A Bányászkör tartogat meglepetéseket, avagy a Dorogi-medence felfedezése

Ha kihajtjuk a Gerecse turistatérképét, tekintetünk alapvetően a Tatabányától északra található, a hegység központi, turistautak által sűrűn rajzolt részére szegeződik, pedig ennek a röghegységnek a keleti, dimbes-dombos tájai is bőven tartogatnak túraélményt. Errefelé azonban ritkán látunk jelzett túrautakat, ezzel együtt kirándulókat: a legtöbben csupán az itt elhaladó kéktúra Dorogot és Péliföldszentkeresztet összekötő, és nem mellesleg pompás helyszíneket érintő szakaszát ismerik. A közelmúltban azonban létrejött egy jelvényszerző túrasorozat, ami tíz különálló útvonallal alaposan bemutatja ezt a tájat, a szó szoros értelmében felfedezteti velünk a legtöbb kiránduló előtt ismeretlen Dorogi-medencét, a hazai szánbányászat egyik hajdanvolt híres-neves otthonát.

Több alkalommal is jártam a Gerecse keleti vidékén, de a Dorog környéki táj még fehér folt volt számomra. A túrakiírás helyszínei és témája egyaránt kíváncsivá tettek: mi a fenét lehet itt látni, mi maradt ki idáig az életemből? Ráböktem hát a 10 út egyikére, amit a Reimann-körnek neveznek, és amely Dorog belvárosából, az egykor Reimann-altáró bejáratától indul, ahol ma a nemrégiben átadott Bányászattörténeti Miniverzumot is megtaláljuk. Most elsősorban a terep volt a fókuszban, bár azóta már én is tudom, hogy nem árt indulás előtt némi helytörténeti tudással felvértezni magunkat, mert így az út során látottak sokkal beszédesebb élményt nyújtanak.

Reggel még a dorogi vasútállomáson apró léptekkel, igazi szürke és fagyos decemberi légkörben ropogtattam a jegesre fagyott vékony hóréteget, miközben kissé még álmosan a Reimann-kör kiindulópontja felé igyekeztem. Csak 12 kilométer – gondoltam magamban – aztán meglátjuk, mit tartogat ez az iparvidék. Beolvastam az első QR-kódot, és már Dorog utcáin kanyarogtam a város fölé magasodó Kálvária-hegy irányába, amit rövid kaptatót követően meg is másztam. A téli szürkeség ritkán áll jól egy városnak, főleg, ha az azt körbevevő pompás hegyvidéket is ködlepel fedi, így a cseppet sem felemelő panoráma „megcsodálásával” nem töltöttem sok időt, inkább a közeli VIII-as akna felé vettem az irányt, ami a túra egyik igazolópontja.

A hegygerincen található VIII-as akna csupán egy szürke betonplacc egy kőtömbbel, rajta egy emléktáblával és egy QR-kóddal. Aki nem tudja, mi ez, simán elmegy az egykori bányalejárat mellett, hiszen sem látványt, sem információt nem ad a dolog. Magam sem időztem itt sokat, művelődni is csak később kezdtem, miután a bennem szunnyadó történész kérdéseket kezdett feltenni.

A túra GPS-tarckje a Panorámaút fás, csalitos földútján levezet Dorog déli városrészébe, majd a Tömedék akna irányába navigál. Innen egy darabon az Országos Kéktúra jelzéseit követjük, majd a VI-os akna felé vesszük az irányt. Kisvártatva – a ma is lakott bányásztelepet megkerülve – érjük el az igazolópontot, amely akna csupán annyiban különbözik az előző állomásunktól, hogy itt már természetközelibb környezetben vagyunk. Ezen a ponton már ránéztem a túra honlapján megosztott infókra, mik is ezek az aknák: ja, hogy ezek a járatok összeköttetésben voltak egymással!

