Sopron – Tűztoronytól a bánfalvi kolostorig

Ha már idejön az ember, Sopron belvárosát legalább egy rövid séta erejéig meg kell nézni. Természetesen mi is a város jelképénél, a Tűztoronynál kezdtük sétánkat. A torony alsó, hengeres része a 13. századtól a hajdani városfal északi kaputornya volt. A város első védfala még a római korban épült, a 11. században aztán újabb falakat emeltek, illetve a meglévőket kijavították, a 13. században pedig egy harmadik védvonal is létesült. A falak bizonyos szakaszai ma is megvannak még, köztük a 17. századból származó nagy rondella is.

Sokoldalú toronyőrök és mesélő házak

A Tűztorony 1676-ban teljesen leégett, az újjáépítés során kapta meg barokk körerkélyét és sisakját. A torony őreinek elsődleges feladata az volt, hogy figyeljék a tüzet, de emellett az idegen katonák, sőt a borszállító szekerek mozgását is figyelték, mivel Sopronban csak helyi bort lehetett árusítani. A toronyőröknek a zenéhez is konyítaniuk kellett. Negyedóránként trombitaszóval jelezték a városlakóknak az idő múlását, sőt a helyi esküvőkön, temetéseken és városi rendezvényeken is ők szolgáltatták a zenét. A torony díszes kapuja arra a bizonyos 1921-es népszavazásra emlékezik, amikor a „Hűség városa” és nyolc környékbeli település a Magyarországhoz való tartozás mellett döntött.

Érdemes egy kicsit elidőzni a torony aljában is, ugyanis itt látható az ókori kereskedelmi útvonal, a borostyánkőút maradványa, amely a Balti-tengertől az Adriai-tengerig haladt, érintve többek között Scarbantiát (a mai Sopront) és Savariát (a mai Szombathelyet) is.

A belvárosban szinte minden épületnek érdekes története van. Itt van például a Fő téren álló gyönyörű, kétemeletes sarokház, a Storno-ház, amelyben még Mátyás király is megfordult. Később volt tulajdonos a Festetics család is, akiktől a 19. században a kéményseprőből restaurátorrá és festővé lett Storno Ferenc vásárolta meg az épületet. A ház egészen 1984-ig a család tulajdona volt, majd a Soproni Múzeum helytörténeti és Storno-gyűjteménye kapott helyet itt.

A közeli Templom utcában található rokokó Bezerédi-palotában adott egyszer koncertet Liszt Ferenc. A jelen lévő hölgyek annyira rajongtak a művészért, hogy összevesztek ottfelejtett kesztyűjén, és a nagy civakodásban állítólag darabokra tépték azt. A szomszédos épületben, az Esterházy-palotában szintén megfordult egy neves zeneszerző, igaz, jóval korábban. A család alkalmazásában álló Joseph Haydn gyakran töltötte itt a teleket.

Lövér, Löver, esetleg Lővér?

A Soproni-hegység lejtőire települt Lövérekben nemcsak a szélben susogó fenyőerdők, de a régi villaépületek miatt is érdemes sétálni egyet. Én, messziről jött emberként, nagy magabiztossággal eddig mindig Lővéreket mondtam, aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy a helybeliek inkább Lövereket vagy Lövéreket mondanak. És ha még nem lenne elég a kavarodásból, a szó létezik kisbetűs formában is, sőt arról is van vita, hogy a többes szám egyáltalán helyes-e.

Már maga a szó eredete sem teljesen tisztázott. Egyik álláspont szerint IV. Béla idejében az itt élő királyi íjászokat hívták lövéreknek. Más szerint a német Löwer szót magyarosították, így lett belőle Löver, megint más a középfelnémet „Lever” vagy „Leber” szóból származtatja azt.

A kisbetűs lövér pedig nem magát a helyet jelöli, hanem azokat a zöldövezeti villákat, amelyeket mi is megnéztünk a városra letekintő, előkelő Villa soron. A 19. századig itt főleg gyümölcsös- és gesztenyéskertek voltak, ezután jött divatba, hogy a kertekbe kis házikókat, majd faverandás, alpesi nyaralókat idéző villákat építettek.

