli csodavilágból, ahova reméljük, legalább egyszer eljutunk még ezen a télen.
