Egy alacsony kilátóban állok nagyjából huszadmagammal már jóval sötétedés után, előttem egy tisztás, messzebb a környékbeli települések pislákoló fényei. Távolról halkan felsejlik egy gímszarvasbika jellegzetes "nászéneke". Szarvasbőgéstúrán vettünk részt a Budakeszi Vadaspark melletti bekerített kis erdőben.
Aki járja a természetet, annak nem újdonság, hogy szeptembertől október közepéig a gímszarvasbikák bőgésétől visszhangzik az erdő. A bőgést már én is hallottam néhányszor, most viszont végre arra is alkalmam nyílt, hogy az egyik, nagyvadakkal legsűrűbben benépesített Budapest környéki erdőben sétálva még jobban megismerkedjek a szarvasnász és az erdő titkaival.
A túravezetőnk felsorolja az előzetes tudnivalókat: próbáljunk minél halkabban közlekedni, a telefonokat némítsuk le, mindenki maradjon csendben, és csak visszafelé kapcsoljuk fel a fej- és elemlámpákat
A vadaspark melletti parkolóban gyülekezik a csapat - felnőttek és gyerekek vegyesen -, hogy aztán a Budapesti Erdészet erdőgondnoka, Kovács Ferenc elkalauzoljon bennünket azon az útvonalon, ahol nagy eséllyel hallhatunk szarvasbőgést, és valószínű, hogy pár nagyvadat is megpillanthatunk.
A túra kiindulópontja, a Budakeszi Vadasparktól lekanyarodva
Persze garancia semmire nincs - szögezi le Ferenc már az elején - hiszen a szarvasbőgés intenzitása rengeteg mindentől függ. Például a tehenek párzási kedvétől és az időjárástól: minél hidegebb van, a bikák annál aktívabbak lesznek, a meleget és a szárazságot nem szeretik. Most nincs kimondottan jó idő, én végül már kabátban és sapkában is fázom kissé, a szarvasok viszont sajnos - előre lelövöm a poént - éppen nincsenek túlzottan éneklős kedvükben, csak messziről halljuk őket. Így végül megállapítjuk: az, hogy fültanúi leszünk-e a szarvasbőgésnek, sokszor inkább a véletlenen múlik. Még szerencse, hogy a vezetett túrák ennél többet tartogatnak.
A nyiladékoknál nagyobb esélyünk van megpillantani a vadakat
Az erdő, ahol biztosan találkozol vadakkal
Amikor megépítették a Budakeszi Vadasparkot, a közvetlen közelében körbekerítettek egy 300 hektáros területet, ahová mind az öt nagyvadfajt - a gím- és a dámszarvast, a muflont, a vaddisznót és az őzet is - betelepítették, így a látogatók ma a természetben is megleshetik ezeket az állatokat. Nyílt erdőterületen nehezebb dolgunk lenne, hiszen a nagyvadak általában nemigen viselik el az emberi zavarást, és igyekeznek messziről elkerülni minket.
Ők nem zavartatják magukat különösebben, érdeklődve pislognak felénk
Az itt élő állatok viszont már jobban hozzászoktak az ember közelségéhez. Útközben egy nyiladékon áthaladva ki is szúrunk néhány szarvast és egy őzgidát, akik nem különösebben szeppennek meg attól, hogy látnak minket, egy darabig csak állnak, és közömbösen néznek ránk, majd komótosan tovább haladnak.
A kilátónál valójában már sötét volt, innen figyeltük a nyílt téren mozgolódó állatokat, és vártuk, hogy felhangozzon a szarvasbőgés
Mire úgy nagyjából 2 kilométer séta után megérkezünk a célhoz, a vadföldre néző, lapos kilátóhoz, már teljesen sötét van. Itt a szerencsésebbek, illetve azok, akik távcsövet hoztak magukkal, több állatot is megfigyelhetnek, például az erdő három fehér dámszarvasa közül az egyiket. Amíg hallgatjuk Ferenc előadását a szarvasbőgésről, további kisebb-nagyobb mozgolódásoknak lehetünk a tanúi. Egy praktikus információ tehát: aki valaha is benevez egy ilyen túrára, két dolgot ne felejtsen otthon, a távcsövet és a jó meleg ruhát, egy idő után egyhelyben állva ugyanis kifejezetten hűvös lesz.
