A Kassai-hegyeknek a Kojsói-havas gyephavasában tetőző főgerince télen is ideális túraterep, köszönhetően a menedékházak sűrű láncolatának. Ráadásul egykoron nagy turistaélet zajlott itt, amelyet szintén érdemes megismerni.
Kicsi, de ropogós hóban érkezünk fel a Lajoška menedékházhoz (Chata Lajoška), s lámpáink fényére egy másik lámpa fénye válaszol: a házat üzemeltető „chatár” jó ismerősként üdvözöl. Nagy öröm ez, hiszen csak egyszer voltam ebben a remek kis menedékházban.
A Lajoška menedékház nevében is hordozza még a magyar múltat, mint ahogy a főcsúcs (Kojšovská hoľa) melletti Ida-havas egykori elnevezése is, amelynek oldalában áll az Erika menedékház (Chata Erika).
A Lajoška menedékháztól Kassa felé pedig, szintén nagyon barátságos távolságban, az egykori Ottilia menedékházat találjuk (ma Chata na Jahodnej). De nemcsak a sűrűn álló házak hirdetik az egykor jelentős turistaéletet, hanem a Kassától a szelíden emelkedő hegyhátakon valamikor 25 kilométer hosszan, egészen az Erika menedékházig vezetett, Szombathelyi Ferenc nevét viselő síút, illetve a ma is járható gerincút is, amelyek mentén az aranykorban 25 vihartető állt a túrázók szolgálatára.
Mai szemmel talán kicsit túlzónak is tűnik ez egy 900–1200 méter magas hegygerincen, főleg az egyre enyhébb teleken. A szelíd téli napsütésben azon merengek a Lajoška menedékház előtt, hogy igazi időutazás lesz ez a téli túra.
A magyar természetjárás kezdetei
A 19. század közepére a polgárság kedvelt szórakozásává vált a természetjárás. Az első szervezett csoport, azaz valódi turistaegyesület Döller Antal nevéhez fűződik, akinek vezetésével 1873-ban Tátrafüreden megalakult a híres Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE). Érdemes feleleveníteni, hogy ekkor mindössze öt másik országban működött hasonló egyesület, s ezek jellemzően az Alpok országai voltak. 1860-ban már vasúton lehetett utazni Kassáig, s a fejlődés hamarosan közvetlenül a hegyeket is elérte.
Elsőként természetesen a Magas-Tátra „került fel a térképre” – gyorsan épültek a hegy lábánál fekvő üdülőtelepek, s ezzel párhuzamosan a terjeszkedő városi életforma felértékelte az érintetlen természetet.
Hazánk ezen legfönségesebb, vadregényes tájéka, legbámulandóbb szépségű vidéke, nemcsak a külföldiek, de honunk legtöbb lakója előtt is ismeretlen, és rájuk nézve halotti titokként rejtezik... Annak több pontjai Svájc legszebb tájaival versenyeznek. S mégis mennyivel inkább látogatják az utóbbit, mint a mi terra incognitánkon még homályban rejtező Kárpátokat!
– írja Vahot Imre a Magyarföld és népei című művének a Tátráról szóló fejezetében 1846-ban.
Érdemes belegondolni, hogy micsoda kihívások elé állította a kor természetjáróját akkoriban a Magas-Tátra. Egy ideig ugyan használhatták a pásztorok és csempészek ösvényeit, de a csúcsok irányába maguknak kellett utat vágniuk, szó szerint. Ismeretes, hogy a Magas-Tátra egyik első hegymászója, Buchholtz György 1664 júniusában három nap alatt mászta meg a Nagyszalóki-csúcsot, s további három nap alatt ereszkedett onnan le. Ezt a túrát ma a Tarajkáról egy bő fél nap alatt teljesíti egy gyakorlott túrázó.
A Kassa melletti, könnyebben járható erdőségek éppen ezért nagyon is vonzóak voltak a kor természetjáróinak, miközben ugyanúgy ellátták egészségügyi szerepüket.
Szontagh Miklós így ír erről az 1896-ban megjelent, Tátrakalauz című művében: „Apáink kimért, egyszerű és természetes életmódja és rendszeres, jóformán órára szabott munkája nem vette igénybe nagyobb mértékben idegrendszerüket... a mai kor munkája és élete... valóságos küzdelem a létért. S munka után az élvezetek a színházban, a zene- és klubélet, a lukullusi asztalörömök inkább idegizgatók, mint nyugtatók... A tiszta, hamisítatlan természet, egyszerű életmód, az agy pihentetése, a fizikai munka fokozása a kifáradásig, de nem kimerülésig, nagyobb kirándulások, sőt, fárasztó hegymászások... az igazi gyógyszerek, melyek a kultúra betegét meggyógyítják... Valóságos áldás, hogy az utazás a hegyek felé divattá lett.”
