Szívbe markoló film készült a Tiszát sok éve terhelő szeméthelyzetről

Hálásan sóhajtottam fel a film negyvenedik percében, és mosolyogtam Dimin és Viktoron, ahogy egy hatalmas üstben ücsörögve „főzték” magukat a forró vízben. Egészen idáig, csak azt éreztem, egyre húz magába valami örvényszerű érzés, a döbbenet, a tehetetlenség, az elkeseredettség, miközben gyönyörű képeket láttam Kárpátalja, Magyarország, Szerbia, Románia tájairól, és azt, hogy a Tisza forrásától a Duna-deltáig meghasadt szívű emberek szeretnének tenni valamit azért, hogy megmentsék a folyóinkat, vizeinket, és így tulajdonképpen a Földünket.

"Az ember a legintelligensebb élőlény a Földön, és az egyetlen, aki szemetel.”– Ljasuk Dimitry

Számos cikk, kép és videó mutatta már be a Kárpátalján uralkodó döbbenetes szeméthelyzetet, azt az elképesztő mennyiségű hulladékot, amelynek egyik gócpontja a Rahóban található gigantikus szeméthegy, amely már-már ikonikus helyszíne lett a tiszai szemétproblémának. Pedig nem is kell messzire menni, hogy hasonlót lássunk, több balkáni ország is küzd ezzel, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegro például a Drina-folyó kapcsán él át hasonlókat.

Ljasuk Dimitry (független filmes, reklámszakember) a Tisza-tó mellett nőtt fel, számos pozitív filmet forgatott már róla, és magáról a Tiszáról – amelyeket korábban már mi is bemutattunk –, és a folyó szépségei mellett a szemétproblémákat is látta természetesen. Sokan dolgozták már fel a Tiszán minden évben levonuló irdatlan mennyiségű, főként műanyag hulladékot tartalmazó szemétáradat problémáját – csak az nem tud róla, aki nem akar –, de Dimitry ukrán gyökereinek köszönhetően teljesen másképp nyúlt a témához. Miközben filmjében bemutatja a tényeket, hús-vér embereket láthatunk, olyanokat, mint én vagy te, történetekkel, érzésekkel és emberi gondolatokkal.

„Fájt a szívem, hogy az anyukám és az édesapám tiszta Kárpátalját hagytak nekem, én meg egy szeméttelepet hagyok a fiamnak. Pár éve elvittem a Tisza forrásához, megígértem neki, hogy mindent megteszek azért, hogy egy tisztább folyót hagyjak hátra neki.” – Franz Béla

Két öko-aktivista főszereplője, a Kárpátalján élő Viktor Bucsinszky és Franz Béla évek óta küzd és tesz a helyzet javulásáért, saját szelektív udvarral és az emberek szemléletformálásával. De Dimitry ennél jóval tovább megy. A filmben végigvezet minket a Tisza forrásától egészen a Fekete-tengerig, ezt a folyamatot őszintén szólva végigkönnyeztem, a szomorúság és a szépség érzete keveredett bennem. A probléma vázolása mellett, megoldásokat és lehetőségeket is mutat, de tény, hogy a helyzet sokkal magasabb szinteken vár orvoslásra, és Dimitry efelé is tett lépéseket a filmben.

Nézzétek meg Ljasuk Dimitry A Tisza nevében című filmjét, majd olvassátok el a vele készült interjút a film alatt, amelyből többek közt megtudhatjátok, ő hogy élte meg a helyszíneken látottakat, valamint beszéltünk vele a Tiszához való kötődéséről, a szemétprobléma nehézségeiről, ennek az egésznek az emberi oldaláról, de további megoldási lehetőségekről is.

(Kapcsoljátok be a magyar feliratot, hogy a nem magyar szövegeket is értsétek!)

Pálvölgyi Krisztina: Korábbi filmjeid kapcsán tudjuk, hogy a Tisza a szívügyed, hisz nemcsak hogy felnőttél a Tisza-tó mellett, hanem édesapádnak köszönhetően valóban kötődsz is hozzá.

