Ha vihar közeleg, a legtöbben igyekszünk behúzódni valahová, vannak olyanok azonban, akik ilyenkor vannak elemükben. Ők a viharvadászok, akik nemcsak az Egyesült Államokban és a híres 1996-os Twister című filmben léteznek, de Magyarországon is tevékenykednek. Molnár „Storman” Ákos az ország legismertebb viharvadásza, aki gyerekkori álmát váltotta valóra azzal, hogy felnőttként látványos szupercellák és tornádók nyomában jár.
Turista Magazin: Hogyan lett egy viharfelhőket csodáló, Búvár-zsebkönyveket lapozgató fülöpházi fiúból viharvadász?
Molnár Storman Ákos: Már gyerekként lenyűgözött az elemek félelmetes játéka. Vezettem időjárási naplót, amibe először rajzolgattam, hogy milyen felhőket látok az égen, aztán filmes géppel készítettem fekete-fehér képeket. Az ismereteimet abból a minimális hazai szakkönyvből, folyóiratból próbáltam megszerezni, ami akkor elérhető volt. Aztán a 90-es évek vége felé, amikor az internet már elérhető volt, rászabadultam az amerikai szakirodalomra, és szembesültem azzal, hogy létezik ez a viharvadászatnak nevezett dolog, ami akkoriban Amerikában már elterjedt volt, és ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül a viharok iránti szenvedélyemmel. Akkortájt szökkentek szárba itthon a különböző amatőr meteorológiai fórumok, így egymásra találtunk az online térben. Kialakult több felület, és egy cimborámmal 2005-ben mi is elkezdtük a szupercella.hu weboldalt, 2010-ben pedig megalakítottuk a Viharvadászok Egyesületét. A szupercella.hu ma is él, az oldalon az érdeklődők szupercellákkal, tornádókkal és egyéb időjárási jelenségekkel kapcsolatos tudományos ismeretterjesztő anyagokat, szakfordításokat, és specifikusan a heves viharokra kihegyezett előrejelzéseket találhatnak.
TM: Hány viharvadász van ma Magyarországon? Úgy képzelem, ebben a körben mindenki ismer mindenkit.
MSÁ: Hogy hány viharvadász van ma, azt nem tudom. Régen még tényleg úgy volt, hogy mindenki ismert mindenkit, de mára nagyon népszerűvé vált ezt a tevékenység, és sokan foglalkoznak ezzel. Most már a Facebookon is több viharvadász csoport van. Nekünk is sokezres követőtáborunk van, de 2005-2007 környékén, amikor kezdtek beindulni a szervezett viharvadászatok, még tényleg egy-két tucatnyi ember volt csak. Annak idején elég „hardcore” volt a viharvadászat pénzügyi része. Alapvető, hogy legyen mobilinternetünk, mert folyamatosan nézni kell az aktuális műhold- és radarképeket, időjárási modelleket. Régen az a néhány kép is, ami nagy nehezen letöltődött, irdatlan pénzekbe került. Akkor még sokkal nehézkesebb volt minden, lassú és drága volt az internet, akkor nem is voltak okostelefonok. Most egy normális okostelefonnal le lehet vezényelni az egészet.
TM: A viharvadászokról a legtöbb emberben az a kép él, hogy veszélyes helyzetekbe kerülnek azért, hogy látványos felvételeket készítsenek. De ez nem „csak” erről szól, hisz ti tudományos munkát is végeztek.
MSÁ: Készítünk például olyan speciális, a heves viharokra kihegyezett előrejelzést, aminek az elkészítése elég hosszadalmas, és nemcsak az van benne, hogy mi várható, hanem az is, hogy miért. A terepi megfigyelések során, amikor órákon át figyelünk egy szupercellát a helyszínen, akkor nyomon tudjuk követni annak életciklusát és változását. Ezek értékes és hasznos adatok, mert dokumentálni tudjuk azt, hogy ahhoz képest, ami várható volt, a valóság mit produkált. A ritka jelenségek kialakulásánál, amikor például egy szupercellából kifejlődik egy tornádó, annál jobb, minél több adat van róla.