A hőskorban az elegancia nemcsak a fotózásnál, de a kirándulásnál is számított
Az első olyan magyar egyesület, amely a középhegységek feltárását tűzte ki céljául, szintén a Felvidéken, egészen pontosan Selmecbányán alakult 1882-ben. A helyszín nem véletlen, hiszen akkoriban a ma bájos kisváros Magyarország egyik legnagyobb városának számított bányászatának köszönhetően.
Nem csoda tehát, hogy az 1880-as években Kassa környékén is gyorsan beindult a turistaélet: 1885-ben alakult meg az MKE Keleti-Kárpátok Osztályának Kassa–Abaúj-Torna Vidéki Csoportja Siegmeth Károly kezdeményezésére (Budapesten például „csak” 1888-ban alakult meg az MKE helyi tagozata). 1889-ben a hegység északi oldalán található bányaváros is felzárkózott Kassa mögé: az MKE Gölnicbányai Osztálya Apáthy Vilmos gölnicbányai erdőmester vezetésével a hegység északi oldaláról indította meg a turisztikai feltáró munkát, amelyben a város is tevékeny szerepet vállalt. 1896-ban megalakul a Kassa Vidéki Osztály is, amely „Kassavidéki Turistakör” néven önállósult később.
Selmecbánya arról is ismert, hogy a szomszédos Szitnya csúcsán Európa egyik első turistaépülete, egy kilátó áll
Az országos menedékház-építési hullámmal összhangban 1914-ben épült meg a mai Lajoška menedékház, a Kassához legközelebb lévő menedékház, az egykori Ottilia menedékház tragikusan rövid sorsú elődje pedig 1918-ban. 1926-ban a gölnicbányai turisták megépítették az Erika menedékházat, miközben 1923-ban Mecenzéf irányából a helyzete miatt sokkal elszigeteltebb, a mai napig kevésbé járt Kloptaň (Kloptanya) hegycsúcs feltárása is megindult. Mindez csak a leglátványosabb főgerincen.
Az oldalgerinceken szintén kisebb-nagyobb házak üzemeltek, mint például a mai napig álló, egykori Csáky vadászház, ahol a fenti turistaegyesületek számára szobákat biztosított a tulajdonos.
1938-ban a bécsi döntéssel a hegység déli oldala, rajta a három, gerincen álló menedékházzal visszakerült Magyarországhoz. Ekkoriban már 800 kilométer turistaút volt a hegységben a serény turistaegyesületek jóvoltából, a honvédség segítségével pedig megépült a Szombathelyi Ferencről elnevezett síút a 25 vihartetővel, valamint a Kojsói-havas oldalában az Ida-völgybe vezető 3 kilométeres, 520 méter szintkülönbségű sípálya is. Az Ottilia menedékháznál még síugró sánc is volt. Minden bizonnyal ez volt a természetjárás aranykora a Kassai-hegyekben.
A Lajoška menedékház az 1930-as években élte fénykorát
Kassa Normafája
Kassa felé az autópályán robogva, a Nagyida (Veľká Ida) mellett álló kohászati komplexumot vagy éppen Kassa hatalmas panelrengetegét csodálva senki nem gondolná, hogy a város határában, a fokozatosan emelkedő hegyek első magaslatain történelmi menedékház áll, alatta, a Csermely-patak völgyében pedig bő egy évszázada zajlik a turistáskodás. A Rozsnyói-hegység (Volovské vrchy) részének számító Kassai-hegyek (Košické vrchy) itt, Kassa északnyugati részén kezdődnek, nem is akárhogy.
Változó idők: ami 1939-ben 640 méter magasan menedékház volt (Ottilia menedékház), az ma könnyen elérhető síközpont
A Csermely-patak völgyében találjuk ugyanis a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút társának tekinthető, Szlovákiában egyedülálló Kassai Gyermekvasutat, amelynek 4,2 kilométer hosszú pályáját 1956-ban adták át. A völgy felsőbb részén található, bájos nevű állomás, az Alpínka pedig már igazi turistaútgócpont: innen indulnak neki legtöbben a négy szakaszból álló, a történelmi Stószfürdőig vezető gerincút bejárásának.
A napjainkban népszerű hosszú távú, Kassát Pozsonnyal összekötő túraútvonal is itt, a Felvidék legnagyobb területű, Kassától egészen a Király-hegyig húzódó hegységének, a Gömör–Szepesi-érchegységnek (Slovenské rudohorie) a legkeletibb tagjánál indul.
