Ha ebben a filmben semmi más nem történne, csak a gyönyörű norvég tájak követnék egymást másfél órán keresztül, akkor is érdemes lenne azt végignézni. A Föld éneke azonban azon túl, hogy bejárja a bolygó alighanem egyik legszebb helyét, egy belső utazásról, egy családról és a természettel harmóniában élő emberről is mesél.
Számomra a késő ősznek három fontos programja, és egyben fénypontja van; az első kettő madarakhoz kötődik; a kardoskúti darvak és a tatai vadludak esti behúzását ebben az időszakban mindig látnom kell. És pont így vagyok a harmadik fontos programmal, a Verzió Dokumentumfilm Fesztivállal is, semmi pénzért nem hagynám ki.
A filmfesztivál november 22-én veszi kezdetét Budapesten és néhány vidéki nagyvárosban, de a filmeket online is meg lehet nézni otthonról, november 30-tól december 24-ig. Az esemény egyik állandó szekciója az Antropocén nevet viseli, benne természet- és környezetvédelmi témájú filmeket láthatunk, amelyek a klímaváltozástól kezdve a műanyaghulladékok okozta problémákon át a tengerek túlhalászásáig, számos aktuális kérdéssel foglalkoznak. A szekció idei kínálatából ezúttal egy gyönyörű, lírai filmet, A Föld énekét (Songs of Earth) szeretném ajánlani.
Egy apa, a lánya, és a természet
A film rendezője Margreth Olin, Norvégia nemzetközi porondon is ismert és elismert filmkészítője, aki számos díjazott film után ezúttal egy személyes hangvételű alkotást készített. A film helyszíne a Norvégia nyugati részén található Oldedalen-völgy, Olin szülőföldje, ahonnan már sok évtizede elköltözött, de a szülei itt élnek még, és ő is otthonnak hívja azt még mindig.
A film egy lírai szerelmi vallomás a természethez, elmélkedés a létről, születésről, halálról, a természet és az élet körforgásáról. Egy utazás, amelyben a rendező vezetője az édesapja volt.
Olin már gyerekként is sokat járt túrázni édesapjával, aki által rácsodálkozott az őket körülvevő természeti szépségekre, a gleccserek hangjára, a fjord vizének kékjére, az égig érő hegyek felett repülő sasokra. A filmben ismét ketten indulnak útnak, és ezúttal egy éven át járják a vidéket, mi pedig követjük őket, hegyeken, völgyeken, évszakokon át, hóban, avarban, esőben, napsütésben.
Egy óriás a hegyoldalban
Évekkel ezelőtt Olin életében több komoly krízis is követte egymást, és ebben a helyzetben az édesapjával tett hosszú séták jelentettek gyógyírt számára. „Elvesztettem az életbe vetett hitemet, de ő tudta, hogy a természet újratöltheti a lemerült elemeimet, és segít mélyebben is megérteni azt, hogy mi történik az életemben” – mondta a rendező nordiskfilmogtvfond.com oldalnak adott interjújában.
Ez a film egy szerelmes levél a természethez, de szerelmes levél a szüleimhez is, különösen az apámhoz.
„.Azzal, hogy a természetben filmeztem őt, és azt, ahogy ő látja a természetet, szerettem volna elmondani neki: «Látom, amit te látsz, mert megkaptam tőled a legnagyobb ajándékot, amit csak adhattál: a természet titkait és csodáit.»”
Olin édesapja a film készítésekor 85 éves volt, rendszeresen járta a közeli hegyeket, és a természet idős korában, épp úgy, ahogy mindig is, központi helyet foglalt el az életében. Olin családja generációk óta él itt, emellett a csodálatos fjord mellett. A farm, ahol édesapja született és felnőtt, ma is áll, és a legelső írásos emlékek az 1600-as évek elejéről származnak róla. Ahogy járjuk velük a környéket, kiderül, hogy egy-egy helynek a család történetében is nagy szerepe van. Például annak a hegynek, amelynek környezete ma idilli képet mutat, de a hegy egy része a történelem során kétszer is leomlott, maga alá temetve sok-sok életet, köztük Olin felmenői közül is többeket.
A fjordot ölelő hegyek egyikén egy hatalmas lucfenyő áll, mint egy zöld óriás a hegyoldalban.
A fenyő a család történetének, a szülőföldhöz és a természethez való kötődésének fontos szimbóluma.
Még Olin apjának a nagyapja ültette azt, és mostanra olyan nagyra nőtt, hogy messziről is látszik, ahogy a környező fák fölé magasodik. A film során is többször feljövünk ide, innen nézünk körül, és innen nézünk vissza, a messzi múltba.
Lélekig hatoló meditáció
Ez a film a természetről szól, de nem egy hagyományos természetfilm, sokkal inkább egy költői vallomás, amelyben hihetetlenül szép képek peregnek a szemünk előtt. Néha madártávlatból látjuk a fjordot, az őszülő erdőket, a hatalmas hegyeket, máskor egészen közel megyünk, elsőre fel sem ismerjük, amit látunk, a jeget, a víz alatti növényeket, a bőr textúráját, egy lepke szárnyát.
A képek mellett a hangok is mágikus erejűek.
Az alázúduló vízesés zubogása, az ereszkedő gleccser tompa recsegése, a szél zúgása, az eső kopogása. Margreth Olin elmondta a fentebb is említett interjúban, hogy komoly hanggyűjtő munkát végeztek a film készítése során. Különböző évszakokban vették fel a gleccser és a jég hangját, és speciális mikrofonokkal a fjord és a folyók vizének mélyéről is gyűjtöttek hangokat. „Gyerekkoromban úgy hittem, hogy amikor a szél eléri a gleccservölgyet, a gleccser mélyén egy egész zenekar szólal meg. Nagyon szerettem volna, ha ezek a hangok is benne lennének a filmben.”
A film két executive producere nem kisebb név, mint Wim Wenders világhírű filmrendező és a szintén világhírű norvég színésznő, Liv Ulmann, aki nagyon fontos filmnek tartja az alkotást. „Egy apa elviszi a lányát a hegyekbe, mert szeretné, ha az látná, hallaná, érezné a természetet. A Föld énekével Margreth Olin emlékeztet bennünket arra, kik vagyunk, és miért is vagyunk."
A Föld éneke című filmet november 23-án és 26-án tudjátok megnézni a budapesti Corvin moziban. Részleteket és a filmfesztivál programját itt találjátok.
A film – jegy vagy bérlet vásárlása után – november 30-tól online is elérhető lesz. Ennek részleteiről a Verziótéka oldalon lehet tájékozódni.
