Ha meghirdetnék a Föld madarainak szépségversenyét, Guatemala és Közép-Amerika trópusi esőerdőinek tollas jószágai biztos benne lennének a Top 10-ben. Most bemutatunk közülük néhány dobogóra esélyes színpompás fajt.
Guatemala szerencsés ország. Az űrből alátekintve, egy műhold segítségével azt látjuk, hogy felszínén a zöld szín szinte egyeduralkodó: esőerdők, fűvel és bozóttal borított felföldek, mocsaras, lápos területek, mangroveerdők, érintetlen, szubtropikus nemzeti parkok, biorezervátumok váltogatják egymást két világóceán által mosott partjai között. Ennek megfelelően hihetetlenül gazdag az állatfajok diverzitása, melynek jelentős szeletét a madárvilág adja.
Van egy madár, melynek nevét az ország lakosai naponta akár több milliószor is kiejtik a szájukon.
Nem csoda, hiszen erről a kis, bohókásan színezett madárról nevezték el 1925-ben a hivatalos pénznemük egységét, a quetzalt (GTQ).
A történet eredete a maja birodalom idejére nyúlik vissza, amikor is e sajnálatosan elpusztult civilizáció egykori tagjai e mókás madár különböző színű és hosszúságú tollait használták fizetőeszközként a törzsek közötti kereskedelemben.
1987-ben kiadott kubai közép-amerika történelmét bemutató bélyeg
Neve már előzőleg beépült a maja kultúrába egy legendával kapcsolatban, mely szerint a spanyol konkvisztádorok által lekaszabolt uralkodójukat, Tecún Umánt őrzőangyalként követte a hódítók elleni csatákban egy hím „csillogó” quetzal (Pharomachrus mocinno). Számtalan esetben megóvta a királyt a maják számára ismeretlen, s nem ok nélkül rettegett fegyverektől. Amikor végül a két vezér, Tecún Umán és Pedro de Alvarado egymással szembe került, a spanyol lóháton rohamozva átszúrta lándzsájával a maja mellkasát, és megölte. A madár a holttestre szállt, és ivott „gazdája” véréből. Azóta piros a quetzal hímjének a melltollazata.
A legenda szerint a spanyolok érkezése előtt ezek a madarak gyönyörűen énekeltek. Tecún Umán halála óta azonban némák.
A mitikus madár neve előtt álló „csillogó” (resplendent) ragadványszó különben egy állandó „eposzi” jelző, mely megkülönbözteti népes családfája többi ágától. Kizárólag Kelet-Mexikó és Nyugat-Panama közti területen él, a magyar ornitológia guatemalai kvézálként ismeri. Napjainkban ez a madár Guatemala nemzeti jelképe, szerepel a zászlójukon és a címerükön is.
Miért olyan fontos Guatemala népének a quetzal? Elsősorban, mert mitikus madár, és a mai guatemalaiak megörökölték az ősi maja kultúrából a „nahual”-t, vagyis a hitet, hogy ez a madár az általa kiválasztott embert „örökbe fogadja”, és egyfajta spirituális őrzőjévé lesz. Másfelől a szabadság jelképévé is vált az ország történelme folyamán. Például köztudott köreikben, hogyha a quetzalt kalickába zárják, a madár bánatában elpusztul. A nép szabadság utáni elkötelezett ragaszkodása a nemzeti himnusz szövegében is szerepel „inkább a halál, mint rabszolgaság” értelemben (antes muerto que esclavo será). Ez a mondat a guatemalai emberek szemében egyértelműen a madárra utal. Ha valakinek a kezébe kerül egy quetzal, mielőtt szabadon ereszti, kihúz a farkából néhány tollat, hogy az állat ne vigye magával emberi függetlenségét. E faroktollak különben olykor elérik az egyméteres hosszúságot is. 1871-ben iktatták törvénybe nemzeti madárrá avatását. Minden évben szeptember 5-én ünneplik az esemény évfordulóját.
Néhány érdekes őshonos madár Guatemala erdeiből és szavannáiról
Pirosszarvú guán (Oreophasis derbianus). Egyike a dinókorszak utáni idők legrégebbi madárfajának, a tudósok 20 és 40 millió év közöttire helyezik a genus eredetét. Nem igazi „guán”, napjainkban már nincsenek közeli rokonai. Nevét a fejbúbján növő, vérpiros szarvacskáról kapta.
Elliot-kolibri (Atthis ellioti). Nemzetközileg ismert nevén (vörös)bor torkú zümmögő madár, azaz wine-throated hummingbird – ezt a becenevet a nyakáról alálógó, püspöklila színű tollmellényről kapta. Szubtrópusi vagy trópusi hegyek esőerdeiben él, s ezekből a helyszínekből Guatemalában rengeteg van. Hossza mindössze hét centiméter, a legkisebbek közé tartozik a kolibrik családjában.
Pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata). Pulykát ritkán szoktak egy ország madárbüszkeségei közé sorolni, hisz neve és lénye közelebb áll a karácsonyi fazék tartalmához, mint valami turistacsalogató látványossághoz. Ámbátor könnyen megváltozhat a teóriád erről, miután saját szemeddel megpillantasz egy példányt belőlük. Színjátszó, metálosan fénylő tollazatával, tenyérnyi, szemalakú foltokkal díszített farkával kimondottan mutatósnak mondható madár. Ehhez még hozzáadódik világítókék feje és a szemei körül kirajzolódó, égővörös gyűrű.
A hím legyezőszerűen kitárja a farktollait, amikor udvarol, és toporzékoló léptekkel köröz a tojó körül úgy, hogy az minden pillanatban láthassa a pávaszemeket, s ezzel elnyerje a szívét.
A kikelt fiókák (8–15) már egy éjszaka után kitotyognak a fészekből, és mindenhová követik az anyjukat.
Rózsaszín fejű poszáta (Cardellina versicolor). Aranyos, vörös gombóc madárka, örökké kíváncsi, nagy szemekkel. Ezüstös-rózsaszín a feje, a ráeső napsugarak szögétől függően hol az egyik, hol a másik színben játszik. A hím fémesen hangzó, trillázó énekéről híres. Csak Mexikó déli végén és Guatemalában honos. Kedveli a fenyőerdőket, a tojó lehullott tűlevelekből épít mohával kibélelt fészket a 2–4 tojás számára. A pár példamutató családi életet él.
Szivárványcsőrű tukán (Ramphastos sulfuratus). A Guatemalával szomszédos Belize állam nemzeti madara. Szintén ismert, mint kénmellű tukán, feltűnően sárga mellényének színére utalva. De leginkább csőrének mérete az, ami elsősorban felhívja rá a figyelmet. Az angolok, hajós nemzet lévén, hasonlóságot vélnek fölfedezni a madár csőre és a hajók, vitorlások fenéklemezeiből kiálló, áramvonalas tőkesúly, valamint a kisebb vízi eszközök aljára erősített uszony formája és a csőr alakja között, ezért nevezik keel billed toucan-nak.
A madár a trópusi dzsungelekben érzi jól magát, mindenevő, gyümölcsök és magok mellett szívesen fogyaszt gyíkokat, kígyókat, kisebb madarakat és azok tojásait.
Bár a hatalmas csőr aránytalanul nagynak és esetlennek tűnik a külső szemlélő számára, annak súlya meglepően könnyű, mivel szivacsos szerkezetű, üreges csontból áll.
Keratin védőréteg borítja, ami a keménységét és színezetét adja. Világoskék lábán az ujjai közül kettő előre néz, kettő hátra – ez lehetővé teszi, hogy biztosan markolja a faágakat, hisz ideje nagy részét fákon tölti. Az a szokása, hogy más madarakkal ellentétben nem repül a lombok között, inkább ugrál ágról ágra.
Csoportokban él, gyakran többen megosztják egymás között a fa odúját, így több család is összezsúfolódik egy alkalmasint szűk helyen. A csoporton belül szigorúan betartják a hierarchiai rangsort. Amennyiben vitára kerül sor, a csőreikkel párbajt vívnak. Van egy furcsa szokásuk.
A hazatérő madár gyümölcsöt dob fel a levegőbe, mintha kosárlabdát játszana: a gyümölcs rendszerint egy rokon kitátott csőrébe pottyan.
A szülők felváltva ülnek a tojásokon, s a kikelt fiókákat is közösen etetik. A kis tukán akkor hagyja el a fészkét, amikor a csőre már teljes nagyságában kifejlődött. Ehhez nyolc-kilenc hétre van szüksége.
És végül egy sajnálatos módon kihalás szélén álló ragadozó madár, a maják egyik hajdani „totemmadara”, a rozsdásmellű sólyom (Falco deiroleucus). Fenséges látvány, amikor az ember feje fölött köröz, zsákmány után kutatva. Nevét a mellén lévő, narancsszínben játszó tollakról kapta, erről már távolról is könnyen felismerhető. Ami megkülönbözteti a többi sólyomfajtától, az a feltűnően hosszú lábujjai, kampószerű körmökkel, valamint a madár testéhez képest nagy méretű, hajlott csőr. E két jellegzetesség lehetővé teszi, hogy repülés közben ragadja meg áldozatát. Főleg galambokra, papagájokra, fecskékre vadászik, de olykor elkap egy-egy denevért is. A fákkal benőtt területeket kedveli, napjainkban azonban egyre ritkábban látható.