Ljasuk Dimitry: Igen, apám nagyon szerette a Tiszát, imádott pecázni. Egész kicsi koromtól kivitt magával engem is a folyóhoz és a Tisza-tóhoz. Rengeteget voltunk kint, és sokszor aludtunk a szabad ég alatt, a csónakban, és én ezt nagyon szerettem. Mindig izgatottan vártam, hogy mikor megyünk, gyerekként nekem ez volt a nap eseménye. Számomra a Tisza vizének illata, tapintása, az ottani növények olyan emlékek, amiket az agyam összekötött apámmal és a vele ott töltött idővel. A Tisza olyan, mintha az apám lenne. Sajnos nagyon korán meghalt, már lassan nyolc éve lesz. Ott érte a halál, ahol a legjobban szeretett lenni, a Tiszán, pecázás közben.

P.K.: A Tisza-tavat mesterségesen hozták létre és szinte egyidős veled, így láthattad, hogyan alakult át az évek során. Miben volt más régen, mint napjainkban?

L.D.: Gyerekkoromban még jobban látszódott rajta, hogy ember alkotta a tavat, sok helyen hatalmas földtúrások voltak, amelyekből azóta dús növényzetű szigetek lettek. Míg régen a víztározó medencékben az elárasztás miatt hatalmas elszáradt fák tették vadregényessé a helyet, azok azóta a vízbe esve elbomlottak, eltűntek. Cserébe a Tisza-tó mára sokkal zöldebb lett, a szigeteken, meg az erdőkben a fák hatalmasra nőttek. Talán mostanra lett olyan arca, mint amilyen a Tisza szabályozása előtt lehetett. Jó volna nyomni most egy „pausát” és megóvni ebben a mostani állapotában.

A sörösüvegeket például összeszedtem, visszaváltottam, abból volt zsebpénzem. De a horgászok se hagytak maguk után annyi szemetet, akkor még nem voltak palackok, zacskók, és az üveget ők is beváltották. Sok vadkempingező is volt akkoriban, például az Aranyosi-szigeten, mégsem volt akkora szemét, mint most.

P.K.: Meg tudod fogalmazni, ma mit jelent számodra a Tisza?

L.D.: A Tisza fontos része az életemnek. Gyökereket, szeretetet és boldogságot ad. Mindig megnyugtat, feltölt és elfeledteti velem mindazt a stresszt, amit ez a rohanó világ okoz. A filmezést is neki köszönhetem, a Tisza volt a múzsám, amikor belekezdtem, és a mai napig az. Úgy érzem, hogy egy ember nem csak egy másik ember iránt érezhet végtelen és mély szeretetet és kötődést, hanem egy folyó, hegy, vagy erdő iránt is. Ha szeretünk valakit, akkor kiállunk mellette, védelmezzük vagy megpróbálunk tenni érte. A Tiszát az utóbbi évtizedekben nagyon sokat „bántottuk”. Csak elveszünk tőle és nem adunk. Ezzel nem csak a folyót, hanem a teljes élővilágát sanyargatjuk.

P.K.: Mi volt az alapgondolat, miért vágtál bele ebbe a filmbe?

L.D.: Filmjeimmel leginkább a Tisza szépségét szerettem volna megmutatni, de szembesültem azzal a töménytelen szennyezéssel, ami éri. Én is szerveztem már szemétszedést a Tisza-tónál, és mások szemétgyűjtésein is részt vettem. Láttam, ahogy elkötelezett önkéntesek a PET Kupánál, vagy más országokban mennyi időt és energiát tesznek bele a hulladékprobléma megoldásába. Óriási munka ez a részükről, nagyon sokat köszönhetünk nekik! És láttam azt is, hogy a megtisztított területek hogyan válnak újra és újra szennyezetté a határainkon túlról érkező és a helyi szemét miatt. Tenni akartam valamit! Számomra a probléma megfilmesítése és emberközelivé tétele egy eszköz a hulladékprobléma elleni harcban. Talán ez olyasmi, mint amikor egy festő megfesti a fájdalmát, a költő pedig verset ír.

