Rákosszentmihályon talán csak a szomszédok tudnak arról, hogy egy virággal teli, szépen ápolt kertben Gere István hajóépítő műhelye áll. Azt már ők sem tudják, hogy István az utolsó olyan mester, aki a sporthajóépítő szakmát még iskolában tanulhatta.
A műhely egy szépen gondozott családi ház udvarán áll, szerényen illeszkedve a környezetébe. István az ablakból kinézve zavartan mosolyog a fényképezőgép láttán. Belépve az első meglepetés az előszobaszőnyeg. Megalapozza az érzést: különleges helyre érkezünk. Rend és tisztaság, bármerre nézünk. István épp egy készülő kenulapátot csiszol - a fatoll és a karbonszár illesztésén dolgozik.
- Szépen indul. Milyen fa ez?
- Cédrus és fenyő. Ez itt mellette okumé. Az ugyan könnyebb egy kicsit, de a napfény hatására az okumé világosodik, szürkéssárga színű lesz, a cédrus csak öregszik, sötétedik.
István mesél. Épp árulja a maga építette fakenut. A formát a mesterétől tanulta. Egy észak-amerikai indián kenu adta a mintát egy képről. 2D-ből így születik 3D-s alkotás. Emlékszem a hajóra. Úgy ismerkedtünk meg Istvánnal, hogy a Szentendrei-szigeten egymás mellett láttam egy különlegesen szép kenut, egy sportos fiatalembert és egy csinos nőt.
- Saját tervezésű hajót szeretnék építeni magamnak - kanyarítja tovább a történetet. - Igaz, hogy ezt is én építettem, de a tervet a mesteremtől vettem át. Igazán azt mondhatjuk a sajátunknak, amit magunk találunk ki, és magunk is valósítjuk azt meg.
Ez az alkotóvágy vitte a műszerészszakmától a hajóépítéshez.
- Egy házibulin láttam először a sarokba támasztva három kajaklapátot. Azonnal vonzani kezdett a hajóépítés. Amikor szüleimnek elmondtam az elhatározást, eleinte nem tudtak mit kezdeni a gondolattal, végül azonban az eltökéltséget látva beírattak a zuglói faipari szakmunkásképzőbe. Akkor még nem lehetett tudni, de ez volt az utolsó évfolyam, öten végezték el. Csak István maradt a szakmában.
- Hol kezdtél el dolgozni?
- 1976-ban rögtön a Sportlétesítmények Vállalat sporthajóépítő műhelyébe kerültem. Evezős versenyhajókat építettünk fából. Sajnos alig 2 évet dolgoztam itt, amikor megszűnt a vállalat.
- Hová kerültél akkor?
- Volt az iskolámban egy Tocsik nevű, nagyon rendes szakoktató, és beajánlott a Fradiba, ahol még komoly hajóépítés folyt Burghardt Géza vezetésével. Úgy kellett bekönyörögjön oda, mert a mesternek rossz tapasztalatai voltak előttem. Amikor fogadott, megnézte a kezemet, és azt mondta, hogy maradhatok. Működött ott egy kenuépítő műhely, amelyet Wildburg Gábor vezetett, oda is átjártam. A Fradinak akkoriban volt vagy hetven hajója, s ezeket nagyon sokat kellett javítani.
Öten dolgoztunk együtt, és minden évben újítottunk valamit. Egymást is inspiráltuk ezzel. Itt találkoztam először azzal a filozófiával, hogy a kimagasló teljesítményt tökéletes eszközökkel tudjuk a műhelyből támogatni. Aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, hogy mekkora teljesítménybeli különbséget jelent az olyan eszköz, amely nem vonja el a figyelmet az evezésről. Én kenuversenyző voltam. Ez a két tudás találkozott, amikor a szomszéd kajak-kenu műhelybe is átjártam tanulni. Ma már tökéletesen értem, hogy a különféle evezéstechnikákhoz vagy távokhoz tartozó lapátok miben különböznek. Sokat fejlesztek, kísérletezek. Ez az, amit a modern és nagyon jó karbontechnológiánál a mai napig nem tudnak elérni. Készül egy sablon, és abból kerül ki majd az összes versenylapát. A falapát a mai napig lehetőséget teremt arra, hogy a hajó, az evezős és a lapát közötti optimumot megkeressük. Aki erre ráérez, az sokkal jobban becsüli a jó, egyedi lapátot.
