Fülöp Bálint vadfotós egy ritkának számító parókás őzbakot fotózott nemrég. De vajon mitől alakul ki ez az agancsot érintő rendellenesség?
Valóban ritkaságnak számít az ezzel a rendellenességgel élő őzbak, évente csak néhány példányról lehet tudni, amelyek ezzel a fura, daganatszerű betegséggel kénytelenek létezni.
A parókaképződés az őzeknél a leggyakoribb, gímszarvasoknál sokkal ritkább, és csak elvétve fordul elő dámszarvasoknál.
Az agancsot védő barka szövetsejtjeinek túlburjánzása – amely egyébként jóindulatú - sajnos előbb-utóbb az őz pusztulását okozza, ugyanis egyrészt a kialakult „paróka” puha és érzékeny, így az őzbak nem tudja megfelelően védeni magát. Másrészt idővel az állat szemére nő, amely miatt pedig meg is vakulhat, és ez nagyon megnehezíti a dolgukat a túlélésben.
A Hanság szélén most fotózott őzbak abban is különleges, hogy nála ez a sejtburjánzás jóval lassabban növekedett, mint más, „parókás” őzbak esetén, ez a példány ugyanis három éve élt ezzel a rendellenességgel. Fülöp Bálint már korábban is látott ilyen állatot, de annak pár hónap alatt nőtt ilyen hatalmasra „parókája”.
A most lencsevégre kapott őzbak parókája 2021-ben még csak ekkora volt
A „paróka” kialakulásának hormonális okai vannak, és összefüggésben van a herék épségével, mivel az agancsképződést és az agancsváltást elsősorban a hím nemi hormonok irányítják, amelyeket zömmel a herék termelik.
A „parókás” egyedeknél vagy sérült a here, vagy rendellenesen működik, esetleg azok nem alakultak ki rendesen.
A most fotózott példánynak is mindössze borsó nagyságú heréi voltak. Bár az is igaz, hogy a herék nélküli őzbakoknak sem mindegyike „növeszt” ilyen parókát - amit régebben végzett kísérletekben figyeltek meg -, ami azzal magyarázható, hogy más hormontermelő mirigyekben is termelődik olyan hím nemi hormon, amely az agancsképződésért felel.
2022-ben is még "csak" ekkora volt az őzbak parókája
Sajnos amellett, hogy a látásban is zavarja az állatot ez a képződmény, folyamatosan próbálna megszabadulni tőle, ezek a bakok ugyanis nem hullatják el agancsaikat (a hím nemi hormonok hiánya miatt), hanem folyamatosan viselik ezt a nehéz terhet, a kialakult tumort pedig dörzsölik, vakarják, amely előbb-utóbb kisebesedik, elgennyesedik, végül legyek is beköpik, amely egy lassú és kínkeserves halált jelent az állat számára.
Emiatt is van az, hogy a barkás őzbakokat ki szokták lőni, ami persze szomorú, de mindamellett, hogy nyilván különleges trófeának számít egy ilyen parókás őzbak, ezzel talán megkímélik ezeket a példányokat az értelmetlen szenvedéstől.
Ráadásul Bálint a vadőrtől - aki jelezte neki a parókás őzbakot -, azt is megtudta, hogy ezt a példányt már a társai is kiközösítették, elzavarták, valószínű azért, mert a parókában veszélyt érzékelhettek.
Bálint idén készült fotója a már hatalmas parókát viselő őzbakról
A fotó elkészítése sem volt olyan egyszerű, korábban már megpróbálta egyszer elcsípni, de akkor hamar megugrott és eltűnt Bálint szeme elől. Most viszont sikerült lencsevégre kapni, igaz, ezúttal is órákat kellett várnia arra, hogy megmutassa magát.
„Már egy órája vártam, mikor távcsövezés közben látom, hogy a rozsból 2 kis valami lóg ki tőlem 60-70 méterre. Jött a felismerés: a bak ott fekszik egy órája mozdulatlanul. Lassan közelebb cserkeltem, leültem és vártam, úgy voltam vele, hogy én innen el nem megyek, míg meg nem mutatja magát. További egy óra várakozás után a bak egyszer csak elkezdett mozogni majd felállt, lassan körbenézett, kicsit legelt, és hiába álcáztam magam, kiszúrt egyből és besétált a közeli nádasba.”
De a fotó elkészült, amelyet Bálint közösségi oldalán is megosztott a tanulságos, és érdekes történettel együtt.