A szupercella egy speciális zivatarfelhő, ami nem attól szupercella, hogy sötét, csúnya és hangosan dörög-durrog. A szupercella lényege, hogy forgó feláramlás van benne, amelyhez jellemzően heves kísérőjelenségek kapcsolódnak. Ez lehet 2 cm-es vagy annál nagyobb darabokból álló jégeső, 90 km/órás vagy azt meghaladó szél, illetve akár tornádó. Ez a legritkább, de legveszélyesebb zivatartípus. A forgás sokszor szabad szemmel is látható, de nem mindig. A csapadékintenzitást mutató radaron a szupercella egy tartósan jól azonosítható góc. Ha egy-két órája él egy ilyen erős képződmény, ráadásul nagyobb felbontásban még kampós a formája is, az jó eséllyel szupercella. Van egy másik típusú radarüzemmód is, az így előállított képek pedig közvetlenül mutatják az áramlási viszonyokat, azokon direktben beazonosítható a szupercella örvénylő központi régiója.
TM: Számodra melyik a viharvadászat legérdekesebb része?
MSÁ: Engem több dolog is motivál, amikor kimegyek terepre. Az egyik a tudományos érdeklődés. Gyerekkorom óta az érdekel, hogy lehet ezeket a szélsőséges időjárási jelenségeket előrejelezni, hogy lehet ezeket elcsípni. A másik, ami motivál, hogy minél jobb felvételek készüljenek az adott jelenségről. Ez mint vizuális élmény is érdekel. Az egyik kedvenc műfajom a timelapse-videó, mert a gyorsított felvételekkel látványosan ábrázolható egy-egy jelenség. Persze a viharvadászat élmény-, izgalom, és örömfaktora is nagy, például akkor, amikor valami ritka jelenséget sikerül elcsípni. Mondjuk egy tornádót. 2008-ban volt először példa arra, hogy szervezett viharvadászat során tudtunk lefotózni egy tornádót Gátér közelében. Én magam is akkor láttam először ilyet.
TM: Hogy néz ki egy viharvadász-akció?
MSÁ: Folyamatosan bújjuk az időjárási modelleket, ezekből lehet következtetni arra, hogy mikor válik a légkör alkalmassá a heves viharok kitörésére. Ezek 1-2 hétre előre futnak le, komolyabb tervezésre ennél hosszabb idő nem alkalmas. Néhány nappal, egy héttel az esemény előtt már látszik, hogy lehet-e valami, és akkor már rajta tartjuk a szemünket. Amikor már csak 1-2 nap van hátra, körvonalazódik a konkrét viharvadászat, akkor megbeszéljük, hogy ki ér rá, hogyan megyünk, és mikor.
A csapatban mindenkinek megvan a feladata, van, aki vezet, a másik az aktuális radar- és műholdképeket nézi, összeveti azokat az égbolttal, van, aki fotózik, videózik.
Tipikus esetben a délután derekán indul be a zivatartevékenység, akkor már kora reggel átnézzük a legfrissebb modelleket, a légkör aktuális állapotát mutató méréseket, a frontok helyzetét. Igyekszünk oda helyezkedni, ahol várhatók az események, de ezt még azelőtt kell megtenni, mielőtt akár bármiféle felhőzet látszana az égbolton.
TM: Tehát úgy kell elindulnotok – adott esetben több száz kilométerre –, hogy maga a megfigyelni kívánt szupercella még nem is alakult ki, csak a modellek alapján sejtitek, hogy valahol a környéken majd kialakulhat?
MSÁ: Igen, amikor már kialakult egy szupercella, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy 500 km-ről odaérnénk. Sokszor van az, hogy ártalmatlannak tűnő, verőfényes napsütésben indulunk el Budapestről, és délben ott vagyunk, mondjuk Nagykanizsán, ahol az úgynevezett konvektív analízisek a légkör jelenlegi paramétereit ideálisnak mutatják. Útközben nézzük a műholdképeket, mert a leghamarabb azon láthatók a jelek, például kicsi gomolyfelhők sora, ami már jelzi, hol kezd rotyogni a légkör. Mikor már kialakultak a zivatarképződmények, akkor a radarképeket nézegetjük, ott már egy szupercella egyértelműen felismerhető. Aztán elkezdjük követni a kiválasztott szupercellát, úgy, hogy kellő közelségből lássuk, de biztonságban is legyünk. Az sem mindegy, milyen szögből nézzük, fontos, hogy úgy lássunk rá a szupercella központi belső részére, a mezociklonra, hogy a csapadék ne takarja el azt.
