Nyáron visszatérni a kedvenc síterepünkre kicsit olyan, mint nappal találkozni egy átmulatott éjszaka vonzó partnerével. Benne van a levegőben, hogy csalódni fogunk, de az is lehet, hogy egy merőben új oldalát ismerjük meg.
Egyebek mellett ilyesmiken is volt időnk elmerengeni azon a bő hatórás autóúton, amit Mautendorf felé tettünk meg Budapestről mintegy 500 kilométert ledarálva. A négynaposra tervezett utat az Österreich Werbung magyarországi irodája szervezte, azzal a nem titkolt céllal, hogy megmutatja a hazai szaksajtónak, milyen a nyár az Alpok lankái között. Mautendorfról annyit érdemes tudni, hogy kétezer méter magas hegyek ölelésében fekszik, van egy szuperül kiépített sípályarendszere, míg maga a település és a környéke pont olyan, mintha egy Milka-reklámot néznénk a nap 24 órájában.
A festői, nem egészen kétezer fős Mautendorfban nyáron csak a víz rohan, de az nagyon
Tökéletes állapotban lévő műemlékházikók között egy bővizű patak robog át, szemétnek, falfirkának, udvaron rohadó autóroncsoknak, bedőlt kerítésnek se híre, se hamva, annál több viszont a muskátlis ablak, ötcentis pázsittal borított kert, de az összképre egy középkori váracska teszi fel a pontot a település központjában.
Van itt minden: muskátlis alpesi házikó, középori vár és egy kétezres hegy a háttérben
Nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjön az ember, itt nyáron rendesen lelassul az élet, nyoma sincs a téli tumultusnak, amikor főszezonban egymás sarkát tapossák a tetőboxos autók és gazdáik. A falu központjától alig egy kilométerre találjuk a sípálya alját, amelynek parkolójában csak néhány autó álldogál, pedig a kabinos felvonó egész évben üzemel.
Aki rendszeresen síel Ausztriában, annak bizonyára ismerősen csenghet Murau-Kreiscberg és Obertauern neve. Mautendorf pont a kettő közé esik, és a két nagyobb síközpont árnyékában meg tudott maradni családias hangulatú, kis hegyi falunak, ezért tökéletes „titkos” tipp lehet télen is
Bemelegítésnek ezzel kezdjük, és először tényleg fura érzés térdnadrágban és pólóban beszállni egy olyan buborékba, amilyenben eddig csak sífelszerelésben utaztam. Szerencsére hamar bele lehet jönni a nyári üzemmódba, a szél ugyan most is arcon csapja az embert, amikor kilép a Grosseck Bahn felvonójából az 1960 méteres csúcson, de ez plusz 25 fokban kifejezetten üdítő, így nem is tudunk ellenálli a néhány méterre lévő hütte csábításának. Amilyen kietlen volt a parkoló, olyan nagy élet van fent a hegyen, a hütte teraszán, családok, fiatal és idősebb párok ücsörögnek és fogyasztják az italokat sörtől kezdve az Almdudlerig.
A háttérben lévő hütte teraszán pihentük ki a felvonó „fáradalmait". Nem képhiba, a zöld pulcsis fiatalembernek a lába között tényleg egy roller látható. Ezzel egyébként egyben leért a hegyről
Az út fáradalmait alaposan leöblítve vágunk neki a lefelé vezető útnak, kezdetben hófoltokat, később egykedvűen relaxáló tehénkéket kerülgetve. Alattunk időnként előtűnik a könyék a fenyőfák közül, így alaposan meg tudjuk szemlélni felülről is Mautendorfot és a mellette lévő Mariapfarr nevű falucskát.
Egy békésen szunyókáló helyi lakost sikerült felébresztenem a hegy oldalán lévő legelőn. Valószínűleg nem én voltam az első, aki lefotózta, mert azonnal elkezdett pózolni
A hegyekkel körülölet táj úgy néz ki, mintha egy gigantikus terepasztalt szemlélnénk felülről, a giccsbe hajló hangulatot csak fokozza, hogy időnként keresztezni kellett egy kristálytiszta patakot, amelyből itt-ott fából készült itatók segítségével frissíthettük fel magunkat. Sokan csinálják azt, hogy a kerékpárjukat is felvitetik a buborékkal és hosszabb-rövidebb szerpentineken lezúznak a hegyről, de aki igazán komolyan gondolja, az maga teker fel, ez utóbbi mutatvány állítólag két órát vesz igénybe a faluból.
Mautendorfba visszatérve a hely legfőbb nevezetességét, a tirnyes-tornyos-zászlós várat vesszük célba. Mint minden rendes középkori várnak, ennek múltja is homályba vész, az első írásos emlék 1253-ban említi, de jóval korábban épülhetett, ráadásul itt már a római korban is volt egy erőd, erre vezetett ugyanis egy fontos hegyi kereskedelmi útvonal, a Teurnia.
Kilátás Mauterndorfra a vár 44 méter magas tornyából
A vámszedés, mint a vár legfontosabb funkciója, a későbbi évszázadokban is megmaradt, de ezt már a vár magyar nyelvű audioguide-jától tudom meg a falak között bóklászva. A tökéletes állapotba hozott épület csak 1968-ban került a Salzburgi tartomány tulajdonába, 2003-ban létrehoztak benne egy múzeumot, de van a falak között egy gyönyörű kápolna és egy lovagi étterem is, ahol korhű ruhákba öltözve lehet lakomázni.
