Simontornyai vár – A félbevágott korlenyomat

Pedig ez történik kilépve a simontornyai vár alsó teraszára, vagyis a visszaépített reneszánsz lodzsára, amely annak idején U alakban futott körbe a vár falán. Láthatók innen a 14. században, a Lackfiak korában kialakított ikerablakok, a 200 évvel későbbi, mára befalazott ajtónyílások és a kisebb ablakok is abból az időszakból, amikor a vár magtárként szolgált a 18. században. Felfedezhető innen az udvar reneszánsz kútja, mögötte pedig a 70-es években épült üvegfalú hozzátoldás, amely egészen különös kontrasztot alkot a vár többi részével. A fal túloldalán lévő helyiségben állva felfedezhetjük a 13. századi lőréseket is, illetve (az ablakon kinézve) a támfalat, amelyet a kurucoktól tartva sebtében emeltek a vár tulajdonosai, bár feleslegesen, mert Vak Bottyán így is be tudta azt venni.

Kis lakóvártól a múzeumig

Persze ahhoz, hogy körbenézni igazán érdekes legyen, nem árt kontextusba helyezni az előbbieket, illetve megismerkedni a vár történetével. A Tolna megye északi szélén, Simontornya városának közepén álló épületet egykor mocsár vette körül, így akinek nem volt helyismerete, igen nehezen tudta megostromolni. Igaz, építtetője, Simon, aki alországbíró volt, nem is hadászati céllal emeltette. Ekkoriban a vár még csak egy toronyból (innen a település neve), illetve egy négyzetesen körbefutó falból és az udvarból állt.

A 14. században a Lackfi család jóvoltából épült meg a kora gótikus palotaszárny az ikerablakokkal, majd a vár a Kanizsaiaké lett, száz évvel később pedig a Garaiak ejtettek meg rajta nagyobb változtatásokat, például északról délre helyezték át a kapubejárót, külső falgyűrűt építtettek, és boltíves, árkádos folyosót, Simon tornyát pedig valószínűleg lebontották.

Az utolsó Garai fiú utód nélkül halt meg, így a vár Mátyás királyé lett, aki feleségének, Beatrixnak ajándékozta. A királyné nem, de a következő tulajdonos, Gergelylaki Buzlay Mózes, Mátyás diplomatája rengeteget változtatott a váron. Mivel a vagyonos úr nagy utazó volt, és jól ismerte az itáliai divatot, az épületet reneszánsz mintára alakíttatta át 1502-től 1509-ig. Ekkor megépült a déli épületrész: az öregtorony, a lépcsőtorony és a kaputorony, megemelték a falakat, lodzsát építettek, az ajtókat, ablakokat kőfaragványokkal díszítették. Sajnos utóbbiakból mára csak néhány maradt meg. Láthatók viszont a bordás keresztboltozatos reprezentatív terem részletei, és a felfüggesztett kőívek még így, hiányosan is érdekes látványt nyújtanak.

Itt is megfordultak a törökök, és egy kisebb ostrommal vették be az épületet. A váron nem hagytak nyomot; se nem építettek, se nem bontottak le semmit, de néhány használati tárgyuk – például pipák, korsók, szablyák – előkerült az ásatások során, amelyek ma megtekinthetők a kiállításon. Az 1700-as évek legelején egy holland–német család, a Styrum-Limburgok vették meg a várat 40 ezer forintért, és azonnal a megerősítésébe fogtak, hogy a kurucok ne tudják bevenni. Nagyon gyorsan intézkedtek: amit csak lehetett, beépítettek a falakba, a kandallókat, lodzsákat szétverték, a mészkő faragványokból kiégették a meszet. Hiába volt minden, 1705-ben a kurucok bejutottak a várba. Az épület ebben az időszakban is fontos szerepet kapott, mivel Vak Bottyán kedvenc tartózkodási helye lett, és többször kellett komoly ostromot kiállnia. A kurucok után a Styrum-Limburgok még itt éltek egy darabig, de az 1700-as évek végén már csak magtárként funkcionált a vár. Ezután raktár lett, majd szükséglakások kaptak benne helyet, az állapota pedig jelentősen romlott. A feltárások az 1960-as évek közepétől indultak, 75-től pedig múzeumként és közművelődési térként működik.

A 70-es évek építészete kicsit sem akart beolvadni

A földszinti kiállításon három teremben nézhetjük meg a 60–70-es évekbeli ásatások során előkerült tárgyi leleteket. Legvégül az üvegfalú épületbe jutunk, amely már kívülről is elüt a vár többi részétől. A 75-ös felújítás során húzták fel a megmaradt romok védelmére, amikor magát a tárlatot is kialakították. A kontraszt nemcsak itt, de a külső falakon is felfedezhető. Az akkori szemlélet szerint a visszaépített részeknek teljesen el kellett különülniük az eredetitől, hogy látható legyen, mi a régi, mi az új, így erre a célra vörös téglát használtak.

