Az emberi fül számára alig hallható hangon kommunikáló magyar tarsza rovarfaunánk egyik különleges képviselője. Nincs könnyű dolga választottunknak, hiszen röpképtelen szöcskefajként csak rendkívül nagy nehézségek árán tud dacolni az élőhelyeit érő kedvezőtlen hatásokkal.
A fürgeszöcskék (Tettigoniidae) családjába tartozó magyar tarsza (Isophya costata) egy Kárpát-medencei bennszülött faj (endemizmus), amely elterjedési területén csak szórványosan, egymástól erősen izolált foltokban fordul elő. Magyarországon kívül kizárólag Erdélyben és Kelet-Ausztriában élnek kisebb állományai. Elsősorban kétszikűekben gazdag lejtősztyeppekhez, löszpusztagyepekhez, láp- és mocsárrétekhez, kaszálókhoz és sztyepprétekhez kötődik, ami talán nem is meglepő annak tükrében, hogy mind a lárvák, mind az imágók kétszikűek leveleivel táplálkoznak.
A kifejlett magyar tarszák zöld alapszínű hímjei és nőstényei között nincsen számottevő méretkülönbség (20-28 mm hosszúak), a gyengébb nem képviselői ugyanakkor könnyen megkülönböztethetők ívesen felfelé hajó, végén finoman fogazott, 14-15 mm hosszú tojócsövükről. Mindkét nemre jellemző bélyeg a fejen, az előhát oldalán és a szárnyszegélyen is végigfutó fehér sáv. A hímek csökevényes, repülésre alkalmatlan szárnyaikat használják cirpelésre.
A nap jelentős részében a növényzetben rejtőzködő, a késő délutáni óráktól estig aktív magyar tarszának évente csupán egy nemzedéke van. Talajban áttelelő petéiből kora tavasszal bújnak elő a lárvák, amelyek májusban alakulnak át imágókká. A kifejlett egyedek földi pályafutása emberi mércével mérve rövid: életük július első felére véget ér.
A magyar tarszára leselkedő veszélyek közül az élőhelyszerkezet megváltozása (az év nem megfelelő időszakában végzett kaszálás, illetve legeltetés), valamint a zavarás és a növényvédő szerek nem körültekintő használata a három legfontosabb, de a természetes becserjésedés nyomán jelentkező élőhely-zsugorodás is kedvezőtlenül befolyásolja fennmaradási esélyeit. Bár a lokálisan megjelenő fenyegetésekkel szemben gyakorlatilag teljesen védtelen, van egy „mentőkártya” a tarsolyában: petecsomói akár 2-4 évig is életképesek maradnak (diapauzálnak) a talajban, így az esetlegesen elpusztult felszíni populáció legalább részben pótlódhat a következő évben.
Hazánkban a Kisalföldön, a Villányi-hegységben, a Mecsekben, a Tolna-Baranyai-dombvidéken, a Bakony-vidéken, a Marcal- és a Zámolyi-medencében, a Pilisben és a Budai-hegységben, a Gödöllői-dombságban, a Mátra-vidéken és a Bükkalján, valamint számos alföldi területen is találkozhatunk magyar tarszával.
Kapcsolódó cikkeink:
Az óriás-szitakötő lett a 2018-as Év Rovara
Így néznek ki közelről - a rovarok
