A WWF Magyarország igazgatója több mint 30 éve dolgozik a természetvédelemben, és el sem tudja képzelni, hogy valaha mással foglalkozzon. Azt mondja, a kiégéssel szemben mindenkinek meg kell találnia saját ellenszerét: az övé a kertészkedés és a túrázás, amikor abban a közegben lehet, amiért végső soron dolgozik. Sipos Katalinnal beszélgettünk a pályájáról, a WWF-ről, és arról, hogy a zempléni gyerekkor nem múlik el nyomtalanul.
Turista Magazin: Hallgattam tegnap egy interjút, és az egyik kérdés nagyon megtetszett, el is határoztam, hogy kölcsönveszem. Valahogy úgy hangzott, hogy ha lehunyod a szemed, és magad elé képzeled a gyerekkori otthonodat, akkor mit látsz magad körül, milyen tárgyak és kik vesznek körbe?
Sipos Katalin: Az első, ami beugrik, az a Zemplén, pedig nem ott nőttem fel, de nagyon sokat voltam ott gyerekkoromban, mert az anyai nagyszüleim arrafelé laktak. Szénaforgatásban, tehénfejésben már gyerekként is segítettem nekik, és sokat jártunk gombázni. Az a környezet, a hatalmas erdők nagyon megmaradtak bennem ahhoz képest, hogy az életem nagy részét nem ott töltöttem.
Hanem városban?
Nem, az Alföldön nőttem fel, Felsőpakonyon, csak az egy igazi homokterület, alig maradt ott természetes élőhely. Ebéd után mindig elmentünk sétálni, de már gyerekkoromban is éreztem, hogy ez nagyon más, mint mondjuk a Zemplén.
A természetszeretet a szülőktől, nagyszülőktől jött?
Szerintem alapvetően nem. Se anyukám, se apukám nem túrázott, ez nem volt annyira bevett a családban. Először középiskolában kattantam rá a túrázásra, valahogy megtaláltam magamnak. Volt pár velem egyidős lány, akikkel időnként együtt nyaraltunk a Zemplénben, és velük mentem kirándulni.
Akkor már tudtad, hogy természetvédelemmel szeretnél foglalkozni, vagy az csak később jött?
Gimnázium második osztályában, amikor fakultációt, felvételi tárgyakat kellett választani, már konkrétan tudtam, és azt is, hogy ehhez biológiát kell tanulnom. Apukám nagyon szerette volna, hogy mérnök legyek. Néha esténként szétszerelt egy rádiót, és lelkesen mutogatta nekem. Szerinte fizikát és matematikát kellett volna tanulnom, de amikor mondtam, hogy biológia lesz belőle, elfogadta. Néha gondolkozom rajta, hogy ez honnan jött. Azt hiszem, nagyon mélyen van bennem egy mag, ami az élőket akarja védelmezni. Szóval eldöntöttem, hogy biológia szakra megyek, és innen már egyenes volt az út: felvettek, végeztem, kiírtak egy állást a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál, felvételiztem, felvettek oda is, és azóta ebben dolgozom.
Tizenhét évig voltál a Duna-Ipolynál, az évek alatt megmásztad a szamárlétrát, szakmai igazgatóhelyettes lettél náluk. Miért váltottál?
Tulajdonképpen a politika begyűrűző hatásai miatt. Egyre jobban érezhető volt, hogy a szakmai döntések torzulnak az egyéb érdekek miatt, folyamatosan szűkült a mozgástér. Nem mindegy, hogy a kormányzaton belül mekkora támogatottsága van a környezet- és természetvédelemnek, és az én normáim szerint ez a támogatás egyre erősebben hiányzott. Amúgy erre érdekes esettanulmány volt a közelmúltban a keresztállítás ügye a Szénásokon, ami az újságokban is megjelent. Szóval volt egy pont, ahol úgy éreztem, hogy mindegy, én vagyok-e ott vagy más, mert nem tudunk érdemben nagy dolgokat tenni. Majdnem fél év volt, mire kikristályosodott bennem, hogy felállok. Ekkor felajánlottak egy pozíciót a WWF-nél, aztán úgy alakult, hogy én lettem az egész szervezet igazgatója. Nem tudtam, készen állok-e rá vagy sem, de végül nem bántam meg. Nagyon jó döntés volt, egy érdekes, új területét ismertem meg a természetvédelemnek.
