Rejtőzködő várrom a vadregényes vértesi erdők mélyén

Jó, jó, a Vértesben tényleg nincsenek nagy magaslatok, így lélegzetelállító panorámák sem, és az is enyhe túlzás, hogy egymást érik a látnivalók (bár azért akad egy-kettő), viszont viszonylag közel van a fővároshoz, nem annyira populáris, tehát nem loholnak egymás nyakában a túrázók, és azért meg kell hagyni, elég változatos a terep. A Vitányvár pedig tényleg nagyon klassz.

Az autónkat a Csákányospusztai turistaháznál hagytuk, és elindultunk a kék kereszt és a kék háromszög jelzéseken a túra első érdekessége, a Körtvélyesi-kilátó felé, ami amúgy nem is a Körtvélyesen, hanem a 410 méter körüli Kis-Kopaszon áll. Utoljára pont négy éve voltam itt, egy évvel azután, hogy átadták, és azóta azért kicsit megkopott a vörösfenyő torony.

Ahogy az elején már pedzegettem, a tetejéről körbenézve nem dobja hanyatt magát az ember, de el lehet nézelődni: látszik a Vértes legmagasabb pontja, a Nagy Csákány (487 m), a Gerecse és persze Tatabánya. Tiszta időben a Pilis és a Budai-hegység legmagasabb csúcsa, a Nagy-Kopasz is kivehető. Maga a kilátó háromszög alaprajzú, és 11 és fél méter magas.

Elbúcsúztunk a panorámától, és a K+-on folytattuk tovább az utunkat. Hamar megérkeztünk a Körtvélyesi erdei temetőhöz, ami csendesen lapul meg az árnyas fák alatt. Legalább kétszáz éve alakították ki, és mára elfeledett települések (Csákányos, Szenttamás- és Kapberekpuszta), illetve a ma is létező Körtvélyespuszta lakóit helyezték itt végső nyugalomra. A legfrissebb sír, melyben hét magyar katona nyugszik, 1945-ös. „A síremlékek évtizedek óta az enyészet örök fogságában várják elmúlásukat” – olvasható a melankolikus szöveg a kint elhelyezett tájékoztató táblán.

Vitányvár romjai

A következő kereszteződéstől az Országos Kéktúrán folytatjuk az utunkat, ami – néhol kidőlt fák mellett, alatt – elvezet egészen a Vitányvárig. Itt még nem jártam ezelőtt, és bár olvastam róla, hogy a várat csak akkor lehet látni, ha az ember már egészen közel jár hozzá, kicsit meglepett, hogy ez tényleg mennyire így van. A romok, hiába magasak, sokáig megbújnak a környező fák takarásában. A Kuny Domokos Múzeum hosszú évek óta folytat ásatásokat a helyszínen. Az itt dolgozók kissé barátságtalan figyelmeztetéseinek listáját mindkét ösvényre kihelyezték a vár mellett. Persze, teljesen érthető, hogy nem szívlelik túlságosan a turistákat, ha még arra is fel kell hívni a figyelmüket, hogy a nagydolgukat ne a vár területén végezzék el.

Ha be akarjuk venni a romokat, azaz szeretnénk felmászni a falai közé, nem lesz egyszerű dolgunk, mert a hozzá vezető kis ösvények elég meredekek és csúszósak, mindenesetre a legtöbb itt járó megpróbál bejutni. Talán ezt még a régészek sem bánják, ők inkább csak arra figyelmeztetnek, hogy közvetlenül a falakra ne álljon fel senki, mert azok könnyen leomolhatnak.

Nem tudni, ki építette a nagyjából ötszög alakú Vitányvárat, de a feltételezések szerint a Csák nemzetség valamelyik tagja lehetett a tatárjárás után. Volt Luxemburgi Zsigmondé, a Rozgonyiaké és a Héderváriaké, meg persze a törökök is birtokolták egy darabig: az első ostroma 1529-ben volt, aztán 1543-ban el is foglalták. Később visszavették és felrobbantották, nehogy újra török kézre kerüljön. A 18. századtól az Esterházy családé volt, ezután pedig egyszerűen elhordták a köveit a környékbeli építkezésekhez. Eredetileg két toronnyal rendelkezett, amelyek állítólag a 20. század végéig álltak, helyenként 15 méter magasan.

