Az áradó Duna most összehozott olyan embereket, akik egyébként lehet, hogy soha nem találkoztak volna. Azokat, akik homokzsákokat töltenek és pakolnak, hogy megvédjék otthonaikat, településüket, vagy épp más otthonát és más települését.
Az áradó folyók mentén mindenhol gőzerővel folyik az árvízi védekezés. Töltik a homokzsákokat, épülnek a védművek, beüzemelték a szivattyúkat, és van, ahol mobilgátak állnak a folyó mentén. A Dunakanyar egyik legszebb falujában, Zebegényben is a védekezésről szólnak most a napok, és ahogy a legtöbb településen, a vízügyi dolgozók, a katonák és a tűzoltók mellett itt is vártak önkéntes segítőket. A helyi önkormányzat felhívását láttam én is, és vonatra ültem, hogy besegítsek a homokzsákolásba.
A Szolnok megyei különítmény
Két hete sincs, hogy épp itt Zebegényben azon sajnálkoztunk, lassan elfogy a víz a mederből, most meg már nyakunkon az évtized árvize. Hihetetlen gyorsasággal jött fel a víz. Mikor reggel odaértem Zebegény központjába, a Hétlyukú hídhoz, épp a patak menti homokzsákfal magasságát mérték mérőszalaggal. Kétóránként teszik ezt meg, és a legfrissebb nagymarosi vízálláshoz viszonyítva döntik el, hogy kell-e még magasítani a falat, vagy már így is elég magas.
Első helyszínünk a falun átkanyargó Malom-patak hídhoz közeli szakasza volt. Itt azért van szükség védműre, mert a Duna visszaduzzasztja a patakot, ezért az is kiárad, és elöntheti a környékbeli ingatlanokat.
A zsákolás alapvetően nem bonyolult, aláhajtod a zsákot a homokkal megrakott alsó résznek, majd a hajtással lefelé szépen sorban leteszed. A felső sort úgy rakod, hogy a zsák az alatta levő harmadáig érjen. Vagy a feléig? Vagy a negyedéig? Na, szóval, egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan csinálja az ember, jó, ha a fal építőjének van azért némi tapasztalata ebben, hogy tényleg strapabíró legyen a fal, ne csak úgy tessék-lássék álljon, mert azt a víz azonnal megbontja.
Én legutóbb a 2013-as nagy dunai árvíz idején homokzsákoltam a Kalocsa közelében fekvő Hartánál, de egyáltalán nem érzem ebben profinak magam, így a falépítést inkább meghagytam másnak, a zsákok ide-odahelyezgetése, adogatása és töltése sokkal testhezállóbb feladat számomra.
Ahogy az már lenni szokott, az egymás mellé sodródott vadidegenek ilyenkor előbb-utóbb beszédbe elegyednek.
Én is kérdezgetni kezdtem a mellettem álló katonát, honnan jöttek, mit csinálnak, ha éppen nincs árvíz. Szolnokról vezényelték ki őket ide, és hamar kiderült, hogy gyakorlatilag a földim, mert két majdnem szomszédos faluból származunk. Ennek persze nagyon megörültünk; végre valaki, aki pontosan tudja, hogy hol van Öcsöd és Cserkeszőlő. Kisvártatva a mellettünk álló férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe, mert róla meg kiderült, hogy szolnoki származású. Hát, igen, tényleg nem túlzás az, hogy Magyarországon, ha nem is ismer mindenki mindenkit, de jó eséllyel igaz az, hogy bárkivel találkozol, vannak közös ismerőseitek.
Színes társaság a homokdomb körül
A zebegényi védekezés motorja és irányítója Ferenczy Ernő alpolgármester, októbertől polgármester, aki határozottan szervezi a napi munkát, már messziről hallani, hogy közeledik, fáradhatatlanul instruál, feladatokat oszt ki, kérdez, válaszol, mindenhol ott van.
Ő vezényelt át bennünket a Malom-pataktól a Duna-parti Napraforgó utcába, ahol egy méretes homokdomb várta, hogy zsákokba töltsük azt. Ennek az utcának a másik végén állnak a híres Napraforgó-házak, az 1920-as évek végén Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska grófnő által alapított Virágegylet házai, ahol egykor rászoruló gyerekek laktak. A szépen felújított, magánkézben lévő házak elég magasan vannak a Duna szintjéhez képest, így azok nincsenek veszélyben.
Itt az utca másik fele azonban már lejjebb van, és óráról órára egyre közelebb jön a víz a házakhoz.
A homokdomb körül 10-12-en dolgoztunk, ki lapátolt, ki a zsákot tartotta. A helyi önkormányzat, az orvosi rendelő, a plébánia munkatársai, az illetékes természetvédelmi őr, a híres pesti színésznő, a srác, aki Szentendréről, a házaspár, akik Budaörsről jött önkénteskedni, és a Felső-Tisza-vidékéről, Szatmárból érkezett kis csapat, akik öt órát utaztak, hogy segíthessenek. Ők cégük puttonyos autóját is bevetették, hogy azzal lehessen szállítani a megrakott homokzsákokat. A budaörsi pár eredetileg Szobra indult, mert ott szoktak nyaralni, és úgy gondolták, munkájukkal visszaadnak valamit a falunak, ha már annyi szép élményt kapnak ott minden nyáron. Szobon már nem volt szükség önkéntesekre, így hát a szomszédba jöttek át segíteni.
Színes társaság voltunk itt, az egyre fogyó homokdomb körül, jó volt látni és megélni azt, hogy egy jó ügy érdekében össze tudnak fogni ismeretlen emberek. Kár, hogy egy ilyen veszélyhelyzet kellett hozzá.
Mindenki a Dunát figyeli
A zsákolás közben szóba került természetesen a 2013-as nagy árvíz is, akkor a mögöttünk álló ház párkányáig ért a víz. A szemben levő házba néhány hónappal korábban költöztek be, de a 11 évvel ezelőtti áradás elöntötte őket, így még meg sem szokták az új otthonukat, máris pakolhattak ki. Most remélik, nem lesz erre szükség.
A katonák és a később érkező tűzoltók mellett beállt még egy nagy létszámú csapat segíteni; a helyi zebegényi iskola felső tagozatosai, akik közül sokan most először látják ilyen óriásinak a Dunát.
Hazafelé a vonaton mindenki a folyót nézte, és mindenki arról beszélt. Az idősebbek sztoikus nyugalommal, a délután hazautazó iskolások hitetlenkedve figyelték, hogy reggelhez képest mennyit jött fel a víz a Kismaros és Nagymaros közötti Duna-mezőn. Az emeletes vonatból egy villanásnyira a nagymarosi mobilgát is látszott, Kismaroson a főúton egy katonai teherautó miatt torlódott a forgalom, a Migazzi-bejáró homokdepójánál még töltötték a zsákokat a katonák és az önkéntesek, de Verőcén, a falu szélén is építették még a védműveket.
Hétvégére várják a tetőzést, aztán megindul a lassú apadás. Még egy darabig ki kell tartani. A védekezésben résztvevőknek, a helyieknek, és legfőképp a homokzsákoknak.