Már több mint két éve eldöntöttem, hogy szeretnék ellátogatni Kárpátaljára forgatni a szeméthelyzetről. De még rengeteget kellett tanulnom, tájékozódnom, tapasztalnom ahhoz, hogy érdemben „hozzá tudjak nyúlni” ehhez az érzékeny témához. Bízom benne, hogy sikerült.

P.K.: Egy éve kezdtél bele végül a filmbe, akkor utaztál ki Kárpátaljára, aztán a járványhelyzet miatt félretetted ezt a témát, és majdnem egy év után folytattad és fejezted be. Változott benned valami a téma kapcsán, és ezeket bele tudtad vinni a filmbe?

L.D.: Igen, változott a téma bennem, nem ilyen filmet csináltam volna egy évvel ezelőtt. A pandémia miatt elvonultam és fél évet éltem egy Tisza-tavi szigeten. Saját szememmel láttam, mit csinál az ember, a hanyag horgászok (tisztelet a kivételnek), és rengeteg szemetet összeszedtem utánuk. Ezek magyar szemetek voltak. Közben sok olyan szigetre is eljutottam, evezve vagy úszva, ahová más módon ember nem jutna be, és ezeken a helyeken meg a külföldi szemét jött szembe. És közben láttam, hogy az állatok szépen csendben a szemétben élnek.

Továbbra is csomó fölösleges dolgot vásárolnak, majd eldobálják őket. Az ember tényleg felelőtlen és lusta. És ezzel szeretném szembesíteni az embereket, de nem erőszakkal. Ez tudatosodott bennem az elmúlt évben, hogy másképp kell hatni az emberekre, és muszáj a lelküket és a szívüket megcélozni, mert a józan eszükre úgy látszik, már nem lehet hatni.

P.K.: Filmen keresztül is sokkoló az az állapot, amely Kárpátalján van szemét ügyben, de személyesen milyen volt ezt megtapasztalni?

L.D.: Kárpátalja gyönyörű hely. Nagyon szeretem! De szépségét beárnyékolja a 30 éve megoldatlan szeméthelyzet, amelyről az ott élő emberek tehetnek a legkevésbé. Megszakadt a szívem, tehetetlennek és kicsinek éreztem magam. Dühös voltam és reményvesztett! De nem az ukránokra vagy a magyarokra haragudtam. Általában az emberiségre! Arra, hogy mit teszünk a bolygónkkal, folyóinkkal. Az utolsó előtti nap a Fekete-Tisza partján álltam éjszaka, egy kis hídon, amely pillérjeinél felgyülemlett a szemét. Ott volt minden friss emlék és kép a szemem előtt, amit a korábbi napokban láttam. Ott voltak a fejembe az emlékek a Tisza-tóról, az a sok román, ukrán, szlovák és magyar palack, amely rendszeresen betelíti a tavat. Láttam, ahogy Viktor és Béla próbál tenni erejükön felül, teljes anyagi bizonytalanságban. Csak a hitük van és a szeretetük, ez az, ami tartja őket. Fájt, hogy ezt tesszük a Tiszával. Fájdalmamban csak csendben sírtam ott a hídon. Tudod ez olyan érzés, amikor legszívesebben kiszaladnál a világból, mert tehetetlennek érzed magad. Nos, ez a fájdalom, a tehetetlenség adott nekem óriási energiát és elszántságot a „A Tisza nevében” filmem elkészítéséhez.

P.K.: Miért érezted úgy, hogy el kell utaznod egészen a Fekete-tengerig?

L.D.: Mert nem csak Kárpátalját és Magyarországot érinti a probléma. Mert nem csak ezen a két helyen szemetelnek, és nem csak nálunk próbálnak tenni ellene. Szerettem volna megmutatni, hogy hogyan érezhet az ottani ember. A Fekete-tenger Európa legszennyezettebb tengerévé vált. De nem a kárpátaljai hulladékhelyzet miatt, hanem a vízgyűjtő területén élő 180 millió ember felelőtlensége és a kormányok tehetetlensége miatt. Amikor sajnálkozunk azon, hogy mi van a Tisza magyarországi szakaszán, akkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az alattunk lévő országok „megkapják” a magyar szemetet is. Ezért szerettem volna arról is meggyőződni, hogy a mi szemetünk eléri-e a tengert. A forgatás során folyton egy idézet járt a fejemben, Babits Mihály Jónás könyvéből: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”

