Előttem sáros földút kanyarog, a fejem felett két sas köröz. Egyedül vagyok, erre senki sem jár, nincsenek jelzések és iránymutató táblák. Aztán a következő pillanatban egy keresztet látok kiemelkedni a fák koronája fölött. Ekkor válik biztossá, hogy jó helyen járok.
Ott, ahol a Bakony északi széle méltóságteljesen simul bele a Kisalföld keleti medencéjébe. Ott, ahol egykoron élet volt, mára már szinte semmi sem maradt. Csak pár madár, néhány gyógynövény és 360 gyümölcsfa. Ez egy szellemfalu az erdő közepén. Megérkeztem Zsörkre.
Tavaly december óta sok helyen olvastam, hogy a vasúti menetrend változása „letörölte” Pápát a térképről. Ha ez ebben a formában nem is teljesen igaz, tény, hogy az új menetrendben csupán egyetlen közvetlen Budapest-Pápa-vonat maradt meg, ezenfelül kizárólag győri átszállással lehet megközelíteni a csodaszép barokk várost. Kár ezért, közvetlen autóbuszjáratok ugyanakkor akadnak a fővárosból. Most - bár kedvem éppen lett volna hozzá - nem álltam meg Pápán, mert a távolsági autóbusszal Bakonyszücsig mentem tovább. Bakonyszücs mellett Pápateszér a másik olyan település, ahol, ha azt mondom, hogy Zsörk, nem kérdeznek vissza, hogy az micsoda. Helyette útbaigazítanak, miközben kissé furcsán méregetnek, hogy miért akarok oda menni.
A falu, amely 1531-ben egyszer már elnéptelenedett
Ahogy írtam, Zsörkre hivatalosan nem vezetnek utak. Az egykori települést a turistajelzések is messze elkerülik. A buszról leszállva egymás után adták a tanácsokat, figyeljek egy keresztet, majd egy halastavat, később egy élesen balra kanyarodó utat. Ha résen leszek, egészen biztosan odatalálok. Miközben magányosan haladtam utamon, felidéztem mindazt, amit erről a szellemtelepülésről előzetesen olvastam. Már 1249-ben említést tettek róla, amikor a karakói várjobbágyok kezére került a terület. Különleges falva ez Magyarországnak, mert az idők folyamán többször is teljesen kihalt. Így volt ez 1531-ben, amikor még nem szállta meg Magyarországot a török. Ennek ellenére ebben az évben, amikor egyébként megalapításra került a Pápai Református Kollégium, Zsörk elnéptelenedett. Aztán a 18. századra visszajöttek az emberek, s az Esterházy család felügyelete alatt elkezdték a föld művelését, a szőlő telepítését és annak gondozását.
Magányos templom áll az egykori szőlőhegyen
1969. Ezt már az egyik viszonylag épségben megmaradt sárga ház homlokzatán olvasom. Ezt az épületet tehát 47 évvel ezelőtt emelték, akkor pedig még laktak Zsörkön. Sőt, nemcsak akkor, hanem a nyolcvanas évek elején is. Zsörk utolsó lakója egy idős néni volt, aki alig több mint harminc éve hagyta itt az árnyékvilágot. Az elnéptelenedés egyik fő oka, hogy korábban sem Pápateszér, sem Bakonyszücs felé nem épült ki aszfaltozott út, s az erdők ölelésében, a dombtetőn megbúvó parányi kis falu így sosem kapcsolódhatott össze a szomszédos településekkel. Jelenleg már csak a pusztulás és a reménytelenség jegyei tűnnek fel mindenütt.
A templom állapota viszont mindezeknek szöges ellentéte. A misztikumba süllyedő egykori falu különös mementója ez. Keletkezésének történetéről gyakorlatilag semmit sem lehet tudni. Egyes források szerint 1813 körül épülhetett. Erre utal az is, hogy egy 1784-ből származó hadászati térképen még semmi nyomát nem lelni a szőlődombon álló istenházának. A templomot Szent István király tiszteletére emelték. Amikor a bejáratához léptem, kissé meglepve láttam az ajtóra tett vaskos láncot és lakatot. Zsörkön, a nem létező faluban, ez az egyetlen olyan épület, amelyet zárva talál a látogató. Az ajtó résein benézve a templomban az ősszel lehullott faleveleket, valamint egy István királyt ábrázoló képet látok. A Szent Istvánról elnevezett zsörki kápolna mára nyári zarándokhelyszín lett. Minden év augusztus 20-án istentiszteletet tartanak itt, amelyre szép számmal jönnek a környékbeliek a szomszédos Bakonykoppányról, Bakonyszücsből és Pápateszérről is. A harangját Pápateszérre vitték, ott őrzik. Nem szerették volna megélni, hogy a fémgyűjtők ezt is ellopják.