A vár történetéhez, ahogy az illik, egy romantikus monda is kapcsolódik. A legenda úgy szól, hogy abban az időben, amikor az épület Hédervári Imréé volt, a férfi szerelembe esett a közeli Gerencsérvár urának, Újlaki Miklósnak a lányával. Egymáséi akartak lenni, de a lány apja ezt rossz szemmel nézte, és másnak akarta adni a kezét.

Mindössze egy nyílást hagyott, amin keresztül egy cseléd ételt tudott beadni a leánynak. Végül Mátyás király tett igazságot, akihez Hédervári elment panaszkodni, a sztori vége pedig happy end: az apa mindent megbánt, és a szerelmesek összeházasodhattak.

A Vértes legizgalmasabb része, a Mária-szakadék

A vártól leereszkedve nemsokára elértünk a Rockenbauer Pál emlékfához, amit mostanában eléggé lecsupaszítottak. Volt, hogy rengeteg turistaereklye, jelvények, kitűzők díszítették, most csak egy kokárda és nemzeti színű szalagok árválkodnak rajta.

A zöld jelzést követve elhaladtunk a Gráciák mellett, erre később a túra során akár fel is kapaszkodhatunk körülnézni. Mi ezt most elmulasztottuk, de azért lehet érdekes, mert a sziklaformáció egyike a Vértes kevés természetes kilátóhelyeinek.

Hamarosan elérkeztünk a térképen is jelölt névtelen katona sírjához, aki nem is olyan névtelen, a fejfán elhelyezett tábla tanúsága szerint Otlakán Flóriánnak hívták, és 1945. március 27-én esett el. Katonasírokból egyébként nem ez az egyetlen a környéken, mert a második világháború végén ádáz harcok zajlottak a Zámoly-Bicske-Szár vonalon.

Szerintem egyébként ez a túra egyik legszebb része, itt, a Macskabükk alatt: kicsit olyan, mintha egy bölcsőben lennénk. Ha még lejjebb megyünk a Szép Ilonka-forráshoz, esőházat, padokat, asztalokat is találunk, és szusszanhatunk, szendvicsezhetünk egyet, meg persze kulacsot is lehet tölteni.

A Macskabükkről egyébként semmilyen információt nem találtam sajnos, pedig furdal a kíváncsiság, honnan kaphatta ezt az aranyos nevet. Macskát ugyan nem láttunk, de elhaladtunk egy Mária-szobor mellett, aztán fantasztikusan illatos fenyőerdő következett.

Hamarosan Körtvélyespusztán lyukadtunk ki, ami közigazgatásilag Tatabánya külterületi városrésze, és ahol csak néhány ház áll, meg egy nagyon cuki, apró kápolna a fák alatt, amin látszik, hogy szépen rendben tartják.

Innen ismét a Mária-szakadék felé vettük az irányt, de most a másik oldalán, a Kéken haladtunk végig. Magát a szakadékot és a sziklákat egykor a Csákányos-patak formálta. Ma már csak akkor folyik itt víz, ha esett az eső vagy éppen olvadás van. Ez biztos nagyon látványos, de nekünk sajnos ehhez nem volt szerencsénk.

A nagyjából fél kilométeres, szűk kanyon a kidőlt fákkal izgalmas kihívásokat rejt, van mit kerülgetni és csodálni is, nem véletlen, hogy a Vértes egyik legvadregényesebb részének tartják. Méltó befejezése volt ez a kirándulásnak: innen már csak néhány lépést kellett tennünk a ránk várakozó autóig.

A cikk először 2020 márciusában jelent meg.