TM: Nagyságrendileg hány szupercella fejlődik ki egy évben?
MSÁ: Ez változó, de évi száz szupercella nem túlzás. A tavalyi szezon nagyon gyenge volt, egész nyáron szárazság volt, alig volt szupercella. Most átestünk a ló túloldalára, idén sok látványos szupercella, sőt tornádó is kialakult. Idén többször is volt olyan, amikor több tucat szupercella alakult ki egyetlen nap alatt. Idén már többszörösen túlteljesítettük az átlagot, tavaly viszont hónapok alatt egy sem volt. A szupercellák jellemzően nyáron alakulnak ki, de voltak már máskor is érdekes helyzetek, például 1997-ben, Kunszentmártonban novemberben alakult ki egy szupercellából tornádó.
TM: A tornádókat előre lehet jelezni?
MSÁ: Ez az egyik legnehezebben előrejelezhető időjárási jelenség, de vannak azért ráutaló paraméterek. Például a 2008-as gátérinél látszott, hogy a szokásosnál nagyobb esély van a tornádó kialakulására. Persze reggel 8-kor még nem volt egyértelmű, hogy délután fél ötkor pont ott tornádó lesz, de az nem véletlen, hogy mi épp akkor abban a térségben voltunk.
TM: Te nemcsak itthon vadászol tornádókra, de rendszeresen jársz ki Amerikába is.
MSÁ: Igen, egy évben egy hónapot szoktam Amerikában tölteni. 2011-ben, amikor először voltam kint, Reed Timmerék (Világhírű meteorológus és viharvadász, legutóbb a National Geographic Chanelen vetítették a Pusztító viharok című sorozatát. - A szerk.) szerveztek túrát. Azért velük mentem, hogy az egyik legprofibb csapattól tanulhassak. Azóta voltam már kint úgy is, hogy pár cimborámmal a világ különböző országaiból összeálltunk, és bérelt autóval vadásztunk tornádókra. Olyan is volt, hogy beiratkoztam egy kinti oktatási intézmény kurzusára, ahol heves viharok előrejelzéséről, viharvadászatról tanultam, és ennek a terepgyakorlati része egy többhetes viharvadászat volt az amerikai prérin. Régi nagy veteránokkal, tapasztalt öreg rókákkal, akik már a 90-es években is ezt csinálták, és rengeteget lehet tőlük tanulni.
TM: Hány tornádót láttál eddig?
MSÁ: Nagyjából ötvenet, pontosan azért nem tudom, mert vannak olyan esetek, amikor nem egyértelmű, hogy hány tornádót lát az ember, például amikor egy nagyobb örvényben vannak kisebbek is. Volt olyan egyébként, hogy egy nap alatt öt tornádót is sikerült elcsípni, és egy hónap alatt 13 összejött. A leggyengébb évben kettő és felet láttunk, de úgy még nem jöttem haza, hogy egyet se láttam volna.
TM: Azt hiszem, egy viharvadász számára költői kérdés az, hogy kerültetek-e már veszélyes szituációba?
MSÁ: Igen, többféle veszélyforrás is riogatott már minket. Épp nemrég egy horvát szupercella-vadászaton 50 méterre tőlünk csapott be a villám egy ház kéményébe, ami gyakorlatilag szétrobbant. Ezt mi a közelből, az autóból néztünk végig. A jégeső is komoly veszély lehet, 8-10 centis darabokat többször is láttam USA-ban. Szintén ott történt, hogy egyszer, amikor órák óta követtünk már egy szupercellát, ránk sötétedett, az autónk meg elkezdett vacakolni. Elment az internet, majd a településen, ahol átmentünk, elment az áram is, majd hirtelen irdatlan erejű szélvihar csapott le ránk, és csak a sűrű villámfénynél lehetett látni, hogy masszává keni a felhőszakadást körülöttünk.