A terv az volt, hogy kívülről a vár keresztmetszetét lehessen látni, ezért a falak magassága is változó, néhol csak a legalsó téglák láthatók. A megoldás viszont sajnos nem állta ki az idő próbáját, a csonka falakat ugyanis semmi sem védi az időjárás viszontagságaitól, így azok sokkal rosszabb állapotban vannak most, mint az épület többi – régebbi – része.

Attila, a fotósunk például odáig volt az üvegfalú épületért, és alig lehetett kirángatni onnan. Itt láthatók egyébként a már említett oszlop- és boltozatdarabkák, és egyébként szerintem is ez a kiállítás egyik leglátványosabb része.

Öt gyümölcs a földön

Ha valahol, akkor a simontornyai várban érdemes szakvezetést kérni, mert enélkül beleeshetünk abba a hibába, hogy semmit nem fogunk érteni a kiállításokból. Vezetővel megtudhatjuk, hol találhatók az eredeti ajtókeretek, melyik Magyarország legszebb eredeti reneszánsz kandallója, és az emeleti hosszúkás teremben sorakozó nagy festmények sem fognak csupán semmitmondóan függeni a falon. Utóbbi szobában kisebb fogadásokat, koncerteket, esküvőket is tartanak, a festmények pedig a megyei múzeum tulajdonát képezik, és a tolnai ősnemeseket ábrázolják. A falon sorakozik többek között az Apponyi család: a képeken első ránézésre jókat mulathatunk, könnyű rajtuk felfedezni az aránytalanságokat, a perspektivikus hibákat, avagy épp a festő hézagos anatómiai tudásának megnyilvánulásait. Akkoriban persze mindez nem volt lényeges, az számított, hogy a festmény gazdagságot, előkelőséget, méltóságot sugalljon – hogy élethű is legyen, az már háttérbe szorult. Ha nem portrénak, hanem inkább egyfajta kordokumentumnak tekintjük a képet, máris más szemmel tudunk ránézni, főleg akkor, ha a rejtett jelentéseket is megismerjük. Apponyi Györgyné mellett például három egészséges narancsot látunk egy fán, ötöt pedig a földre hullva – ezek felnőtt és elhunyt gyermekeit jelképezik.

A Styrum-Limburgokról is találunk képet, a német földesurat ráadásul díszmagyarban örökítették meg. A város nem keveset köszönhetett a családnak: jó néhány épületet, többek között a barokk templomot, a mai helytörténeti házat, a szőlőhegyi kápolnát, és gondoskodtak az elszegényedett nemesekről is, a tehetségek számára pedig alapítványt hoztak létre. Ők telepítették ide a Fried családot is, amelynek tagjai később aztán Közép-Európa egyik legnagyobb bőrgyárát alapították meg Simontornyán. Az emeleten két teremben időszakos képzőművészeti tárlatok váltják egymást évente 3-4 alkalommal.

Kár lenne érte

A vár nem szenved hiányt érdeklődőkben, évente körülbelül 16 ezren látogatják. Rendszeresek a rendezvények, a legjelentősebb a „Várnap”, amikor középkori hagyományőrző programokkal, ételekkel, zenével várják a nagyérdeműt. Jelenleg a várat Simontornya önkormányzata tartja fenn. A belépők nagyjából fedezik a működés költségeit, de karbantartásra, felújításra, a kiállítások modernizálására már nem futja. Nemcsak a potyogó téglák jelentenek gondot, az elektromos hálózatra és a fűtésre is ráférne a korszerűsítés. Sajnos a Nemzeti Várprogramba nem került be az épület, így kevés esélye van a jobb sorsra. Tervek, ötletek pedig lennének, meséli Máté Imréné intézményvezető, aki szakemberekkel (köztük művészettörténésszel, régésszel, építésszel és turisztikai szakemberrel) karöltve egyszer már kidolgozott egy tanulmányt az épület helyrehozására. A továbblépéshez – beleértve akár egy felújítás megpályázását is – azonban pénzre lenne szükség. Bár a vár nem nagy, nincs is tele modern, interaktív, érintőképernyős kütyükkel, történelmi, művészettörténeti értékei miatt nagy kár lenne pusztulni hagyni.

A cikk a Turista Magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. Korábbi számainkat ide kattintva tudod megrendelni, előfizetni pedig itt tudsz ránk.