A villasor végén egy kis barokk kápolnát találtunk, amelynek különös története van. A Nepomuki Szent János-kápolna eredetileg a Tűztorony tövében állt, de később régészeti feltárások miatt el kellett költözteni onnan, ezért a bontás során megszámoztak minden egyes téglát, faragványt, és itt, a dombtetőn, a Villa sor sarkán eredeti formájában újjáépítették.

Sokáig azonban nem tudtunk bámészkodni, mert miközben a villákat és a panorámát csodáltunk, egyre jobban fáztunk. A Lövérek hideg alpesi szelei nyáron kellemesen hűvössé teszik a levegőt, ilyenkor télen, pláne ilyen hideg napokon azonban csontig hatolnak.

A ciklámen nyomában

Ha valaki ránéz a Soproni-hegység térképére, különböző színű turistautak keszekusza hálózatát látja. A bőség zavarával küzdöttünk mi is, jobbnál jobb látnivalók között kellett döntenünk, nem beszélve arról, hogy az egy négyzetkilométerre eső kilátók száma is alighanem itt a legmagasabb az országban. Végül arra jutottunk, hogy a Lövér Szállótól induló, mintegy 8 kilométer hosszú Ciklámem tanösvényen teszünk egy sétát, illetve átgyalogolunk Sopronbánfalvára.

Az útvonal azonban elég hamar módosult. Csúszásban is voltunk, ráadásul előző este esett egy kis hó, így a fehér lepel alá bújt erdő elég jó fotótémának bizonyult. Hamarosan elértük a Deák-kutat, amely hajdan és ma is fontos szerepet töltött, tölt be a helyi diákság életében. A Lővér Kalandparkhoz érve tettünk egy kis kitérőt, és felszaladtunk a Károly-kilátóhoz, ami nemcsak a panoráma, de a szomszédos látogatóközpontban kapható forró tea miatt is jó ötletnek bizonyult.

Sopron a kilátók városa, a környéken tíz kilátó van, köztük a legismertebb a kőből emelt Károly-kilátó. A 23 méter magas torony kétszintes tetőteraszáról remek panoráma nyílik Sopronra, a Fertő tóra, de tiszta időben a Rax és a Schneeberg hófödte csúcsai, a pozsonyi vár és a pannonhalmi apátság is látszik. Lefelé jövet megnéztük még a kilátó egyik kiállítását is, ahol többek között Kitaibel Pál életéről is olvashattunk. Kitaibel a közelben született, majd Sopronban tanult, később igazi polihisztor lett, aki nemcsak a botanika, a zoológia, a kémia és az ásványtan területén ért el nagy eredményeket, de ő jelentette meg az első hazai földrengéstani monográfiát is.

Mivel ekkor már egyre jelentősebb csúszásban voltunk, nem a Ciklámen tanösvényen folytattuk utunkat Sopronbánfalvára, hanem rátértünk a sárga jelzésre, amelyen a Szalamandra-tó felé haladtunk tovább. Az apró, erdőkkel körülölelt tavacskát 1977-ben duzzasztották fel, ma kedvelt horgásztó és piknikezőhely. A környéken található a hegység legnagyobb szelídgesztenyése.

Innen már nem kellett sokat gyalogolnunk Sopronbánfalváig: mire elértünk túránk végpontjához, a bánfalvi kolostorhoz, már alkonyodott. Az egykori pálos kolostor tornyát már messziről látni, az épület a falu közepén, egy dombtetőn áll. Bár szerzetesek már nem élnek itt, az ódon falak között ma is tapintható a csend. Aki szeretne kiszakadni egy kicsit a 21. századi zajból, esetleg szüksége lenne egy kis digitális detoxra, itt a legjobb helyen jár.

A bánfalvi kolostorról szóló korábbi cikkünket ide kattintva tudjátok elolvasni.

A cikk először 2019 januárjában jelent meg.