Egy örökkévalóságnak tűnő néhány percig nem lehetett tudni, hogy belekerültünk egy tornádóba, vagy „csak” egy pár perces légzuhatagról van szó.
Utólag kiderült, hogy akkor ott 167 km/órás szélsebességet mértek, de szerencsére nem tornádó volt. Hiába megy hozzáértőkkel az ember, és igyekszik a legjobb tudása szerint biztonságosan elhelyezkedni, semmire nincs garancia. De nem az a cél, hogy belemenjünk egy tornádóba. Ahhoz nincsenek az autóink megfelelően felkészítve. Amerikában egyébként használnak olyan megerősített autókat, ami azt is kibírja, ha belemennek egy tornádó közepébe, de nekünk nincs ilyenünk.
TM: Egy tornádót mennyire lehet megközelíteni?
MSÁ: A tornádók viszonylag szűk területen pusztítanak, néhány száz méteren, esetleg 1-2 km-en, a legnagyobb átmérőjű tornádó 4,2 km-es volt. Az is változó, hogy milyen sokáig élnek. A leghosszabb életű, amit én láttam Kansas-ben, másfél órán keresztül élt. Az egy egészen kivételes példány volt, még Tim Marshall, több mint 40 éve tornádókra vadászó szaki is azt mondta, hogy az élete tornádója volt. Ennek 800 méter volt az átmérője, és 200 méterre meg tudtuk közelíteni, de az már tényleg egy extrém kicentizett üzemmód volt. Ezt csak azért tudtuk megtenni, mert nagyon lassan haladt, 30-40 km/órával poroszkált, de benne a forgás sebessége megközelítette a 300 km/órát.
TM: De az irányát nem tudta volna hirtelen megváltoztatni?
MSÁ: Előfordul, de ilyenkor mindenki minden szemét odaszegezi, ahová kell. Miközben követ az ember egy tornádót, folyamatosan figyelni kell a viselkedését. Ezt többször is megközelítettük, megelőztük, egészen extrém élmény volt.
Olyan ereje volt, hogy a síneket S-alakban meghajlította.
Megálltunk egy gazdasági épület mellett, majd miután leléptünk onnan, 1-2 perc múlva le is rombolta azt, de szerencsére nem tartózkodott ott senki.
TM: A szupercellák és a tornádók üldözése mellett gombákat is fotózol. Azt hiszem, két „hobbi” nem is állhatna ennél távolabb egymástól. Jól sejtem, hogy a gombák nyugodt világa kicsit ellensúlyozza a viharvadász-életmód izgalmait?
MSÁ: Igen, van benne egy ilyen. Egy békés, csendes, nyugodt, időtlen állapotban egy erdő közepén elmerülni a gombák makrofotózásában, az egészen más tevékenység, mint mondjuk az amerikai prérin egy tornádó mellett akciózni, egyszerre figyelni mindenre, átélni és túlélni az élményt.
TM: Főállásban 3D grafikusként dolgozol, szenvedélyes viharvadász vagy, de mindezek mellett még előadásokat is szoktál tartani.
MSÁ: Igen, oktatási és kulturális intézményekben, egyesületeknél tartok előadásokat a viharvadászatról és a gombákról is. Mindenféle korosztálynak, szoktam például járni általános iskolákba, de az ELTE médiameteorológia szakán is vannak előadásaim.
TM: A végén csak meg kell kérdeznem: egy rólad szóló cikkben olvastam, hogy nemcsak viharvadász, de hobbivámpír is vagy. Ez mit jelent pontosan?
MSÁ: Ha nem a viharvadászat miatt kell felkelnem, akkor nekem sokkal jobban fekszik az éjszakai üzemmód. Zenei stílusban is a dark, gothic, black metal és egyéb sötét zenéket szeretem, és ruhákban is a viktoriánus korszak öltözködési stílusa és atmoszférája az, ami nagyon vonzó számomra. Valójában egy 500 éves vámpír vagyok, csak muszáj hétköznapi embernek álcáznom magam. (nevet)
A témában további információkat találtok a szupercella.hu-n, és annak Facebook-oldalán. Ákos saját oldalát pedig itt találjátok.