A helyzet némileg félreérthető, a vár kiállításának egyik darabját láthatjuk a képen, és a művész azt a szituációt álmodta meg, amint a várúr fürdőt vesz némi segítséggel. A vízben elvileg virágszirmok úszkálnak...
Másnap reggel csurig töltött elektromos bringák nyergébe pattanunk, hogy felfedezzük a környéket. Ausztriában óriási népszerűségnek örvendenek ezek a rásegítéses kerékpárok, ami az ország domborzati és gazdasági helyzetét figyelembe véve egyáltalán nem meglepő. Ottjártunkkor is egymást érték a frissnyugdíjasokból álló csapatok, akik az elektromos segítségnek köszönhetően valószínűtlen tempóban tűntek el a hegyoldalak kaptatóin.
Mielőtt bárki legyintene az elektromos dopping hallatán, hogy pont a sportértékét veszi el a dolognak, mindenkép próbáljon ki egy jó minőségű pedelecet (ez a neve az elektromos rásegítéses bringának), különösen, ha gyakran kell nagyobb szinteket leküzdenie. A rásegítés mértékét ugyan több fokozatban is lehet állítani, ám egy nyomatékszenzor azt is figyeli, hogy milyen erősen tekerünk, ezért, ha erőlködünk, a rendszer is jobban odateszi magát, tehát a sportérték megmarad, viszont a tempónk drasztikusan gyorsabb lehet az emelkedőkön.
Miután mindenki belejött a pedelecezésbe, Mautendorfból kigurulva a hegyek felé vesszük az irányt. Az elektromos rásegítésnek köszönhetően úgy haladunk egy murvás szerpentinen felfelé, mint normál bringával lefelé, ezért van energiánk a tájban is gyönyörködni. A vidék - micsoda véletlen - errefelé is giccsbe hajlóan tökéletes: hófoltokkal pettyezett hegyek a háttérben, fenyőerdők és kis tisztások váltogatják egymást, valamint itt is felbukkan egy gyorsfolyású patak, amely felett többször is átvezet az út kis fahidakon.
Éppen dugó van a faluból kivezető főúton a hazafelé tartó ingázók miatt
A hely, ahová tartunk, egy aprócska hütte, amit Weisspriachtal néven találunk meg a térképen. Aki szerette a Jancsi és Juliska meséjét, az garantáltan jól fogja érezni magát a több száz éves faház kertjében, mert a hely hangulata olyan, hogy az ember legszívesebben megkóstolná a kerítést, tényleg mézeskalácsból készült-e. Szerencsére erre nem volt szükség, mert egy helyi specialitást kaptunk ebédre, amit leginkább sajtos nokedliként tudok leírni némi pirított hagymával. A kisebb lavórnyi adag után nem mondom, hogy kellő motivációval, de annál nagyobb lendülettel indultuk el, szerencsére ezúttal lefelé.
Van valami gravitációs rendellenesség az osztrák hütték körül, mert az ember a megszokottnál sokkal nehezebben bír felkelni és elindulni
Egészen a már korábban is emlegetett Mariapfarr nevű falu kozpontjáig gurulunk, ahol egy fallal körbevett templomnál állunk csak meg, hogy alaposan is megnézzük az épületet. Mint utólag kiderült, tényleg érdemes volt jobban is szemügyre venni, mert valójában egy aprócska bazilikával volt dolgunk, amit 923-ban említenek először az okiratok. Igen, nem elírás, valóban kilencszázhuszonháromról van szó. Az évszázadok persze nem múltak el nyomtalanul, különböző stílusban bővítették és átépítették a kegytemplomot, aminek a belsejét 2014-ben restaurálták.
Ferenc pápa 2018-as dekrétuma basilica minor rangjára emelte a mariapfarri templomot
Az ódon épületben uralkodó kellemes klíma után szinte szó szerint letaglózó volt kilépni a kánikulába, pedig még a völgyben is mintegy ezer méterrel vagyunk tengerszint felett. Mariapfarr felfedezése után visszatekertünk a szomszédos Mautendorfba, hogy a részben lemerített bringák után egy másik járműre kapaszkodjunk.
Mivel a kisvasutak hazájából érkeztem, már meg sem lepődöm, hogy ez a kis falu egy vitorlázó reptér mellett olyan dolgokkal is büszkélkedhet, mint a Taurachbahn kirándulóvasút.
Ennek különlegessége, hogy mind a szerelvények, mind a matuendorfi állomásépület muzeális darabok. Mázlink van, mert érkezésünkkor pont bepöfög egy remek kondiban lévő gőzös, amit be is fognak a hasonló korú kocsik elé, és mire elhelyezkedünk, már füstfelhőt húzva robogunk a havas hegytetők és zöld legelők adta díszletek között.
A hol dízelmozdony, hol gőzös vontatta szerelvények Ausztria legnagyobb magasságban vezető keskeny nyomtávú pályáján közlekednek Mauterndorf és St. Andrä között. Gőzössel füstös, de maradandóbb élmény lehet az utazás
Nem akarom itt tovább feszíteni a húrt, hogy milyen nehéz az újságírók élete egy ilyen sajtóúton, ezért nem is térek ki részletesen az esti pálinkakóstolásra Mautendorf legpatinásabb főzdéjében, mint ahogy arról sem szeretnék most itt értekezni, hogy mi a különbség a különböző fajú pisztrángok íze között, hiszen lehet, hogy sokan nem is szeretik a halat, csupán arra bíztatnék mindenkit, hogy ha bejött neki Ausztria télen, akkor tegyen vele egy próbát nyáron, nem fog csalódni.