P.K.: Az évek alatt kialakult egy sajátos filmezési, történetmesélési stílusod, és ennek egyik fő eleme minden filmedben szerepel. Ez pedig az élet szeretete, a pozitív dolgok megmutatása, átadása. A mostani film témájáról viszont elsőre nem feltétlenül ez a pozitív attitűd jut az ember eszébe. Miért tartottad fontosnak, hogy ennek ellenére most is alkalmazd ezt?

L.D.: Nem statisztikákat bemutató filmet, vagy elrettentő riportot szerettem volna készíteni, hanem egy olyan filmet, amivel egy nagyon érzékeny és súlyos témát próbálok meg úgy feldolgozni, hogy az emberközeli és ezzel befogadható legyen. Nem csak a magyaroknak és a kárpátaljai lakosoknak, hanem a Kárpát-medence nemzeteinek. Ezzel szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek elgondolkodjanak és cselekedjenek, változtassanak, bárhol is élnek és bármilyen körülmények között.

P.K.: Mi volt a legszebb, legkedvesebb élményed a forgatás kapcsán?

L.D.: Nagyon jó kapcsolatba kerültem a szereplőkkel, főleg a két főszereplővel, de az összes többi embert is imádom a filmemben. Viszont szeretném kiemelni Uncu Dumitrut, a román halászt, akivel a Duna-deltában találkoztam. Nagyon becsületes, tisztességes ember, akinek mindene a delta. Otthonába hívott, asztalához ültetett, nagyot beszélgettünk. Elmeséltem neki a filmem célját és hogy miért utaztam ennyit. Amikor néha úgy éreztem, nem tudom megcsinálni a filmet, végig ott csengett a fülemben a mondata, amit akkor mondott, amikor elbúcsúztunk egymástól: „A Jóisten segítse, hogy sikerüljön a célja!” Én hiszek Istenben és hiszek a Tiszában. És ez mind erőt és kitartást adott a film elkészítéséhez.

P.K.: Mi volt az, amit a legnehezebb volt megoldanod a film készítése során?

L.D.: Ez egy olyan film, hogy hagytam, hogy megtörténjenek a dolgok. Utas voltam a történetben és felvettem, amit tudtam, spontán dolgokat, majd a végén összekötöttem a szálakat. Nagyon nehéz így képet komponálni, hogy egyszerre éljem meg, egyszerre figyeljek a szereplőkre és közben megértsem, lássam mögötte a történeteket. Két alkalommal is kellett forgatnom a rahói szeméttelepen, mert amikor ott voltam, nagyon sietni kellett, nehogy valaki esetleg elzavarjon onnan. Épp ezért az ukrán Elnök Úrhoz intézett beszédemre nagyon kevés idő volt. Már a hó is elkezdett esni, nekem pedig nagyon összeszedettnek kellett lennem, hiszen mégis csak egy 43 milliós ország vezetőjét szólítom meg. Ott a helyszínen döntöttem el, hogy angolul mondom el az üzenetem. Nem volt idő gyakorolni, nem volt idő visszanézni. Kiálltam a szemétdomb tetejére és csak csináltam, ami jött, amit éreztem. Megismételhetetlen és nagyon nehéz pillanat volt ez számomra.

P.K.: Aki megnézte a filmed, az tudja, hogy arra kéred Zelenszkíj ukrán elnököt, segítsen megoldani a kárpátaljai szeméthelyzetet. Úgy tudom, kicsit vívódtál ezen, hogy végülis belerakd-e a filmbe, és belegondolva, valóban „bátor” gondolat, megszólítani egy államfőt. Miért vívódtál ezen? Egyáltalán mi motivált arra, hogy megszólítsd őt?

L.D.: Amikor megszólítottam ott a szemétdombon, akkor még nem is tudtam, milyen komoly és érzékeny a téma, és milyen felelősségem van/lesz benne, ha a filmembe bekerül. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd ezzel kapcsolatosan az Ukrán Nagykövetségre fogok látogatni. De nem is ezen vívódtam leginkább.