Mélyvíz volt?
(Nevet) Sokkal mélyebb, mint amire számítottam. A nemzetipark-igazgatóság egyrészt egy állami szervezet, nagyon erős a hierarchia, a bürokrácia, a védett területek kezelésénél jogszabályokra fókuszálnak. Ehhez képest a WWF társadalmi szervezet, ami saját magának szab határokat. A másik, ami óriási váltás volt, az a szervezeti kultúra. Egy társadalmi szervezet, ahol csupa olyan jól képzett értelmiségi dolgozik, aki nem fogadja el, hogy megmondják neki, hogy mit hogyan kell gondolnia, az egy nagyon más csapat, mint mondjuk egy nemzetipark-igazgatóság, ahol köztisztviselők vagyunk, ki így, ki úgy került oda, vegyes a társaság. Vezetői értelemben is nagyon éles váltás volt a WWF, egy sokkal inkább bevonásra, egyenlőségre, meggyőzésre alapuló vezetői munka, mint a nemzetipark-igazgatóságnál, ahol ott a hierarchia.
Több mint 30 éve vagy a szakmában. Volt már dolgod a kiégéssel?
Meg merem kockáztatni, hogy aki környezet- és természetvédelemmel foglalkozik, az időről időre belefut a kiégésbe, ez egy állandó hullámvölgy-hullámhegy. Én alapvetően problémamegoldó típus és a magam módján optimista vagyok, de persze egy csomó ügyet elvesztünk, területek a szemünk láttára lesznek beszántva, beépítve, satöbbi. Vannak sikerek, de van egy csomó kudarc is, és előfordul, hogy ezek egymásra halmozódnak. Akinek nincs technikája arra, hogy ezt kezelje magában, az lehet, hogy annyira kiég, hogy elhagyja a pályát.
Nekem az egyik eszközöm például a túrázás. Nagyon jól kitisztul közben a fejem, olyankor mégiscsak abban a közegben vagyok, amiért dolgozom, és ez visszatölt.
A másik ilyen nálam a kertészkedés. Nagyon le tud kötni, tanulni kell, új dolgokat ismer meg az ember, kísérletezgethet. Ha az ember tudja kezelni a kiégést, akkor összességében mégis úgy áll az élete, hogy olyan valamiért dolgozik, amiben lehet hinni, ami érték és mindig is érték lesz.
Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?
Magát a WWF-et. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy jó legyen a csapat, hogy növekedni is tudjunk. Most negyven körüli a törzsgárda létszáma. Azt hiszem, azt lehet mondani, hogy a WWF jó és ütőképes, szakmailag is oké szervezet.
Elmondod dióhéjban, mik az aktuális kiemelt projektek?
