Sokat látott őrhegyek a Pilis szélén

A Pilis és egyben a Duna–Ipoly Nemzeti Park legnyugatibb magaslata a mindössze 233 méteres Kis-Strázsa-hegy. Ezt az inkább dombot, sem mint hegyet Esztergom-Kertváros határában, az Esztergomot Doroggal összekötő 117-es főút mentén találjuk. Nevéhez hűen a tetején messziről látszó őr- vagy világítótoronyra emlékeztető épület áll, amely napjainkban pompás panorámát nyújtó kilátóként üzemel. A hegy beszédes helyneve egyébként Esztergom 1595-ös ostroma során keletkezhetett, amikor Mansfeld Károly elfoglalta és erős őrséget helyezett el rajta. A történelem során a stratégiai adottságai miatt a későbbiekben is hasonló szerepet töltött be.

A Kis-Strázsa-hegy és környezete ma fokozottan védett természetvédelmi terület, ami első pillantásra érintetlennek és természetesnek tűnhet. Aki viszont ismeri ennek a helynek a történetét, az tudja, hogy főleg az elmúlt száz évben sokan és sokféle okból tartózkodtak ezen a területen, melynek nyomait többek között a hegyre vezető tanösvényen több alkalommal is meglelhetjük.

Ez az 1700 méter hosszú tanösvény a hegy lábától, még pontosabban a nemzeti park erdei iskolájától, a Kökörcsin Háztól indul, és elsősorban a természeti értékeket, a ritka és védett növényfajokat mutatja be, melyek évszaktól függően és függetlenül is megjelennek a kanyargós kis ösvényünk mentén. A legszembetűnőbb emberi nyom a hegy oldalában még be nem gyógyult sebként tátongó kőfejtő, ahonnan a török kiűzésétől egészen a 18. századig folyt a kőbányászat. A közeli Esztergom utcáin járva ma is láthatók a strázsa-hegyi kőből készült kapuzatok, párkányok, erkélyek és kerékvető kövek.

Miután befejeződött a bányászat, az élővilág megkezdte a terület visszafoglalását. A kőfejtőbe vezető út során közelről is megfigyelhetjük ezt a „gyógyulási”, vagy ha úgy tetszik, rekultivációs folyamatot. A kőzetrepedésekben és az omladékos részeken csak a legigénytelenebb növények tudtak tartósan megtelepedni. Ilyen például a sziklás környezethez szokott borsos varjúháj, a kövirózsa, a gyepürózsa vagy a fanyar ízű sajmeggy, aminek terméséből gyógyszert készítenek.

A hegy északnyugati oldalán karsztbokorerdőn keresztül vezet az ösvény, ahol a csenevész fák között megbújva újabb emberi tevékenységre lelehetünk. A titokzatos és utópisztikus látványt nyújtó romos betonbunkereket még a környéken 1945-től 1990-ig állomásozó szovjet hadsereg hagyta hátra. A katonák a Kis-Strázsa-hegy magaslatát használták megfigyelőpontként, illetve a terület ugyanakkor katonai gyakorlótérként is funkcionált.

Harckocsizó ezred és egészségügyi alakulat, illetve más egységek is szolgáltak itt, akiknek a főút túloldalán fekvő egykori hatalmas laktanyájára kiválóan rálátni a hegyről. Ezek az épületek ma lakóházként, valamint üzleti telephelyként működnek, némelyik viszont a kivonulás óta romosan áll.

A Strázsa-hegy meredek hegyoldalában a lejtősztyepp élővilágát figyelhetjük meg. A termőtalaj itt tápanyagban szegény, illetve nem elég mély a fás növényzet megtelepedéséhez, amit a csapadék is könnyen lemos. Az árvalányhaj, a dunai berkenye, a tavaszi hérics vagy a leánykökörcsin viszont kimondottan az ilyen helyeket kedveli, más védett növényfajokkal egyetemben, melyek főleg tavasszal tárják elénk színes pompájukat, ragyogóan megfestve az önmagában kopár hegyoldalt. A művészi munkában élen jár a májusban nyíló ezerjófű, a gólya csőrére emlékeztető piros gólyaorr, nyáron pedig az ágas homokliliom törékeny virágzatai.

