Pusztatemplom „sámánbélyegzővel”? – Boti kápolna

Az Etyekhez tartozó Botpusztán, egy magaslat egyenes fennsíkján, gyepek, buja zöld növények és szántóföldek ölelésében magasodik egy tornyos-sisakos, különleges hangulatú gótikus kápolna. Aki egyszer is járt itt, nem felejti a hely fantasy filmbe illő környezetét.

Szöveg:
Fotó:
Somogyvári D. György
2021. július 24.

Az Etyekhez tartozó Botpusztán, egy magaslat egyenes fennsíkján, gyepek, buja zöld növények és szántóföldek ölelésében magasodik egy tornyos-sisakos, különleges hangulatú gótikus kápolna. Aki egyszer is járt itt, nem felejti a hely fantasy filmbe illő környezetét.

Ez a templom nem romtemplom, kicsit megkopott ugyan, de mégis van benne valami lenyűgöző középkori masszivitás, párosulva egy kis 18. századi barokkos előkelőséggel. Megvan mindene, ami egy tisztességben megöregedett szentélynek dukál: állnak a falai, ablakai kissé hiányosak, de támpillérei még teszik a dolgukat, kitartóan támasztják ellen a boltozatot; a tetőcserepek sem szenvednek hiányban; fazsindelyekből felhúzott tornyának ép minden oldala; hagymakupolás, bádoglemezekből vert sisakja korához méltóan oxidálódik. Sőt, a csúcsán ágaskodó stilizált, kovácsoltvas kereszt sem érezteti a fölötte elhaladt történelmi és meteorológiai viharok hatását.

Az etyek-botpusztai kápolna egy szelíden meredek oldalú dombtetőről szemléli évszázadok óta a talpazata alatt elterülő, örökké változó, gyönyörű tájat.

Napjainkban a háta mögött, az Etyek-patak felduzzasztásával kialakított Etyeki horgásztó víztükrére pillanthat a fák lombjai között, míg frontálisan a sokadszorra feltámadó Botpuszta szépen rendbe tartott, piros cserepes háztetőivel szemezhet.

Az épület maga már messziről látszik, akár a horgásztó felől, akár a Botpusztára vezető főút mentéről. Mégis, amikor az ember a dombon felfelé vezető földúton kaptat, a kápolna váratlanul eltűnik a szeme elől. Már egy szinten állsz vele, a domb tetején, akkor is csupán a kupola zöldes színben játszó palástját és a fatorony napszítta, barnára pácolt palánkjait látod a sűrű vegetáció fölött.

Kora reggel, hétköznap, amikor még nincs más látogató a környéken, a téged fogadó hangulat, a templom magányos csendje varázslatos.

A kert magas füvében állva csak te vagy és a szentély kopott méltósága.

Mindkettőtöket foglyul ejt az egykori sövénykerítés burjánzó, zöld négyzete. Sok hasonló műemléket láttál már életedben, de most határozottan úgy érzed, ez a hely különbözik azoktól. A levegőjében valamiféle titok lappang. Képtelen vagy megmagyarázni magadnak, miért, de úgy érzed, valakinek, vagy valaminek a tekintete követi minden mozdulatodat.

Olvastad korábban, hogy egy bizonyos rend, a nazarénusok telepedtek meg itt a 18. század közepén, kijavították az akkor már beszakadt tetejű, nyugati oldalán leomlott falú templomot, némileg átalakították, majd északi homlokzatához hozzáépítettek egy puritán, egyszintes rendházat, avagy klastromot. Átsétálsz a két létesítmény előterét elválasztó sövény nyílásán, s felbukkan előtted az elhagyott tanyasi házikóra emlékeztető épület.

Bizonyos vagyok abban, hogy te is meg fogsz torpanni először, vándor, s kissé habozva arra vársz, hogy a valamikor feketére festett vasajtó csikorogva megnyílik, s a résben megjelenik egy öregember őszbe csavarodott, szakállas feje. Szemeid az ajtó felső keresztelemén díszelgő pajzs alakú címerre tapasztod, melyen négy mezőre osztva, számodra értelmezhetetlen jeleket, zöld színű betűket fedezel fel. Kezdeti benyomásod a helyszínről, mintha igazolást nyert volna.

A tekinteted végigfuttatod az épületen. Az apró verandát vaskos farönkök erősítik felülről és két oldalról, a rendház ablakait rusztikus fadeszkák fedik. A csupasz falak többnyire szabálytalan alakú terméskövekből vannak felhúzva, a réseket olykor törmeléktéglával töltötték ki. Az épületegyüttest – beleértve a templom hátsó felét is – nehéz bozótvágó kés nélkül körbejárni.

Elnézed az ötletszerűen, szinte igénytelenül felrakott falakat, a baltával és fűrésszel felszabdalt fagerendákat, és lelki szemeid előtt megjelennek az építkezésen serénykedő, durva, szőttes csuhát viselő szerzetesek.

