Szurdokerdő és barlangos sziklatáj Répáshuta környékén

A Déli-Bükk közepén – a Hór-völgy és a Balla-völgy környékén – egy „kétkörös” tanösvény mutatja be a térség természeti és kultúrtörténeti érdekességeit. A rövid, mindössze 800 méter hosszú ösvény a bükki növény- és állatvilágot mutatja be, a 12 km hosszú nagy kör pedig az itt előbukkanó, változatos kőzetfeltárásokhoz kalauzol el. Utóbbit bejárva izgalmas látványt nyújtó sziklák és barlangok engednek betekintést a Bükk hegység földtörténetébe, szerkezetének kialakulásába és felszínfejlődésének titkaiba, valamint megismerkedhetünk a hegyvidéken élő emberek egykori mesterségével és történelmével.

Rejteki kőfülke
A kék ferde sávjelzésű Rejteki tanösvény a Répáshutát és Lillafüredet összekötő műút egyik kanyarulatában, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság rejteki kutatóházától indul. A „nagy kör” felfedezői az indulástól alig pár száz métert követően máris megcsodálhatnak egy látványos sziklafalat, ami magába foglalja a régészeti szempontból is különleges Rejteki 1. számú kőfülkét. Ezt a mutatós mészkőtömböt a Rejteki-patak intenzív völgymélyítő tevékenysége hozta felszínre. A jól karsztosodó, erősen meggyűrt mészkőrétegek mentén egy 33 m hosszú kőfülke képződött, melynek több irányban induló, szűk oldaljáratait csak kúszva lehet bejárni. Benne borsókövet és cseppkőlefolyásokat lehet látni. A kőfülke 1958-ban végzett ásatása során a jégkor legvégétől kerültek elő leletek. A rénszarvas és hófajd csontjai mellett melegkedvelő hüllők és kétéltűek, valamint nyírfajd, vaddisznó, mókus, vakond, illetve a nedvességkedvelő törpeegér maradványaira is rábukkantak. A kitöltés alsó rétegeiből a kőkori ember jelenlétére utaló pattintott kőszilánkok kerültek elő.

A Rejteki 1. sz. kőfülkétől sziklaerdőben ereszkedünk a Rejteki-patak jura agyagpalába mélyülő, eleinte nyíltabb, majd V-alakú völgyébe. Mintegy 1 km megtétele után a sötétszürke agyagpala közül üledékes, triász mészkő (Bükkfennsíki Mészkő Formáció) bukkan a felszínre. A kőzethatártól kezdődően a patakvölgy szinte meredek sziklafalakkal övezett, vadregényes sziklás szurdokká szűkül.

A Szarvaskút-Csúnya-völgyben vezető út mentén gödrökre figyelhetünk fel, melyek egykor a mészégetés nyomán jöttek létre. Ez a tevékenység már a 11. század óta jelen volt a Bükkben, és egészen 1990-ig folyt. A mészégetéshez mészkőre és fára van szükség, ezek pedig a Bükkben mondhatni korlátlan mennyiségben álltak rendelkezésre. A mészégetés ideje tavasztól őszig tartott. Az égetéshez szükséges gödrök helyét elsősorban a fa közelsége határozta meg. A kör alakú gödröt rendszerint a partoldalba ásták és alacsonyabb oldalát felfalazták. A fal közepén tüzelőnyílást hagytak, a gödör homorú fenekén volt a tűztér, amit földből kivágott párkány vett körül. Erre a párkányra rakták rá a mészköveket, melyekből 2-3 méter magas kupolaszerű boltozatot építettek. A létrejött boglyát 70-80 cm magasan kövekkel támasztották meg, és meszes habarccsal zárták le. Ezt az építményt nevezik kemencének, melyben 900 – 1000 °C-on történt a hevítés.

1 kg mészkőből kb. 0,5 kg égetett meszet tudtak előállítani, mindehhez pedig 2,5 kg fára volt szükség. Az építkezések alapanyagául szolgáló mész kiégetése 72 óra folyamatos tüzelést igényelt, ennyi idő alatt távozik el a szén-dioxid a kőből és az mésszé (kalcium-oxiddá) alakul. Bükkszentkereszt és Répáshuta a 18. századtól a legfontosabb mészégető és -értékesítő helyek közé tartozott.

A Szarvaskúti-Csúnya-völgy szűk szurdokát elhagyva kiszélesedik körülöttünk a táj. Ekkor már a Hór-völgy változatos növényzetű környezetében követjük a jelzéseket. A széles út jobb oldalán még bükköst láthatunk, de a völgyben lefelé haladva fokozatosan gyertyános-tölgyes alkot erdőt. A szurdokerdő-sziklaerdő-jelleg még megmarad egy darabig, de kisvártatva hangulatos rétek is felbukkannak, majd egy nagyobb tisztáson egy ipartörténeti emlékhelybe botlunk.