- Te hogy szakosodtál a lapátkészítésre?
- Megszűnt a hagyományos hajóépítés. Műanyag hajókat építeni nem akartam. Talán én vagyok az egyetlen hajóépítő, aki kenulapátokat épít, és versenyző volt. Ha túl nagy egy lapát, elfogy az erő a verseny vége előtt, ha kicsi, nem jön ki az összes erő belőle. Hasonlóan érvényes ez a túraevezésre. A túl nagy lapáttól az egész napos evezés során túlterhelődnek az ízületek, megfájdulnak az izmok. A mai napig szeretek tempósan haladni, de túrázásra a versenylapátomnál kisebbet használok. Munka mellett készítettem eleinte a lapátokat. Aztán egyre több megkeresés érkezett, és így kerültem el több egyesülethez is. Elég jó minőséget gyártottam, és itt ragadtam.
- Sokszor nyertek a lapátjaiddal?
- Akkor kezdtem el igazán jó lapátokat készíteni, amikor önállósodtam, és nem kellett az éppen összetört hajók javításával foglalkozni. A 90-es években, amikor ez igazán ment, az egész világ ezekkel evezett. Egyszer még az Egyesült Arab Emírségekbe is szállítottunk.
- Mit gondolsz a hajóépítés jövőjéről?
- Szomorúan látom, hogy méltatlanul kevesen járnak a vízen. Annak idején a Szentendrei-Dunán, pénteken legkésőbb háromkor el kellett indulni ahhoz, hogy Kisorosziban legyen még jó hely. A sátorhelyekért folytatott pénteki versenyben lehetett evezéstechnikát tanulni, s jelentősége volt a könnyű túrafelszerelésnek. Ma nem látják a gyerekek azt, hogy egyáltalán mik a lehetőségek. Maga a vízi élet pedig szép dolog. Már szinte nincs, aki megmutassa, hogy milyen az reggel, amikor tükörsima a víz, pára leng felette, csend van, és röpülni kezdenek a madarak. Annak utánozhatatlan hangulata van, ha kenuval becsúszol egy mellékágba, és pihenésként figyeled, ahogy a szürke gémek halásznak. Az ember másképp kezd gondolkodni.
- Látszik, hogy a munkádban is a harmónia a fontos.
- Azt szeretem, ha illenek a dolgok egymáshoz. Jó felszereléssel nem kínlódni mész, hanem evezni. De éppígy van ez a bakanccsal vagy a kerékpárral is.
- És a jövőkép?
- Nehéz. Ez a fahajóépítő szakma ugyanúgy kihalásra ítéltetett, mint sok más. Nagyon hiányzik hozzá a vízről a sok ember. Márpedig fizetőképes piac nélkül nincs fejlesztés, nincs verseny. Megszűntek a csónakházak, hajót nincs hol tárolni, hiányoznak a vízitúra-egyesületek. Nincs utánpótlás szakemberekből. Ma fával nem dolgozik már szinte senki. Kialakult egy olcsó választék hajókból és lapátokból is; némelyik modellel kifejezetten szenvedés az evezés. A gyerekek kapnak egy nehéz hajót egy alumíniumszárú műanyag lapáttal. Ki kap ettől kedvet az evezéshez?
- Új feladatokra gondolsz?
- Ötletem még lenne. Megpróbálok újféle túralapátok mellett hangszert is készíteni. Az is érdekel, hiszen a fával való munkának ez az egyik csúcsa. A hangszerépítésről kifejezetten azt gondolom, hogy 15-20 év gyakorlatnál kevesebbel nem lehet igazán jót készíteni.
- Kik vesznek tőled mégis lapátot?
- Azok, akik szeretik a hatékonyságot, a szépet, és becsülik azt, hogy harmonikus, amit a kezükbe vesznek.
Nem búcsúzkodunk hosszasan, két hét múlva úgyis találkozunk. Jövök a lapátjaimért.
A cikk a Turista Magazin 2014. évi szeptemberi számában jelent meg.