A két megmaradt zsörki ház egyikében két ott felejtett szék, egy asztal és egy borosüveg jelzi az ember nyomait. A sárga épület belső szobájában erős keresztgerendák tartják a mennyezetet, ahogyan anno a falusi parasztházaknál ez szokás volt. A romok között a téglákat már régen belepte a moha, miközben a faágakra akasztott, ottfelejtett ingeket tépi, szaggatja a szél. Ki és miért kötötte fel ezt a fekete ruhadarabot a fára? Ki tudja… Az egykori szőlőtőkéket már teljesen benőtte a gaz, s vannak olyan romok, amelyeknek a közelébe sem merek menni. Csupán messziről nézem, és gondolkodok: kik lakhattak itt, milyen lehetett az életük? Az egykori falu közepe falé haladva a tér kiszélesedik, a fák is átadják a helyet a rétnek, amely - minden bizonnyal - valamikor Zsörk központja lehetett. A tér mögötti bozótos erdőség már csak romokat rejt, de az jól látszik, hogy a nagy, széles terület két oldalán húzódhatott a falu alsó és felső utcája. Keresem a temetőt, de nem találom. Talán jobb is. Szerintem Zsörk temetkezési helyét már visszavette a természet. S bár nem vagyok félős típus, gyakran nézegetek a hátam mögé, hátha jön még valaki. Vicc ez, errefelé csak a madarak járnak. A távolból a déli harangszó hangját hozza a szél, az egyik irányból a bakonyszücsi, a másikból a pápateszéri templom harangja kongat.
Leírhatatlan pillantással mérnek végig a vegyesboltban
A fűben fekve készítek még pár képet, aztán az időm lassan lejár, el kell érjem a délutáni pápai autóbuszt. A már ismert úton ereszkedek le a dombról, s ahogy haladok, gyakran tekintek visszafelé. Egy ideig még látszik a zsörki templom keresztje, aztán már csak a magasles szegődik „társamnak”. Eszembe jut, hogy ennek az oldalára éppen fel lehetne festeni, hogy Zsörk innentől kezdve még 1 kilométer, de gyanítom, erre az információra nem szomjaznak tömegek.
A halastó már régi ismerősként köszönt, s mire beérek Bakonyszücs központjába, elégedetten konstatálom, hogy még ebédelni is maradt időm a busz indulásáig. Bakonyszücs ebből a szempontból is tipikusan magára hagyott zsáktelepülése az országnak, tekintettel arra, hogy egyetlen vegyesbolt árválkodik a falu főutcáján, összenőve a helyi kocsmával. Az italmérés délután kettőkor zárva, de a bolt nyitva, a bajuszos, középkorú eladó pedig meglepetten néz végig rajtam. Ide idegenek nem szoktak betévedni - ezt látom az arckifejezésén, de barátságos és segítőkész. Az árak budapesti szemmel értelmezhetetlenek: egy liter dobozos baracklé, két sóskifli, egy téli fagyi (gyerekkorom nagy klasszikusa szerencsére sem kinézetében, sem ízében nem változott) és egy tízes zsebkendő összesen 350 forint.
Az ebédemet a templom tőszomszédságában lévő buszmegállóban fogyasztom el, s mire a fagyi végére érek, meg is érkezik a busz. Pápa felé félúton, Ugod község buszmegállójában, még látom a helyi farsangi retró diszkó februári sztárvendégének a fényképét. Magyar szinten állócsillag ő, éppen ezért lep meg, hogy idősödő kora ellenére azt is vállalja, hogy egy ilyen kicsiny település művelődési házában haknizzon. Ugodon ez szinte a világszám kategóriája. Nekem viszont Zsörk volt az. Visszagondolva a mögöttem hagyott órákra eszembe jut, hogy nem lehet minden falut megmenteni. Tudom, hogy a Zala megyei Iborfián is nyolcan laknak csupán. Tudom, lesznek még kihaló falvaink. Tudom, de nem akarom elfogadni, még akkor sem, ha ez az élet rendje. Szerintem nem ez. Ami reményt ad, az éppen ez az álló templom. Amit eddig senki és semmi nem tudott elpusztítani.
A Kőris-hegy és a bödögei aranyoroszlán
Talán az sem véletlen, hogy az elnéptelenedett Zsörk „szomszédságában” ott emelkedik a Bakony legmagasabb pontja, a Kőris-hegy, amelynek 709 méter magas csúcsát az Országos Kéktúra is érinti. A hegyet beborító kőriserdők hosszú ideje ismertek és népszerűek az errefelé túrázók körében. Nem beszélve az Odvas-kői-barlangról, amelyről már egy 1037-ben István király által kiadott adománylevélben is megemlékeznek. Homokbödöge községében pedig a falu címerét csodálom meg, a kettős farkú aranyoroszlánt, amely kivont ezüstszablyával lép egyet. Ez az egyszerű motívum egyaránt jelképezi az egykori nemesi birtoklást, a többszöri újratelepítést és a legújabb kori autonómiát. Ebből a többszöri újratelepítést tartom lényegesnek, és azt, hogy Homokbödöge nem jutott Zsörk sorsára. Jó volna, ha a régió többi, gyönyörű fekvésű kisfalva is megmaradna az utókor számára.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2016. márciusi számában.
Kapcsolódó cikkeink:
Gomba? Az egy falu is, és gyönyörű
Óbánya, ahol elvarázsol a Kelet-Mecsek
Gömörszőlős - Csoda a határ mellett