Ipartörténeti érdekesség: üveghuta az erdőben
Itt, a Gyertyán-völgyben 1834-ben Schir József kezdett el üveget gyártani egy mintegy 11 holdas területen, ahol nem csupán egy üzemet, hanem egy kisebb települést is felépített. Korábban Répáshután fújták az üveget, de kifizetődőbbnek tűnt az üzemet a nyersanyaglelőhely közvetlen közelébe telepíteni. A kvarcit-lelőhelyek közelségének, az ömlesztésre szolgáló alapanyagok és kemencék fűtéséhez használt fa kitermelésének és szállításának köszönhetően az itteni huta üzemeltetése jóval gazdaságosabb volt, mint például a szomszédos újhutáé (Bükkszentkereszt). A 19. század közepére az itteni hutatelepülésen élők száma megközelítette a kétszáz főt, ebből hatvanan a huta szakmunkásai voltak.

Később a fatüzelésű kemencéket széntüzelésű váltotta. A törőmalmot és az üvegcsiszoló korongokat egy 12 ló­erős gőzgéppel működtették, a korszerű kis üzem pedig gyárrá nőtte ki magát. A bükki üveggyártás történetében először itt készítettek csiszolt, metszett és vésett díszítésű üvegeket.

A 19. század végén aztán ez a kis huta sem tudta felvenni a versenyt a gyáróriásokkal. 1897-ben leállt az üveggyártás, a munkások és családjaik a környező falvakba költöztek át. Az egykori hutatelepülés temetője – ahol 274-en nyugszanak – viszont arról árulkodik, hogy még 1926-ban is tartottak itt temetést, tehát a kis település nem néptelenedett el azonnal.

Az egykori hutatelep helyén 2001-ben régészeti feltárásokat végeztek. Több épület alapfalait, illetve a huta egykori hulladékdombját is megtalálták, melynek helyét sűrű üvegtörmelék jelzi. Egy feltárt munkásház alapjai fölé tetőt emeltek, alatta tablókon kis kiállítás ismerteti meg a látogatót a gyertyán-völgyi üveggyártás történetével, valamint egy visszaépített kemencét is láthatunk, sajnos már csak romos állapotban.

Katavotra
Még a gyertyán-völgyi temető előtt, közvetlenül az út mellett nyílik a Koporsós-víznyelőbarlang. Az egykor 10 m mélységig kibontott üreg mára már jelentősen visszatöltődött. E víznyelő a Bükk egyetlen időszakosan működő váltóforrása, vagy más néven katavotrája. Ez a víznyelő száraz időszakban a felszíni vizeket vezeti le a mészkő belsejébe, ugyanakkor egy-egy csapadékosabb időszak alkalmával, amikor a Hór-patak alatti víztározórendszer telítődik, a víznyelő mint a rendszer túlfolyója, forrásként működik.

A Tebe-rét mocsaras, sásos medencéje felé vezető kényelmes utunk egyre szélesebb panorámát enged a környék változatos és megkapó hangulatot árasztó erdőtájára. A Hór-völgy és Balla-völgy találkozásánál kis esőházikót és információs táblát találunk, ahol lepihenve erőt gyűjthetünk az előttünk álló folyamatos szintemelkedéshez.

Roncsbarlangok pompás sziklái
Bevesszük magunkat a Balla-völgybe, és alig teszünk meg néhány lépést, máris érdekes formákat mutató sziklákat láthatunk. Kürtők, nyelő- és forrásszájszerű barlangok (Kövesváradi-Csúnya-völgy felső szakasza), helyenként nagy számban megjelenő forrásszájak, hasadékodúk és kürtőcsonkok (Pazsag-völgyi-barlang) tagolják a gyűrt, néhol tarajos mészkőtömböket.

Közvetlenül elhaladunk a Balla-völgyi-sziklaüreg régészeti szempontból is érdekes sziklatömbje mellett. Az ásatások eredményei két régészeti rétegre különíthetők: a felső rétegekből a paleolitikum végén itt élt pilisszántói kultúra leletei, a mélyebb rétegek között pedig 9 darab paleolitikumhoz sorolt obszidián eszköz került elő. Érdemes az útról pár lépést letérni, és közelebbről is megcsodálni az itt látható sziklaodúk és kövek változatos formáit.