Az Alpínkától egy kétórás túrával érhető el a 640 méter magasan álló, jelenlegi formájában 1946 óta létező Jahodna Síközpont (Epres-tető), amely 1 kilométeres sípályájával, négy felvonójával, közúti elérhetőségével Kassa városi sípályájának számít. Itt építette fel 1918-ban a Magyarországi Kárpát Egyesület a Hilda nevű menedékházát, amely azonban 1919-ben leégett, majd a helyén a Csehszlovák Turista Klub emelte 1932-ben az Ottilia menedékházat, amelynek földszintjén étterem várta a vándorokat, emeletén társalgó, napozó, valamint 5 lakószoba 40 ággyal, míg a padláson további szükségágyak álltak rendelkezésre.
A magyar honvédek által épített síugró sánc ma már a múlté, ellenben az 1942-ben Puljer Ferenc kezdeményezésére, Kassa és az erdőhivatal támogatásával, valamint az MKE szakmai vezetésével épült, Szombathelyi Ferenc előtt tisztelgő síút részben tovább él, hiszen a Csermely-patak fölötti Bankovtól a térkép is jelzi a sífutó utat, amely a Jahodna Síközpontnál csatlakozik be a gerincút jelzésébe, majd azt követi hosszan, túl az Erika menedékházon is.
A Lajoška menedékház
Jahodnától mindössze 4,9 kilométer távolságra találjuk a roppant kedves család által üzemeltetett Lajoška menedékházat. Bár a két ház közötti, rétekkel tarkított gerincszakasz kiváló túraterep, téli túránkat logisztikai szempontok miatt mégis itt kezdjük meg. Az 1914-ben épült házat a kassai turisták 1925-ben építették újjá, mert 1918-ban brutálisan kifosztották, majd 1926-ban és 1934-ben is bővítették, ez utóbbi évben épült meg a kápolna is a ház alatti tisztáson.
A ház 1929 óta viseli a helyi turistaélet fő szervezőjének, Konrády Lajosnak a nevét.
A Lajoška menedékház kedélyes hangulata és az elegyes erdők ideális túratereppé avatják a Kassai-hegyeket
A korabeli fotókon is látszik, hogy a kezdetben megépült központi házrész kicsi volt (mindössze két szobából állt), de a gyorsan megépült épületszárnyakkal már tekintélyes épület állt itt, 908 méteres magasságban: 9 hálószobában 26 ágy és 70 egyszerűbb fekvőhely várta a turistákat. Bár a hangulat napjainkban is békebeli, a ma is látható, kisebb méretű ház csak 1948-ban épült, mert az eredetit a második világháborúban felrobbantották.
„Mohás, áfonyás, erikás”: az Erika menedékház és a Kojsói-havas
A hegység fő attrakciója minden bizonnyal az 1246 méter magas Kojsói-hegy, amelynek gyephavassal borított teteje körpanorámát nyújt az országhatártól mindössze pár tíz kilométerre. A Lajoška menedékháztól egy kellemes, nem megerőltető gerinctúrával (a gerincút harmadik szakasza) érjük el a Kojsói-hegy alatti Erika menedékházat, végig a hegység 900–1000 méter magas gerincén (10 km). A zömében erdőben, széles erdei utakon haladó gerincút leglátványosabb része a magyar honvédek által épített, egykor bányászatáról híres Aranyida (Zlatá Idka) feletti sípályán kapaszkodik fel az Ida-havas és a Kojsói-hegy közti nyeregbe.
Itt már-már magashegységi a hangulat: a főcsúcs magányos fenyőkkel tarkított, áfonyás, „erikás” gyephavasa valódi kárpáti hangulatot áraszt. Bár sok az egynapos kiránduló, a sípálya elhagyatottnak tűnik, s a ház is kiürül délutánra. Az internet szerint pár éve még síztek itt, az infrastruktúra állapotát látva viszont az elmúlt években biztos nem. Ezzel szemben az Erika menedékház ma teljesen felújítva, hegyi hotelként várja a vendégeket.
Olyannyira fel van újítva, hogy a Lajoška menedékház békeidőket idéző, nagyon is személyes hangulatával szemben a modern síhotelben kicsit zavarba is jövünk. A ma látható komplexum természetesen köszönőviszonyban sincs a korabeli fotók Erika menedékházával, bár a belső, egyébként gyönyörű fa lépcsőház gyanúsan a korábbi házból került átmenekítésre.
A gölnicbányai turisták által 1926-ban épített, 1931-ben gölnicbányai családok anyagi támogatásával emeletessé bővített ház 1944-ben leégett, de már 1945-ben újra megkezdődtek az építkezések. A ma látható, többemeletes szálloda az 1970-es években épült ki. A Gölnicbánya felől autóval is megközelíthető háznál egyvalami szerencsére állandó: a teraszról jó időben a Magas-Tátra teljes vonulatát megcsodálhatjuk.
