Van a Mátrában egy település, amelynek neve egybeforrt az emberi kegyetlenség és a megaláztatás fogalmával, illetve a kommunizmus áldozatainak emlékével. Közel hetven év távlatából már szabadon beszélhetünk az itt történtekről, de felfognunk még ma is nehéz. A Recsk határában fekvő egykori kényszermunkatábort bejárva, valamint hajdani lakói és őrzői elbeszélései alapján keresünk válaszokat a miértekre, és közben az emberi természet jó és rossz oldalával is szembesülünk.
Manapság a turistatérképeken is könnyen megtaláljuk a hajdani kényszermunkatábor helyét, amely még a 80-as évek elején is titkosnak számított. A tábor létezéséről egy sikeres szökésnek köszönhetően már az 50-es években hírt szerzett a világ, de történetéről lényegében csak a rendszerváltás időszakától kezdve lehetett beszélni.
Recsken 1950 és 1953 között – a legtöbb esetben bírósági ítélet nélkül – mintegy 1500 politikai foglyot tartottak fogva egy nagyjából téglalap alakú, 1600 méter hosszú és 600 méter széles, szögesdróttal elkerített, őrtornyokból felügyelt, a Csákány-kő-bányát is magában foglaló területen.
A naponta 10–14 órában kőtörésre és egyéb kemény fizikai munkára fogott raboknak huzatos fabarakkokban, mindössze napi 1200 kalóriát tartalmazó fejadaggal kellett életben maradniuk, miközben rendszeres volt a testi fenyítés és a megaláztatás. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de a foglyok elmondása, illetve a történészek becslései alapján 10%-ra tehető a táborban életüket vesztettek aránya. Sokan egy életre megnyomorodtak. És nem csak fizikai értelemben. A 20. század ilyesfajta traumáiról már rengeteg könyv és film született, rendszeresek a megemlékezések is, ám az idő előrehaladtával egyre távolodnak tőlünk, egyre személytelenebbé válnak az események. Emlékezni nem csupán kötelességünk, de hasznos is lehet, mert ezek az események roppant sok tanúsággal szolgálnak a világról és az emberi természetről.
Harc a népellenséggel
A háború után a béke, a romok eltakarítása, az ország újjáépítése, a háborús bűnösök elítélése, a javuló lakossági ellátás, a földosztás, a kiírt szabad választások a magyarok számára bizakodásra adtak okot, ám a 40-es évek végére a népi demokráciának nevezett diktatúra a csengőfrásszal, a rettegéssel lett egyenlő. Rákosi Mátyás hatalomátvételével kezdetét vette a hazai sztálinizmus, ezzel együtt a népellenség felkutatása, a vélt vagy valós politikai ellenfelek megsemmisítése. Sorra zajlottak a koncepciós perek, a börtönök és az internálótáborok kezdtek megtelni. Biztonságban még a hithű kommunisták sem érezhették magukat, hiszen bármikor és bárkire ráfoghatták, hogy fasiszta, kapitalista, kulák, feketéző vagy kém, egy szóval ellenség, akiket rendszerint kínzással vagy zsarolással vették rá „tetteik” beismerésére.
A már meglévő internálótáborok mellett – ahol főként a Horthy-rendszer vélt vagy valós kiszolgálóit és a világháborúban szolgált katonákat őriztek – új kényszermunkatáborok is létrejöttek, köztük a recski. A tábor születése szorosan összefüggött azzal a minisztertanácsi határozattal, amely 1950-re teljesen függetlenítette az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH) minden minisztériumtól, valamint kimondta, hogy az ÁVH a párt különleges szerve. Tevékenységét tehát nem az állam törvényei szabták meg, hanem a pártvezetők utasításai. Az ÁVH önálló karhatalmi erő lett, amelynek működését szovjet tanácsadók segítették.
A tábor
A Csákány-kő hegy alatt fekvő terület hajdanán a Barkóczy család birtokához tartozott, ahogy a településen található kastély is, amelyben ÁVO-s parancsnokságot rendeztek be, pincéjében pedig börtönt alakítottak ki. A recski tábor első lakóinak, 35 fogolynak kellett felállítani a drótkerítést és az őrtornyokat, mindezt abban a hitben, hogy nem saját maguk számára, hanem a nép ellenségeinek építik. Azt mondták nekik, hogy ők csupán megtévedt emberek, akiknek a büntetése nemsokára lejár, aztán hazamehetnek. Ezt látszott alátámasztani, hogy kezdetben az őrök és a foglyok egy épületben laktak, ugyanazt ették, ugyanolyan fekhelyük volt, továbbá semmilyen atrocitás nem érte őket.