A távolban Budakeszi és Törökbálint fényei
Így készül a szarvasok ékessége
Az, hogy az állatok élete milyen mértékben alárendelt a szaporodásnak, a gímszarvasoknál különösen élesen, ugyanakkor rendkívül érdekes formában mutatkozik meg, ami akkor válik a leginkább világossá, ha nyomon követjük a szarvasok egy évét.
Az októberben véget érő bőgést követően mind a hímek, mind a nőstények elkezdenek nagy erőkkel készülni a télre, ami több szempontból kemény időszak számukra. Kevesebb élelmet találnak, hideg van, és még rejtőzködniük is bajos, hiszen a legtöbb fa ilyenkorra lehullajtja a lombját. Igyekeznek tehát minél vastagabb zsírrétegre szert tenni, de nincs könnyű dolguk, főleg a bikáknak, akiket a bőgés idején annyira lefoglal a szaporodás, hogy akár 50-60 kg-ot is fogyhatnak.
Egy elhullajtott agancs, a méretéből ítélve egy idősebb példányhoz tartozhatott
Február vége, március eleje felé a bikáknál hormonális változás történik, aminek következtében működésbe lépnek az úgynevezett csontfaló sejtek. Ennek köszönhető, hogy a koponya és az agancstő közötti vékony csontréteg lassan eltűnik, majd a szarvas elhullajtja az agancsát, hogy jövőre még szebbet és nagyobbat növeszthessen. A két agancsszár nagyjából egy időben esik le, általában néhány perc, esetleg óra különbséggel.
Március elején már megjelenik egy kis púp a bikák fején, és a fejdísz a nyár kezdetére éri el a végleges méretét. A csontot kívülről ekkor egy puha, szőrös bőrréteg, a barka borítja, az agancs ilyenkor még vérerekben és idegsejtekben gazdag. Később a véredények lassan eltömődnek, az agancs tömör csonttá válik, a vérkeringés megszűntével elhal a külső bőrréteg és elkezd leszáradni, amit a bika általában a fákon kapargat le. Augusztus közepére, végére elkészül a trófea: a fegyver a vetélytársak ellen, ami olykor halálos is lehet.
Élet-halál harc a szaporodásért
Mindeközben a tehenek ellenek (május közepén) és nevelik a borjakat, aztán nyár közepétől kisebb-nagyobb csapatokba verődnek. Szeptember elejére beindul a hormontermelődés, bekövetkezik a peteérés, és elkezdenek „folyatni”, azaz kibocsátják a bikák számára igen csábító szaganyagot. Ennek hatására ugrik meg a tesztoszteronszintjük, és elindul a szarvasbőgés. A bikák 10-11 éves korukban vannak erejük teljében, ekkor a legerősebbek, ilyenkor a legnagyobb az agancsuk, a legfejletteb az izomzatuk. Életük első 3-4 évében majdhogynem nulla az esélyük a szaporodásra.
A bőgés csak a szarvasok versengésének első lépcsője
A változó létszámú, 4-20 tehénből álló csoportok mellé odacsapódik egy-egy bika, akinek persze feltett szándéka, hogy mindegyik ivarérett (minimum másfél éves) egyeddel párosodjon. A tehénnek tehát könnyű dolga van, mert nagy valószínűséggel lesz utódja, a bikáknak azonban komolyan meg kell küzdeniük ezért. Persze azok a példányok sem szeretnének kimaradni a buliból, akiknek nem jutott csapat, tehát nem hárem-, hanem keresőbikák. Ők jönnek-mennek, és ha ráakadnak olyan csoportra, amelyikhez vélhetően gyengébb bika tartozik, megpróbálják átvenni a helyét. Ekkor következik az összecsapás.