A sípálya magára hagyott infrastruktúrája Aranyida felett
A főcsúcson furcsa rádiós objektumok állnak: mindössze ezek zavarják a Kelet-Szlovákia kevésbé ismert hegyeire eső, fantasztikus körpanorámát. A főcsúcs tágabb környéke igazán kárpáti hangulatú hely fenyvesekkel, áfonyással, szelek szaggatta, letörpült bükkökkel, gyephavassal.
A házban található leírás szerint a sípálya nagy fejlesztések előtt áll, amit nehéz most elképzelni, hiszen a kevéske havat a szél gondosan lefújja a csúcsról. A Szombathelyi Ferenc nevével fémjelzett síútra építve a sítúrázás hagyománya mindenesetre folytatódott a szocializmus évtizedeiben is: az Erika menedékház érintésével szervezték meg évtizedeken keresztül a kassai símaratont Gölnicbánya és Kassa között.
A Kloptaň őserdején át Stószfürdőre
Mivel a gerinctúra negyedik szakaszán még nem jártunk korábban, izgatottan várjuk a korabeli kalauz által Kloptanyának hívott, a térkép alapján igencsak félreeső, 1153 méter magas hegycsúcs becserkészését. A turistaút itt vadabb terepen vezet, meredekebb leszakadások és szél döntötte erdők jellemzik többnyire utunkat. Tényleg félreeső hely, de aztán a Tri studne (’Három-forrás’) nyergében viszonylag újonnan kialakított, egyszerű menedék győz meg minket arról, hogy ma is nagyban zajlik itt a helyi turistaélet.
A Kojsói-havas a hazánkhoz legközelebb eső gyephavas, körpanorámát nyújtó hegycsúcs
A Kloptaň tetején az eddig látott egyik legfurcsább kilátó fogad bennünket: alja egy fedett pihenő, ahonnan egy szeszélyes kis létrán tudunk felmászni a meglehetősen ingatag, mindössze egyszemélyes kilátóba. A kilátás azonban pazar, hosszú órákon át lehetne csodálni Kelet-Szlovákia vadban gazdag, erdős hegyhátait, amelyekhez a méltó keretet a Magas-Tátra havas gerince nyújtja.
A korabeli természetjárók tudták, mitől döglik a légy: a gerinctúrának ez a negyedik, messze a legnehezebb szakasza (21,2 km) egy békebeli fürdővárosban, Stószfürdőn (650 m) ér véget, ahol kiváló alkalom adódott és adódik a fáradt végtagok pihentetésére.
A hely egyébként valóban fantasztikus: az 1696-ban a szabad királyi bányavárosok közé emelkedett Stósz felett, a Bódva fenyvesekkel körbeölelt völgyfőjében találjuk ezt a kárpáti hangulatú, klimatikus gyógyhelyet.
Stósz lakói bányászattal, valamint vasáruk gyártásával foglalkoztak, különösen a késkészítés volt híres. Más felvidéki bányavárosokhoz hasonlóan Mária Terézia uralkodása alatt Stósz bányászata is második virágkorát élte egészen a 19. század elejéig, amikor bányáinak egy részét be kellett zárni. A település gyógyfürdőjét 1883-ban Komporday Róbert késgyáros alapította, nem véletlen tehát, hogy a fürdő első nagyobb épülete a fából épített Komporday-villa volt.
Látogatásunk Stószfürdőn méltó lezárása időutazásunknak, csak éppen nem a boldog békeidőkbe repülünk vissza. A fürdő varázslatos történelmi parkja télen ugyan elhagyatott, de valóban békebeli, sőt egy-két történelmi villa is áll még. A felújított fürdőépület betonkockájában ugyanakkor egy másik kor szelleme uralkodik már és még: a büfés néni olyan szigorú arccal kínálja a büfé egyetlen termékét, a pár fonnyadt krémest, mintha valami főbűnt követtünk volna el, nem is merünk rendelni mást, csak kávét. Az egyébként meglepően kicsi fürdőbe pedig hosszas, kézzel-lábbal történő kommunikációt követően jutunk csak be, mert az idős recepciós semmilyen nyelven nem ért a szlovákon kívül. Legalább a sort nem tartottuk fel. Sem itt, sem a hegyen.
Felhasznált irodalom: Kassa és a kassai hegyek kalauza, dr. Schermann Szilárd, 1944, Magyarországi Kárpát Egyesület
A cikk a Turista Magazin 2021. december-januári számában jelent meg.