Mondhatni: békésen teltek a napok, mígnem megérkeztek az első „igazi” táborlakók, a kistarcsai internáltak, akik kezdetben mintegy 150-en voltak, és fasisztának bélyegezték őket. Innentől kezdve minden téren változás állt be a fogvatartottak életében, akik ez idáig lényegesen jobb körülményekhez voltak szokva. Csökkentek a fejadagok, rendszeressé váltak a verések és egyéb büntetések, ráadásul a folyamatosan érkező foglyok között állandó megosztottságot tartottak fent azáltal, hogy ki milyen vád alapján került internálótáborba. A Rákosi-rendszer által felszámolt szociáldemokrata párt szimpatizánsait megtévedt embereknek, mindenki mást fasisztának tituláltak, és ez az „enyhébb” büntetésüket töltő szocdemesekben azt a reményt keltette, hogy ők különbek a népellenségtől, így korábban szabadulhatnak. Idővel az ellenségeskedés és az éles elhatárolódás megszűnt, főleg azután, hogy októberben, illetve 1951 januárjában új, 500 fős fogolycsoportok érkeztek. Ekkorra már a szocdemesek is rájöttek, hogy nincs különbség a rabok között, ők is ugyanolyan ártatlan foglyok, mint az általuk korábban megvetett társaik.
Sorra épültek az új barakkok, a higiénés és a körleti körülmények pedig egyre rosszabbak lettek. A kemény munka, a rendszeres testi fenyítések és kínzások mellett az éhezés volt a rabok legnagyobb problémája. Mindenki bármire hajlandó volt egy falatért, mindent megettek, amit csak találtak. A kenyérnek hihetetlen jelentősége volt: minden grammja az életet jelentette. A nagy éhezés időszaka 1950 őszén vette kezdetét, és 1951 tavaszára már minden fogoly teljesen le volt gyengülve. Többen belehaltak az alultápláltságba és a kimerültségbe. A kilátástalanságot tovább fokozta, hogy senki sem tudta, meddig tart a szenvedés, hiszen a legtöbbjüket bírósági tárgyalás nélkül ítélték el. A háború után az internáltakat 6 hónap elzárásra ítélték, amelyet maximálisan 2 évre lehetett kitolni. Ezt követően a büntetés-végrehajtás szabadon engedte a foglyot, de az ÁVH úgynevezett visszakéréssel figyelmen kívül hagyta a törvényt, és az elítéltet határozatlan időre internálta. Több ezren várták úgy a szabadulásuk napját, hogy nem is sejtették, amint kilépnek a cellájuk ajtaján, máris az ÁVH karmai közé kerülnek.
Szökések
Dobó József 1950 augusztusában volt az első, aki sikeres szökést hajtott végre Recskről. Bár nem találták meg, feladta magát, amikor megtudta, hogy apját és sógorát letartóztatta az ÁVH. (A sógora később itt, Recsken halt meg.) Amikor a szökevény visszakerült a táborba, kétszáz fogolytársát kényszerítették arra, hogy Dobót vesszőfutáson agyonverjék. Ha valaki nem ütött, azt az őrök megverték.
A következő szökésre 1951. május 20-án került sor: nyolc elszánt rab döntött úgy, hogy szabadulni próbálnak.
Részletesen megtervezték a szökésük forgatókönyvét, a rabruhákból összevarrtak egy őregyenruhát, fából kifaragtak egy géppisztolyt, konzervből dobtárat csináltak hozzá, majd egy vasárnap az egyikük ÁVH-snak öltözve egyszerűen kikísérte rabtársait a kapun, mintha éppen munkára igyekeztek volna.