A kirándulók számára némi csalódást okozhat a hegy tetején álló impozáns torony zárt vasajtaja. Sajnos csak előre leegyeztetett időpontban látogatható a kilátó, és ugyanez érvényes az ösvény kiindulópontjánál álló Kökörcsin Házra is, ahol nem csupán a tanösvény itinerét szerezhetjük be vagy kérhetünk idegenvezetést, de az emeletén állandó kiállítást is megtekinthetünk a környék értékeiről.

A kilátó építési idejével kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Ennek elsődleges oka az, hogy eredetileg nem ez a 4 méter széles és 12 méter magas torony állt a Kis-Strázsa-hegyen. A jelenlegi épület eredetileg katonai célból épült 1951-ben, melyről jobban megfigyelhették a közelben zajló harcászati gyakorlatokat, éles lőgyakorlatokat és kiképzési mozgásokat.

Ezt megelőzően, a II. világháborúban, a németek bevonulása után, a jelenlegi kilátó helyén egy jóval kisebb, megfigyelőtorony állt. Ebből irányították az esztergomi repülőtérre érkező és felszálló német bombázókat. Esztergom egyébként a magyar repüléstörténet egyik legnagyobb múlttal rendelkező városa, ahol már az I. világháború előtt is létezett reptér, valamint pilótaoktatás. Sokan ezért úgy vélik, már ebben az időben is állt itt egy torony, ami a repülés irányítást segítette. A jelenlegi kilátót a 90-es évek közepén újították fel.

A tanösvény a tornyot elhagyva a déli kitettségű fennsíkon halad, majd szerpentinezve ereszkedik le a végállomáshoz. A hegyoldal ezen része pár fokkal mindig melegebb az északinál, ennek megfelelően pedig a növényvilág is megváltozik. A szárazságot és napfényt jobban tűrő fajok között megtaláljuk a bablevelű varjúhájat vagy az éles mosófüvet, amit a népnyelv sikárfűként ismer. Ereszkedés közben egy újabb katonai bunkerre lelhetünk, melyben a felfestett cirill betűs szavak egyértelműen jelzik a terület egykori gazdáit.

Innen is tökéletesen rálátni már a főút, illetve a Kökörcsin Ház közelében elterülő Gyilkos-tóra. A mesterségesen kialakított tó eredetileg agyaglelőhely volt, majd a szovjet hadsereg tankmosónak és harckocsi gyakorlatozónak használta. Elképzelhető, hogy a „gyilkos” nevet is ekkor szedte magára, ugyanis a 70-es évek elején állítólag itt halálos baleset is történt egy vízi átkelést gyakorló manőver során. A 90-es évek elején a tó medrét kitisztították és természetes formájúra alakították. Azóta gazdag élővilág jellemzi a kis tavacskát, aminek ingadozó vízszintjét a lehulló és összefolyó csapadék határozza meg.

A környék felfedezése a rövid tanösvény végigjárásával még messze nem ért véget. A régmúltba vesző történelem és a föld mélye további izgalmakat rejt azok számára, akik nem restek továbbgyalogolni egy kis kaland kedvéért.

Az Esztergom-kenyérmezői tábornak összesen 11 tetemtője volt, ahol becslések szerint közel 4500 olasz, orosz, román és szerb hadifoglyot temettek el 1914 és 1918 között. A feltárt és beazonosításra került hetes számú temetőben anno 1548 embert helyeztek örök nyugalomra. 2009-ben felújították a kegyeleti helyet, ami korábban szinte teljesen megsemmisült a szovjetek itt tartózkodása ideje alatt. Ma alig néhány kereszt és földhalom jelzi a sírok helyét.