Havas, párás csendben emelkedtem Csolnok, illetve a panorámás Henrik-hegy irányába, miközben művelődni próbáltam a helyi bányászat történetéről. A Henrik-heggyel kapcsolatban olyan mondatokat kellett megemésztenem, mint: „Az 1919-ben lemélyített Miklós-fékakna eredetileg a Tömedék-akna termelvényének az altáróba leeresztését szolgálta, de létesítése lehetőséget adott az altáróhoz kapcsolt bányaüzemek meddőjének központi kiszállítására, és így a „Kerületi Hányó” létrehozására.” További infógyűjtést követően ismertetem a lényeget: a bányászatban meddő anyagnak azt a kitermelt kőzetet nevezik, amit ki kell bányászni a hasznos anyag eléréséhez. A Henrik-hegy részben több környéki bánya meddőjéből épült fel, mint például a Miklós aknáéból, amit majd mi is érinteni fogunk.

Az üzembezárásokat követően 2000-ben megkezdődött a terület rekultivációja. Ennek keretében a Henrik-hegy meddőhányóját földdel fedték be, a hegy tetején pihenő-, illetve emlékhelyet alakítottak ki, ahol egy hatalmas sziklatömbön megtaláljuk a Dorogi-medence bányászatának térképét a fontosabb aknák megjelölésével. Ezeket az aknákat már eltömedékelték, a terepen csupán emlékkövek jelzik az egykori lejáratok helyét. Az elmaradt panoráma ellenére is tetszetős volt számomra a Henrik-hegy környezete, bár biztos vagyok benne, hogy más évszakban is látnom kéne, hogy teljes képet kapjak az itteni környezetről.

Innen egy kőhajításra van Ódorog kertvárosi környezte, illetve Rákóczi-telep, ahol túratematikánk kihagyhatatlan állomása vár ránk. Korábban már jártam itt, és hosszasan el is időztem a helyi bányászati gyűjtemény megcsodálásával, de ez alkalommal sem voltam rest körbenézni az udvaron, ahol beleshetünk egy rekonstruált táróba, láthatunk egyedi bányavonatokat és csilléket, illetve sok-sok eszközt, ami hajdanán nélkülözhetetlen volt a föld alatti munkához. Hogy pontosan milyen élmények várnak itt, arról ebben a cikkünkben olvashatsz.

Kutyaugatástól kísérve emelkedtem a Fenyves utcán a Rákóczi-telep fölötti tölgyerdő szélére, ahol keskeny ösvényen bukkantam rá a Mesefára és aranyos környezetére. A fára erősített ládában mesekönyvek találhatók, közelében etető és odú teszi kényelmessé a madarak életét, illetve egy rovarhotelt is elhelyeztek. Ez a kis erdei idill külön színfoltja a túrának, mint ahogy az ezt követő látnivaló, a csolnoki erdészet európai dámszarvasai, amelyeket akár egész közelről is szemrevételezhetünk.

Kisvártatva újfent a kéktúra nyomvonalán haladtam, ami széles földúttal vezetett a Bélányi-telep és a hajdani Miklós-akna, ezzel együtt pedig a dorogi kiindulópont felé. A Miklós-akna a már megszokott látványt nyújtotta, bár itt egy rejtélyes betonbunker is megbújik a sűrű növényzetben. Érdekesebb látnivalót ígér az innen nem messze – közvetlenül az út mellett – található külszíni sikló romos alagútja. Anno ezen keresztül szállították a Miklós-akna szénkincsét, de a siklót még jóval a bánya bezárása előtt felszámolták.

A látottak – és persze az olvasottak – után kezdett némileg kibontakozni előttem a Dorogi-medence egykor roppant méreteket öltő bányászata, egyre jobban felkeltve bennem az érdeklődést a téma iránt. Túl voltam az utolsó kód beolvasásán, a Molnár sörözőben átvettem a mutatós jelvényt (a bányászkörök díjazása rögtön átvehető a teljesítés után), és gondolatban már a következő körömet terveztem. Lenyűgöző, hogy annak idején milyen gigászi munka folyt itt, mennyi embert foglalkoztatott a bányaipar, és milyen nagy hatással volt, illetve van még ma is a helyi közösségek életére.

Ha részletesen is elmélyednél a dorogi bányászat múltjában, szeretnél régi képeket nézni az annak idején itt folyó munkáról, illetve érdekel a helyszíneket több útvonalra felfűző jelvényszerző túramozgalom, akkor látogass el a banyaszkor.hu oldalra. Itt mindent megtalálsz, amivel új ismereteket és élményt szerezhetsz a Gerecse kevésbé ismert részén. A túramozgalom születéséről, ide kattintva olvashatsz!