Miután észlelték eltűnésüket, a karhatalom hermetikusan lezárta a környéket, és országos körözést adott ki. Repülőkkel és harckocsis alakulatokkal keresték a szökevényeket. Rövid időn belül nyolcból hét internáltat elfogtak. Michnay Gyulának viszont sikerült kijutnia az országból: Bécsbe, majd Münchenbe utazott. Három hónappal később a Szabad Európa Rádióban elmondta történetét, valamint felsorolta több száz rabtársa nevét, aminek köszönhetően sok hozzátartozó végre hírt kaphatott „eltűnt” családtagjáról. A hét volt recski internáltnak – Dobóhoz hasonlóan – vesszőfutáson kellett részt vennie. Az ütések következtében egyikük sem ért el a sor végére. Elszállították, majd a katonai bíróság többéves börtönbüntetésre ítélte őket. A csoportos szökés után új táborparancsnok érkezett, és iszonyatos megtorlások, megfélemlítések kezdődtek. Minden recski elítéltnek felelnie kellett társaik szökéséért.
Recsk, a falu
Számos helybeli visszaemlékezés szól arról, hogy az ÁVH-soktól mindenki félt, amikor bejártak a faluba. Felsőbbrendűek és erőszakosak voltak. Ürgének szólították a falubelieket, ahogy a foglyokat is. Akaratukkal ellenkezni nem lehetett, mert ők voltak a hatalom. Ha valami megtetszett nekik, elvették. Nem fizettek a megrendelt munkáért, kirabolták a Barkóczy család kriptáját is, a bronzkoporsókat pedig eladták a MÉH-telepen. Nőket molesztáltak, és semmilyen retorziótól nem kellett tartaniuk, ha valakit megvertek vagy megaláztak. Voltak olyan táborőrök is, akik Recskre nősültek, ideköltöztek, ám amikor sötét múltjukra később fény derült, kénytelenek voltak szembesülni a falubéliek megvetésével. Volt, aki emiatt el is költözött, másokat az utcán leköptek, de olyanok is akadtak, akik zavartalanul élték tovább az életüket. Természetesen a település határában fekvő tábor rendeltetését sejtették a helyiek, hiszen több alkalommal olyan munkákra voltak befogva, amelyek során láthatták a szerencsétlen elítélteket, de az 50-es években senki sem mert beszélni a látottakról. Az éjjelente reflektorokkal kivilágított tábort messziről ki lehetett szúrni, de hogy pontosan mi folyt ott, kik voltak ott, az sokáig rejtély maradt még a helybéliek számára is.
A tábor felszámolása
Sztálin halálával a rendszer szigora is enyhülni látszott. Rákosi háttérbe szorulásával és Nagy Imre miniszterelnök 1953. július 4-ei parlamenti programbeszédével új politika kezdett körvonalazódni, amelynek zászlaja alatt az internálás, a rendőrbíráskodás, a kitelepítések, a kuláklisták, illetve minden kirívó törvénytelenség megszüntetését irányozták elő. Ez még nem jelentette automatikusan azt, hogy a recskiek hazamehetnek, de ügyük már egy bírálóbizottság elé kerülhetett, továbbá a fogva tartás körülményei is jelentősen javultak. Több élelmet, sőt még jelképes fizetést is kaptak a kényszermunkát végzők. Sok fogolyra ismét kihallgatások és bírósági eljárások vártak, majd újabb börtönévek, de ezúttal már emberségesebb körülmények között.
A recskiek közül 320-an kerültek a kistarcsai bíróság elé, több mint ezren azonban kiszabadultak, a legutolsók 1953. szeptember 23-án. Minden szabadulóval aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, hogy nem beszélhetnek a táborban történtekről. Nem hagyhatták el a lakóhelyüket, avagy épp ki voltak tiltva onnan, valamint rendszeresen jelentkezniük kellett a rendőrségen is. A tábor vezetése egyszerűen elvonult Recskről, miután befejezettnek minősítette a termelőmunkát, illetve sikeresnek titulálta az internáltak felszabadítását. Az üres tábor még két évig állt, csupán egy ÁVH-s őrizte a telepet, akit ideköltöztettek a családjával.
1955-ben mindent eldózeroltak, a tábor helyén az pedig erdőgazdaság fákat ültetett, hogy nyoma se maradjon a kegyetlenség színhelyének. A recski tábor az egykoron itt sínylődött rabok elmondásai alapján lett rekonstruálva.