Az életüket vesztett hadifoglyok létszáma talán elsőre megdöbbentően soknak tűnhet, de tudnunk kell, hogy itt közel 120 ezer embert tartottak fogva a háború idején, akiket a kolera, a kiütéses tífusz és a spanyolnátha tizedelt, hasonlóan a frontállapotokhoz. A tábor életkörülményének javítására, orvosi ellátásra és a higiéniai állapotokra nagy hangsúlyt fektettek a fogva tartók és az orvosok, akik erőn felül igyekeztek megállítani a pusztító járványokat. Összevetésként, a harcoló alakulatoknál vagy más hadifogolytáboroknál (nemzettől függetlenül) sokkal nagyobb arányúak voltak a halálos megbetegedések száma, mint a kenyérmezői táborban, ahol a fogvatartottak csupán 3,75%-a halt bele valamilyen kórba, illetve egyéb sérülésbe.

A Kis-Strázsa-hegy érdekességeiről már esett szó, de még több látványosságot tartogat a szomszédjában álló nagytestvére, a 307 méteres Nagy-Strázsa-hegy, amelyről kiválóan megfigyelhetők a környék egykori lövészárkai. Anno itt a Strázsa-hegy és a főút között terült el a lőtér és a gyakorlótér. A katonai tevékenység ellenére, vagy éppen az évtizedekig tartó elzártság miatt, itt természeti értékekben gazdag területről beszélhetünk. Érintetlenségről azért messze nincs szó, aminek leglátványosabb példája a hegy oldalába vájt hatalmas kőfejtő, vagy az egyedülálló barlangjainak, szikláinak megrongált és összefirkált látványa. Sajnos ez utóbbi probléma sok helyen visszaköszön, de ne higgyük, hogy csak a szovjet „elvtársak” hagyták itt a névjegyüket.

A Strázsa-hegy Tündérkapuja már messziről jól látszik, ami voltaképpen egy hévizes eredetű barlang természetes eredetű bejárata. Az ilyen felszínre törések ritkák, ezért a körülbelül 7-9 méter magas és hét méter széles barlangszáj igazi kuriózumnak számít, csakúgy, mint a három helyen is megnyílt látványos előcsarnoka. A hatvan méter hosszú barlang ezen része szabadon látogatható, de a lezárt járat csak a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság engedélyével tekinthető meg.

Aki le szeretne ereszkedni a mélybe, annak mindössze 40 métert kell sétálnia a strázsa-hegyi barlangtól a még látványosabb Sátorkőpusztai-barlanghoz. Hófehér gipsz- és kalcitkristályokkal borított járatai az egyik legkülönlegesebb barlanggá emelik hazánkban, még annak ellenére is, hogy a járatok képződményei az emberi pusztításnak köszönhetően 70%-ban megsemmisültek. 1944-ben a német hadsereg felügyelete alatt dolgozó kőfejtők bukkantak rá a sziklafalban robbantás hatására megnyíló repedésre. Ekkor még nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a nyílásnak, de két évvel később már feltárták a barlangot.

Az ezt követő évek során az ország egyik legkülönlegesebb kristálybarlangját szépen, csöndben kifosztották az itt megforduló „kutatók”, akik között szakemberek és környékbeliek, valamint a közeli laktanya legénysége is beleértendők. Bár a járatok jelenlegi kinézete távol áll attól, amilyennek az egykori felfedezők eredetileg láthatták, számunkra is maradt még pompás látnivaló. Több mint 40 méteres mélységbe való leereszkedés során elénk tárul a törmelékek között kiállított vastag gipszkérgek, kalciterek, finom gipsztűk, aragonitpamacsok valamint érdekes formájú gipszvirágok.

Bármelyik évszakban is látogatunk el a természeti látnivalókban gazdag és páratlan történelemmel bíró Strázsa-hegyekhez, mindig tartsuk be a környezetvédelmi szabályokat.

A cikk először 2018 decemberében jelent meg.