A bőgés csak az első fázis, a szarvasok a hangjuk alapján próbálják eldönteni, melyikük az erősebb. Ha nem sikerül, jön a vizuális versengés. Keresnek egy nyíltabb területet, ahol jól rálátnak egymásra, és összetörnek mindent, ami az útjukba kerül, kis fákat, cserjéket, csapkodnak az agancsukkal, vagy növényeket szúrnak fel rá, hogy még nagyobbnak tűnjenek. Ha még ekkor sem sikerül eldönteni, következik a harc. A bikák egymásnak rontanak az agancsukkal, és megpróbálják leszorítani a másikat. A gyengébb állat előbb-utóbb valószínűleg hátrálni fog, majd kitér. Végül általában az erősebb még odasuhint egyet, amivel időnként komoly, akár halálos sérülést is okozhat.
Amint vége a bőgésnek, a bikákat többé nem érdeklik a tehenek, és egyszerűen otthagyják őket, a telet pedig még a riválisok is a legnagyobb barátságban töltik el. Ekkorra állnak össze azok a nagy, 60-100 fős rudlik, amelyeket időnként ámulva nézünk, ahogy átkelnek a forgalmasabb utakon.
Szarvasbőgésen innen és túl
Voltak, akik elheveredve figyelték a vadföld éjszakai életét
Egy ilyen túrán az aktuális témán kívül még biztosan jó néhány pluszinfóval gazdagabbak leszünk, illetve alkalmunk adódik megfigyelni olyan dolgokat, amelyekre ezelőtt talán ügyet sem vetettünk. Az egyik nyiladékban például jól szemügyre vehettük, hogyan rágták le végig a fák hajtásait a szarvasok, és most már azt is tudom, hogy ha „bonsait” látok az erdőben, az jó eséllyel sokkal nagyobb fa is lehetne; talán már 15-20 éves, csak éppen nem volt alkalma megnőni, mert a szarvasfélék folyton lecsipegetik.
Az is szóba került, hogy az erdészeteknek komoly problémát jelentenek az illegális agancsgyűjtők, akik hazaviszik az erdőben talált, egyébként a vadászatra jogosult tulajdonát képező trófeát. Előfordul ugyanis, hogy emberek egy csoportja kimondottan azzal a céllal megy az erdőbe, hogy a szarvasokat bekerítsék, meghajtsák, míg az agancsuk neki nem ütődik a fáknak, ágaknak, hogy aztán letörjön, leszakadjon a fejükről. Esetenként az agancsgyűjtők megbontják a villanypásztorokat, csak egy drótszálat hagynak kb. 2 méteres magasságban, ami biztosan letépi a vágtázó szarvas fejéről az ékességét.
Visszafele úton már lehetett világítani
Azokról a vadászokról is beszéltünk, akik jól tudják utánozni a szarvasbőgést. Ezt régebben például a szürkemarha tülkéből készült kürttel vagy tritoncsigával tették, ma már más eszközöket használnak, de van olyan, aki akár egy papírtörlő csövével is képes kiadni a különös hangot. A cél persze az, hogy a szarvas elhiggye, egy bikával beszélget, ahhoz viszont igencsak ügyesnek kell lenni, hogy az ember ráérezzen, melyik hang sugallja: potenciális vetélytárs vagyok, de egy kicsit gyengébb nálad, idemerészkedhetsz, hogy legyőzz.
Ugyanoda érkeztünk vissza, ahonnan indultunk; ilyen a Budakeszi Vadaspark bejárata éjszaka
A cikk először 2018 októberében jelent meg.
Idén ősszel is az ország számos pontján szerveznek túrákat. Egy korábbi cikkben összeszedtünk jó pár meghirdetett programot, amelyek között ide kattintva tudtok böngészni.