Napjainkra már csak nagyon kevesen élhetnek azok közül, akiknek valamilyen formában közük volt Recskhez vagy az ehhez hasonló szörnyűségekhez. Az áldozatok emlékét kegyelettel őrizzük, és manapság nyíltan beszélhetünk a történtekről, ám mindezzel együtt fontos megjegyeznünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló bűncselekményekért soha senkit nem vontak felelősségre sem a rendszerváltáskor, sem azóta. Sem a verőlegényeknek, sem a törvénytelenségeket, kínzásokat elrendelő ÁVH vezetőjének, Péter Gábornak nem kellett bíróság elé állnia tetteiért. Igaz, ironikus módon Péter Gábort még a sajátjai zárták börtönbe 1954-ben, de 1959-ben kegyelemmel szabadulhatott. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. Nyolcvanhat évesen halt meg 1993-ban.
Emlékpark a borzalmak helyén
A kényszermunkatábor túlélői 1988-ban alapították meg a Recski Szövetséget, majd a helyszínre visszatérve a beszámolóik alapján feltérképezték a területet. 1991-ben az áldozatok előtti tisztelgésül emlékművet avattak, 1996-ban pedig Göncz Árpád köztársasági elnök adta át az azóta kibővült emlékparkot. A bejáratnál a néhai őrtorony mása és egy részben visszaépített kerítés fogadja a látogatókat. Néhány épületet rekonstruáltak – közöttük a híres 5-ös barakkot, amelyben megrázó erejű kiállítás látható a fogvatartottak emlékeiből. A zsúfolt fekhelyeket, a borzasztó higiénés viszonyokat, az árnyékszéket szemlélve nehéz belegondolni, mit élhettek át azok, akiket itt tartottak fogva.
Az emlékparkot Recsk központjától a kék kereszt turistajelzéseket követve érhetjük el egy közel 3 km-es sétával, de a helyszín autóval is jól megközelíthető. Az útirányt végig táblák jelzik az ingyenes parkolóig. Az emlékpark május 1-től szeptember 30-ig mindennap 9–17 óráig, október 1-től április 30-ig szombaton és vasárnap 9–15 óráig látogatható. Előre bejelentett csoportoknak előadást, szakvezetést is tartanak a tábor területén. A téli időszakban érdemes telefonon érdeklődni a nyitvatartásról Ivádi Attila gondnoknál a +36-20/435-0581 telefonszámon. A belépő 500 Ft-ba kerül.
Túratipp a környéken
Miután egy könnyű sétával bejártuk az emlékparkot, látogatásunkat mindenképpen érdemes kiegészíteni a mátrai táj és a környék megismerésével. Az egykori internálótábor környezetében több turistautat is találunk, de mi elsősorban egy olyan körtúrát javasolunk, amely a vadregényes erdőkön kívül látványos panorámákkal is kecsegtet. Ezt a nem túl megerőltető, mindössze 12 km-es körtúrát a tábortól induló piros kereszt jelzésen kezdjük meg, amely a Csákány-kő oldalában vezetve éri el a Várbükki erdészházat, valamint a hegygerincre vezető piros turistautat. Az ösvényen és erdészeti úton emelkedő piros sáv a Domoszlói-kapunál csatlakozik az Országos Kéktúra nyomvonalához, amelyen keleti irányba fordulva nem csupán a kéktúrázásba, de a Mátra keleti főgerincének panorámás hangulatába is belekóstolhatunk.
Ez a közel 3 km-es szakasz a Jagus, a Nagy-Zúgó-hegy és Szederjes-tető 600 méteres csúcsain vezet végig, páratlan kilátással a mátrai tájra, benne többek között a Recsk környéki vidékkel. A Szederjes-tetőt elhagyva egy jelzetlen úton akár egy bronzkori földvár maradványait is felfedezhetjük. Az érdekes sáncok mellett itt találjuk a Várak a Mátrában elnevezésű túramozgalom igazolókódját. Túránk a Jóidő-nyaknál elhagyja a kék jelzéseket, majd a sárgán meredek ereszkedésben a kiindulópontunk felé veszi az irányt. A Györke-tető alatti erdőségben nyugatnak fordulunk, egy kereszteződést követően pedig a sárga kereszten érjük el a műutat. Innen már csak pár métert gyalogolunk az emlékparkig, lezárva az 500 méternyi szintemelkedést és ugyanennyi lejtést tartalmazó körtúrát. Az útvonal végigjárása nem túl megterhelő, így tökéletes kirándulás lehet családok számára is.
Forrás: Böszörményi Géza: Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története