Elég sok mindennel foglalkozunk párhuzamosan. Van négy nagy területünk, az erdőgazdálkodás, a vízgazdálkodás, a klímaváltozás és energia, illetve a hazai nagyragadozók védelme, mindegyikhez tartoznak projektek. Ha csak egyet lehetne kiemelni, egy vízgazdálkodóshoz kapcsolódót mondanék. Magyarország számára a víz meg az aszály kérdése központi elem, eléggé durva jelenségek előtt állunk. Az aszály, a hőhullám, a talajvízszint-csökkenés részben a klímaváltozás hatása, de részben ember okozta, mert lecsapoltuk az egész Kárpát-medencét. Volt ugye folyószabályozás, belvízelvezetés, satöbbi, és az, hogy a talajvízszint ennyire lecsökkent, az ennek a vízgazdálkodásnak a következménye. Nagyon régóta dolgozunk azon, hogy a régi vizesélőhelyeken, belvizes foltokon, az ártérről levágott mélyületekben tartsuk meg a vizet és alakítsuk át a tájhasználatot. Ez főleg az Alföldet és a Tisza mentét érinti. Most az látszik, hogy a Tiszához kapcsolódóan óriás mozgások vannak. A mi dolgunk az, hogy a gazdálkodóknál, a földtulajdonosoknál és az önkormányzatoknál együttműködést járjunk ki, hogy ahol most szántó van és vízborítás lehetne, ott legyen vízborítás, gyep, nádas vagy erdő. Természetre alapozott megoldásoknak nevezzük, amikor az élőhelyek valamilyen funkcióját használjuk, és itt a funkció a vízmegtartás és a beszivárogtatás. Nem akarok nagyon belemenni a technikai részletekbe, de most a Vízüggyel és az Energiaügyi Minisztériummal együtt körvonalazódik egy lehetséges klímaalkalmazkodási tervezés, és az agrártámogatási rendszerek is végre befordulhattak abba az irányba, hogy a felszíni vízért is tudnak a gazdák jobb támogatást kapni, ez eddig ki volt zárva. Úgyhogy
a természetre alapozott vízmegtartás most egy olyan projekt, amiben óriás lehetőségek vannak, és én azt látom, hogy át is fog menni. Könnyen lehet, hogy 20 év múlva az Alföldön sokkal több vizesélőhely lesz, mint most.
Mennyit dolgozol?
Változó, a minimum a nyolc óra, de inkább kilenc-tíz szokott lenni. Vannak nagyon sűrű és kicsit lazább időszakok.
Egy korábbi interjúdban említetted, hogy félig önfenntartó életmódot folytatsz, erről mesélsz kicsit?
Több szála is van ennek a fenntarthatóság-dolognak. Az egyik, hogy igyekszem nagyon minimálisra szorítani a vásárlásaimat úgy általában mindenben, ruhában is. Az életem első felében én is felhalmoztam mindenfélét, így most próbálok megszabadulni az összes felesleges tárgytól, elajándékozom, adományboltba viszem őket. Próbálom kitakarítani a házat meg a környezetemet, hogy csak funkcionális tárgyak legyenek benne. Nagyon szeretek túrázni, de nem ülök repülőre ahhoz, hogy túrázni mehessek. Főzök, befőzök, tartósítok, van gombaszakellenőri végzettségem, imádok gombázni – a zempléni gyerekkor nem múlik el nyomtalanul. Van egy elég komoly konyhakertem, és erdőkertben nyomulok, ami a permakultúra egyik ága, egyfajta ökológiai kertművelés, amikor tulajdonképpen egy erdőstruktúrát hozol létre a kertedben.
Nyári vargánya a Zemplénben Katali saját fotóján
Mit üzennél azoknak a fiatal lányoknak, akik természetvédelmi pályára készülnek?
Amikor előálltam vele, hogy természetvédő akarok lenni, megszámlálhatatlanul sokszor hallottam, hogy ez csak fiatalos láz, elmúlik, majd megkomolyodsz, és akkor értelmes dolgokat fogsz csinálni. Aztán szépen lassan kiderült, hogy ha létezik értelmes munka a világon, akkor az pont a bolygó védelme, és ennek részeként az ember védelme. Nem kell felülni a trendeknek, hogy csak jogásznak meg közgazdásznak érdemes tanulni. A másik, hogy ebben a munkában persze vannak kihívások, nem rózsaszín vattacukor az egész. Aki ezzel foglalkozik, az bizony arra is készüljön fel, hogy komoly önismereti út áll előtte, merthogy ezt önazonosság, belső stabilitás, megfelelő önvédelem nélkül nem lehet csinálni. Rengeteg a konfliktus, a kényelmetlen helyzet. Ez egy értékválasztás is. Nekem a szakmám egy olyan masszív pillér vagy gerinc, ami az egész életutamat vezérli, és ha megkérdezik, hogy mi értelme az életemnek, én tudok rá válaszolni, ami nem egy elhanyagolható előny.