Nem csak nekik. Köztudott, hogy nem éppen rózsás a diplomáciai kapcsolat Ukrajna és Magyarország között. Engem ez, mint félig magyart, félig ukránt nagyon bánt. A politikai adok-kapoknak meg mindig egy kisebbség szokta meginni a levét. Jelen esetben a kárpátaljai magyarság. Így a legjobb tudásommal és szívemmel is azon voltam, hogy olyan filmet készítsek, amiben nem ráborítom az asztalt a felekre, hanem inkább megpróbálom segíteni a közeledésüket és a megoldást. Ezzel tulajdonképpen teljesül a fő célom is, azaz a Tisza megóvása.

P.K.: Látjuk, hogy a probléma elég komplex, és sok országot érint, a Tiszán minden évben levonuló hatalmas szemétáradattal a PET Kupa majd egy évtizede küzd és az utóbbi években a vízügy is keményen kiveszi a részét a szemét megállításában. Magam is szedtem már a szemetet az árterekben, és őszintén szólva sokszor sziszifuszi munkának tűnik ez az egész. Fontos, de ennél valószínű, még több kell. Mi lenne még szükséges a megoldáshoz?

L.D.: A szemétprobléma okának és megoldásának is három szereplője van szerintem:

• Az ember. Az emberi felelőtlenség, lustaság és tájékozatlanság. Megoldás erre az edukáció, a motiváció (pl. betétdíjjal), illetve a szemetelés komoly büntetése. Az ember az, aki eldobja a szemetet és ő az, aki össze is szedheti. Tudatos önmegtartóztatásra lenne szükség, hogy az emberek ne vegyenek meg bizonyos termékeket. Ha senki nem vásárolna ilyeneket, a gyártók nem gyártanák, mert nem lenne rá kereslet.
• A vállalatok. A vállatok felelőssége, hogy olyan termékeket gyártsanak, amelyek környezetbarát csomagolásban vannak, és szintén ők tehetnek azért, hogy a palackokat visszaváltsák. Fejlesztés és innováció. De ehhez az kéne, hogy ne a profit legyen az első, hanem a természet és az egészség megóvása. Vannak előremutató vállalatok és vannak képmutatóak. A problémás csomagolásokat gyártó és használó cégek sokszor fillérekkel kiszúrják a természetvédők szemét, közben meg gigantikus profitot termelnek. A tudatos fogyasztónak kell eldönteni, kinek a termékét vásárolja meg és kit bojkottál.
• Az állam. Az állam képes az első kettő szereplő irányítására, szabályozására, edukálására. Az állam tud törvényeket hozni, motiválni, szabályozni és büntetni.

Ennek a háromszereplős rendszernek a csapdája a pénz. Az ember mértéktelen fogyasztásának vagy éppen rossz minőségű termékek vásárlásának a pénz az oka. A vállalatok értékét, részvényesek elégedettségét a profit határozza meg, minden vállalat abban érdekelt, hogy növekedjen, illetve reagáljon a fogyasztók által támasztott keresletre. Pénz-pénz. Az állam pedig az első kettő szereplő adójából tartja fenn magát. De sajnos ez az egész olyan, mintha a 22-es csapdájába került volna.

P.K.: A filmben igyekszel megoldásokat is adni, mit tehetünk mi, hétköznapi emberek a szeméthelyzet ellen, például hogyan gyűjtsünk szelektíven, és hogy mérsékeljük a fogyasztásunkat. Te, aki tavaly egy fél évig egy komfort nélküli kunyhóban éltél, azt gondolom, megtapasztalhattad ennek egy extrém formáját. Nyilván nem kell mindenkinek egy kunyhóba költöznie, de aki most megnézte ezt a filmet, azoknak mit üzennél? Mit tehetnek ők, egy szemétmentes világért?