Répáshuta irányába emelkedünk a mélyen bevágódott völgyben. A minket körülvevő szurdok sziklái főként lomb nélküli időszakban válnak láthatóvá, amit a mohák és páfrányok zöldje díszít. A Balla-völgy vadregényes varázsát, egyedi atmoszféráját egészen Répáshuta határáig élvezhetjük, ahol körutunk kolosszális kuriózuma vár ránk.

A Balla-barlang csarnokában
A falu határában emelkedő Balla-bérc meredek oldalában egy nem mindennapi sziklaodút csodálhatunk meg a triász időszak utolsó harmadában, 230–210 millió éve lerakódott mészkőben. Ez a lenyűgöző látványt keltő inaktív forrásbarlang ősrégészeti értékei miatt fokozottan védett. A nagy szádával nyíló, 54 méter hosszú, átlagosan 6 méter magas, 8-10 méter széles csarnok kitöltésének alsó szintjéből barlangi medve, barlangi hiéna csontjai mellett a korai Szeleta-kultúra jellegzetes kőeszközei, felső szintjéből az őslénytani leletek mellett egy 1¼ éves gyermek csontja is előkerült, mely a szénizotópos kormeghatározás alapján 12 ezer éves.

A csontváz különlegessége a felszínhez közeli helyzet ellenére tapasztalható archaikus jelleg: a rendkívül hosszú formájú és vastag falú koponya, a prognát (kiálló állcsontú) arc, a gyengén fejlett állcsúcs és az állkapocs belső oldalán alig tapintható tövisnyúlvány mind az ősi formák jellegzetessége.

Az alapvetően egytermes, de nyolc kisebb-nagyobb oldalágat is magában foglaló üregben az oldás nyomaiként gömbüstöket, hieroglifaszerű felületi formákat, a kiválások között elöregedett cseppkőlefolyások formáit, illetve kevés borsókövet is láthatunk. A szikla mintázatán túl puszta méreteivel is lenyűgöző hatást kelt, melynek csarnokszerű belseje hosszú időre leköti a szemlélődőt.

A Balla-barlangtól pár lépésre fekvő Répáshuta aszfaltján folytatjuk az utat. A települést a hajdani diósgyőri koronauradalom betelepített szlovák erdei- és üvegmunkások alapították a 18. század második felében. A völgyek találkozásánál fekvő, néhány száz lelket számláló községben szállást és éttermet is találunk, határában pedig egy közelmúltban átadott csillagvizsgáló várja az érdeklődőket. A falu lakóinak túlnyomó része ma is szlovák nemzetiségű, anno szinte minden itt élő férfi favágással, vagy szén- és mészégetéssel foglalkozott.

Miután meredeken kikapaszkodtunk a falut rejtő völgyből, felérünk a műút mentén álló pihenőhöz, ahol úgy tűnik, mintha a tanösvényjelzések kettéágaznának. A Rejteki tanösvény továbbra is keletnek tart, az innen délnek induló jelek pedig a Tárnics tanösvényhez tartoznak, amely szintén elvezet a következő állomásunkat jelentő Pénzpataki-víznyelőbarlanghoz, csak előtte még tesz egy kitérőt a Kis- és Nagy-Kerek-hegyek között húzódó Csúnya-völgy északi szakaszához.

A tektonikus törések mentén létrejött Pénzpataki-víznyelőbarlang hazánk talán legmélyebbre nyúló barlangja, amelynek azonban pontos szintezése ez ideig nem történt meg, s így csak hozzávetőlegesen tudjuk mélységét megadni. Ez az érték Jakucs László geológus szerint – a nyelőszáj és a barlang jelenlegi végpontját jelentő szifon között – mintegy 150 m lehet. A barlang a Pénz-patak völgyében összegyűlő esővizeknek (áradmányvizeknek) és a Pénz-patak állandó vízfolyásának napjainkban is aktív víznyelője, ami az 1953 nyarán végzett feltárás, bontás során vált hozzáférhetővé. Vízfestéses vizsgálatok szerint a barlangban elnyelt víz megjelenik a sályi Vízfő-forrásban, de a nagyvizeknél a Szinva-forrásokban is, a víz becsült útja pedig közel 2 km hosszú. Fentről persze nem sok látszik a fokozottan védett barlang méretéből és függőleges formáiból, amit csak engedéllyel bíró és képzett barlangászok csodálhatnak. Nekünk be kell érnünk a felszíni formákkal és az erdőben vezető ösvény hangulatával, mielőtt visszaérkeznénk a Rejtekbe, azaz tanösvényünk kiindulópontjához.

A cikk először 2022 decemberében jelent meg.