A csendet egy szarka csörgése szakítja meg, s ez visszatérít a jelenbe. A madár kíváncsian méregeti a kezedben lévő fényképezőgépet, ezen csak mosolyogni tudsz.

Ekkor a társad hív, hogy menj vissza a templomkertbe. Rámutat egy téglalap alakú kivágásra a templom déli sarkán. – Tudod, mi ez? – kérdezi fojtott hangon (ugyanis időközben egy család is megjelenik a színen). Megrázod a fejed. Az eredetinek tűnő kőfelszínen a kora délutáni napsugarak megvilágításában furcsa, egymást keresztező vonalak rajzolódnak ki. Ide valamit évszázadokkal ezelőtt belevéstek, jeleket, melyeknek jelentése az idő homályába vész. Összenéztek, és megindultok, hogy keressetek magatoknak egy nyugodt helyet. Ideje utánanézni ennek az érdekes és titokzatos hely történetének, könyv híján, az interneten.

A ma már nem létező Bot falu először egy 1280-ban írott dokumentumban szerepel Villa Bot néven, ámbátor az ásatások szerint már az Árpád-korban is lakott volt a település, és az általunk is látogatott dombtetőn már állt egy kisebb méretű kápolna. A legenda szerint itt volt a honfoglaló magyarok áldozóhelye. Egy félévszázaddal később kelt levél már arról tesz említést, hogy a falunak nemcsak ispotálya, de plébániatemploma is van. Ez utóbbit kellett teljesen újjáépíteni a tatárjárás után, s a feltételezések szerint ekkor nyerte el ma is látható tornyos-sisakos-gótikus stílusjegyeit.

A török hódoltság ideje sem múlt el nyomtalanul Bot és kápolnatemploma fölött. A lakosságot elhurcolták, az épületeket – köztük a templomot is – lerombolták, a falu teljesen elnéptelenedett. Az 1700-as években betelepített magyar és német-sváb lakosság a helyreállítás során enyhe barokk elemekkel ruházta föl a templomot.

A korábban említett spanyol alapítású betegápoló rend, a nazarénusok szerzetesei a templom mellé épített klastromot ispotályként is használták az ismételten vissza-visszatérő pestisjárványok idején.

Erre bizonyítékként szolgálnak a közelben feltárt tömegsírok leletei. Egyébként ők, a nazarénusok alakították ki a templomépület ablakainak többségét, felépítették a nyugati falat, és oda helyezték a főbejáratot, melynek nehéz fa ajtaját kőkeretbe foglalták. A „szemöldökfába” kőlapot illesztettek „1794” felirattal.

1927-ben a falut Etyekhez csatolták, megszűnt önálló identitása, lassan beleolvadt a nagyobb méretű községbe, az ifjabb generációk már inkább ott kezdtek építkezni. Az egykori település nevét a térképen csupán a róla elnevezett puszta tartotta fenn. Teljes elnéptelenedésére a II. világháború után került sor, amikor egykori területén laktanyát létesítettek a körzetben állomásozó szovjet hadsereg számára. A magára hagyott botpusztai templomot az oroszok egy ideig még lóistállóként is használták. Nem csoda, hogy állapota idővel romlásnak indult. 1985-ig kellett várnia, mire a helyi tanácshivatal rászánta magát a felújítására.

A templom mai, „hivatalos” neve, az Etyeki Szeplőtelen Fogantatás-templom arra utal, hogy 1402-ben Bot falu búcsúengedélyt kapott a pápától a Szeplőtelen Fogantatás ünnepnapjára, december nyolcadikára.

Abban az időben országos útvonal vezetett keresztül Etyeken és Boton, a domb katonai szempontból kitűnő adottságokkal rendelkezett, mivel U alakban mocsár vette körül, ezért jól védhető erődítményként is szerepelhetett. Egyes források szerint a kápolna legdélebbi sarkán lévő kőtábla, mely a titokzatos jelet tartalmazza, a „sámánhit sok-sok évszázados fennmaradását bizonyítja: rontás-, vagy bajűző céllal vésték az épület falába.”

A templomlátogatás után, ha van kedved és időd, sétálj le a közelben elterülő Etyeki horgásztóhoz. A kápolna melletti füves, gyepes domboldal levezet egészen a tóig, amelynek partján nádas és nyárfasor húzódik, no meg horgászstégek sora.

Nyáron, a bóbiskoló, néha-néha felrebbenő horgászok háta mögött elsétálni, a széltől fodrozódó vagy éppen a rezzenéstelen felszínű víz partján bandukolni, az maga a séta az eltűnt idő nyomában. Vagy csak ücsörögni a tóparti padokon a ritka nyugalom karjában, és a víz tükrén megcsillanó fényeket nézni, ahogy mi is tettük.

A cikk először 2020 júniusában jelent meg.

Cikkajánló