L.D.: Menjen el egy szemétgyűjtésre. Szedje a természetben lévő szemetet egy pár órán át. meg fogja tapasztalni, hogy mindaz, amit összeszedett, az ott van az ő hűtőszekrényében is. Megveszi minden nap ezeket a termékeket. Maga fog rájönni és változtatni a vásárlási szokásain, tudatosabbá válik a hulladék kezelése és szelektálása szempontjából is. Minden apró lépés számít. Mert ha több ezren, millióan változtatunk egy kicsit, akkor a világ óriásit fog változni!

P.K.: Mire számítasz, a filmednek milyen hatása lesz? Mit szeretnél elérni vele? Ha jól, tudom több felirattal is megnézhető a film.

L.D.: Az, hogy aki megnézi, elgondolkodjon, és attól a naptól kezdve változtasson az életvitelén. Szeretném, hogy érzéseket és szeretetet adjon a filmem az embereknek. Ha csak egy kicsit is sikerülne ez, nagyon boldoggá tenne, és úgy érezném volt értelme. Igen, 8 nyelven lesz elérhető a film felirata: ukrán, román, szlovák, szerb, orosz, német, angol és magyar nyelveken. Ezáltal szeretném, hogy minél több emberhez eljusson a téma fontossága és az üzenetem. Hiszen ez mindenkit érint, bárhol is éljenek a világon. Emellett szeretném, hogy tényleg megkezdődjön a rahói szeméttelep felszámolása és a Jánosi hulladékfeldolgozó befejezése. Ez a két legfontosabb „fizikai” célom. És persze reménykedem benne, hogy Zelenszkíj Elnök Úr is megnézi a filmet.

P.K.: Mik a további terveid? A filmen felül vannak-e még álmok a fejedben, amiket meg szeretnél valósítani a szemét elleni harcban?

L.D.: A „Jóreménység-sziget” című filmem vágását most két hónapig félretettem a „A Tisza nevében” filmem kidolgozása miatt. Már várom, hogy visszaüljek a vágóasztalhoz és folytassam az első nagyjátékfilmem, és hogy nyárra befejezzem.

A szemét elleni harchoz kapcsolódóan pedig tervbe vettem, hogy megpróbálok tovább segíteni Viktornak és Bélának azzal, hogy edukációs kisfilmeket készítek az ő szereplésükkel a kárpátaljai lakosság részére, az ottani problémákra fókuszálva. Szeretnék abban is segíteni, hogy Viktort és Bélát, és a hozzá hasonló önkénteseket jobban megbecsüljék. Már nagyon várom, hogy újra ellátogassak Kárpátaljára és Ukrajnába. Közben elkészült az első műanyagdarálóm prototípusa, amelyet egy kiskörei mester segítségével építettem. Ez a szerkezet egy óra alatt 10 kg műanyagot tud feldolgozni.

Szeretnék két nagyobb gépet is építeni és ezeket elvinni Viktornak és Bélának, hogy használják. Ez segíthet nekik, hisz a daralék sokkal kevesebb helyet foglal, így könnyebb szállítani, és értékesebb alapanyagnak számít, megmosva akár el tudnák adni feldolgozóüzemeknek is. Én pedig a daráló mellé olvasztó és préselő gépeket is szeretnék, amikkel akár padokat is készíthetnénk a Tiszából kiszedett szemétből, amelyeket aztán a Tisza-tó körül helyezhetnénk el. Egy szelektív gyűjtősziget is tervben van, amit majd Tiszaörvényen hoznék létre.

És örülnék, ha a filmben szereplő kőrösmezői általános iskola gyermekeinek nagy vágyát is teljesíthetném, hogy eljussanak a nyíregyházi Lego gyárba. És persze nem mondtam le egy újabb Tisza-tavi szemétgyűjtés megszervezéséről sem, csak várom, hogy a pandémiás helyzet javulása ezt lehetővé tegye. A nyári Tisza-tavi PET Kupára pedig már jelentkeztem is!

Ljasuk Dimitry-t és filmjeit ezeken az oldalakon követheted:

Youtube-csatornáján: https://www.youtube.com/c/ljasuk_dimitry

Instagram-oldalán: https://www.instagram.com/dimitry_ljasuk/

Facebook-oldalán: https://www.facebook.com/dimitryfilms