A különös szépségű apácaludak ritkán tűnnek fel a kontinens belső területein. Pár napja azonban a Fertő tónál sikerült videót készíteni hét példányról. A faj nemcsak szépsége miatt érdemel figyelmet, de számos meglepő érdekesség is kapcsolódik hozzá.
Az apácalúd (Branta leucopsis) elnevezését jellegzetes fekete-fehér tollazatáról kapta. A faj az Atlanti-óceán és a Jeges-tenger északi vizeinél él, telelőterülete a Watt-tengernél van. Európa belső területein csak ritkán tűnik fel, más vadlúdfajok csapataiba vegyülve.
Hadarics Tibor a Fertő melletti Mekszikópusztán filmezett le hét példányt nagy lilikek csapatában.
Az apácalúdról a középkorban úgy tartották, hogy a fán terem. A ma már meglehetősen furcsának tűnő elmélet hátterében az áll, hogy akkoriban nem tudtak még semmit a madárvonulásról. Így amikor az apácalúd és más fajok elvonultak telelőhelyeikre, az emberek megpróbáltak valamiféle magyarázatot találni arra, hogy miért csak az év egy részében látják őket.
A középkor egyik elterjedt elképzelése volt, hogy létezik egy növény, a madarat termő fa, amelynek termése vízbe hullva lúddá, kacsává vagy más vízimadárrá változik. Később ennek a teóriának egy másik változata is elterjedt, miszerint az apácaludak az év egy részét tengerimakk-formában töltik, a faj angol neve is erre utal, barnacle goose („tengerimakk-lúd”). A temgerimakkok a rákok egy családja, és épp ezért, régen az apácaludat böjt idején is fogyasztották.
Régi fametszet a madarat termő fáról
Az apácaludak messzi északon, a tundra köves, sziklás talaján, kolóniákban fészkelnek. A pelyhes fiókáknak olykor nincs könnyű dolga az első vízreszállásnál, mert van, amikor több mint száz méteres ugrással tudják csak elérni a tengert. A látvány rémisztő, de a vége általában happy end, aki azonban nem bírja a szabadesésben hosszan zuhanó fiókák látványát, az inkább hagyja ki ezt a videót.
