Néhány amerikai sziklamászó pár évtizede kitalálta az egyensúlyozás hevederre komponált művészetét: kifeszítik a „kötelet” két fa közé, vagy éppen egy szakadék fölé, és akrobatikusan egyensúlyozva végigsétálnak rajta a magasban. Fodróczi Zolival, a természetjárás e különös formájának egyik hazai képviselőjével beszélgettünk.
Városi parkokban gyakran találkozni a felszín közelében kifeszített hevederen egyensúlyozó, vagy éppen – látszólag minden fizikai törvénynek ellentmondva, leesés nélkül – azon ugráló emberekkel. Ez a slackline-ozás, amelyen belül további kategóriák léteznek. A longline az, amikor nagyon hosszú kötélen egyensúlyoznak végig, az említett akrobatikus használat neve a trickline, a waterline során pedig egy vízfelszín felett feszítik ki a kötelet.
A highline-ozás picit több felkészülést igényel. A slackline-t ugyanis bármely városi parkban lehet gyakorolni, vagy éppen otthon a kertben, mert mindig a földfelszín felett van a heveder kifeszítve.
A highline ezzel szemben outdoor élmény is egyben: a nagy magasságban kifeszített hevederen való séta kemény pszichológiai kihívást jelent, egyben magabiztos eszközhasználatot igényel, hiszen biztosítás szükséges hozzá, és a természethez való kapcsolódás is jobban megjelenik benne.
Ez utóbbiról is beszélgettünk Zolival, aki e szabadidős tevékenység lelkes hódolójaként formalizálni is szeretné Magyarországon a highline-t.
Zoli „munka” közben
Hogyan alakult ki a highline-ozás Magyarországon, és te hogyan találtál rá?
Pár évvel ezelőtt az Outdoor Inhales csapata jelentette a hazai highline első hullámát. Nagyon látványos képek és videók születtek akkor, ők nagyon profin csinálták e sport minden műfaját. Engem a sportválasztás vezetett, kissé rögös úton ebbe a világba: számítógép előtt dolgozom, s mivel szerettem a természetben futni, kitűztem pár éve azt a célt, hogy 42 évesen lefutom a maratoni távot. De rájöttem, hogy a fokozott terheléshez erősítenem kellene a törzs stabilitásáért felelős mélyizmaimat, de a jóga meg az egyéb célzott edzésmódszerek nem igazán ragadtak magukkal. Aztán egy alkalommal volt szerencsém kipróbálni egy jelenleg éppen Portugáliában highline-ozó barátom slakcline-ját a Balaton-felvidéken.
Annyi tippet kaptam, hogy közben nézzek egy pontra, a többi már magától fog menni. Aztán persze egyáltalán nem ment magától a dolog, de gondoltam, hogy van ebben perspektíva, ezért elkezdtem járni slackline edzésekre. Ezeken az alkalmakon különböző hosszúságú és szélességű, illetve eltérő feszességű hevedereket tudtunk kipróbálni.
Nem nagyon ment – bevallom őszintén. Aztán az egyik edzés előtti napon valamiért kihagytam a reggeli futást, és meglepődve vettem tudomásul, hogy egészen másként megy az egyensúlyozás kipihenten. A benne rejlő távlatok miatt engem már az elejétől fogva elsősorban a hosszabb, de vékonyabb hevedereken való egyensúlyozás érdekelt, és mivel szeretek a természetben lenni, kvázi egyenes út vezetett a highline felé. Vettem saját felszerelést, elkezdtem parkokban gyakorolgatni, míg egyszer aztán összetörtem magam. A sérülésből való félépülés közben volt alkalmam gondolkozni, és be kellett látnom, hogy ha biztonságosan akarom űzni ezt a sportot, akkor el kell kezdenem highline-ozni, bármilyen paradox módon is hangzik ez. Ha elég magasra van kirakva a kötél, akkor eséskor ugyanis nem érsz földet, mert a hevederhez rögzített beülőt viselsz.
Sikerült kapcsolatba lépnem a műfajt aktívan űző sportolókkal, így Budaörsön kipróbálhattam egy kb. 100 méter hosszúságú hevedert. A várakozásnak megfelelően beleestem, majd ezt követően a heveder alatt, a beülőben lógva voltam kénytelen felismerni, hogy sem visszamászni, sem a kiindulópontra visszajutni nem olyan magától értetődő dolog. Ezért kifejezetten ezt kezdtem el gyakorolni otthon, 3-4 nap alatt egészen jól bele lehet jönni ebbe is.
Kezdetben átlagosan havi egyszer, jó esetben egy egész hétvégére raktunk ki kisebb-nagyobb köteleket. De ezzel a gyakorisággal nem nagyon volt fejlődés, ezért miután kiköltöztem a Dunakanyarba, a kertemben létesítettem egy 30 méter hosszú highline-t. Úgy, hogy a teraszról beszállva, akár napi többször is volt alkalmam gyakorolni. Így hetek leforgása alatt valóban elkezdtem a magasban sétálgatni, miközben a visszamászások miatt, tulajdonképpen egésztestsúlyos-edzést végeztem.
A dolog elsőre persze félelmetes, de ha jól csinálod, akkor igazából nem nagy ügy, és meggyőződésem, hogy az egyik legbiztonságosabb sport a világon. Ha néhány alapvető szabályt betartasz, és a primer életösztönön túllépve sikerül rábízni magadat a highline-ra, akkor az esés egy egészen kellemes élmény, olyan mintha vastag dunyhák közé huppannál. Amíg viszont a félelmeid irányítanak, és mondjuk, el akarod kapni a hevedert, addig rándulások és zúzódások kockázatának teszed ki magad.
Az esetlegesen előforduló, váratlan, esetenként személyi sérüléssel is járó baleseteket egy önkéntesekből álló, nemzetközi szakértői csapat vizsgálja ki. Ezen elemzések tanulságait alapul véve a közösség, ha szükséges, frissíti az alkalmazott biztonsági protokollokat, hasonlóan más nagy kockázattal járó tevékenységekhez, mint például a repülés.
Elmeséled, hogy pontosan hogyan működik a dolog?
Bár maga a konkrét gyakorlás egyéni tevékenység, a highline mégis erősen csapatsport. A kiépítés komoly alpin ismereteket igénylő, egyfajta mérnöki munka, amely fizikailag is megterhelő, szóval egyedül igazából lehetetlen megcsinálni. Csapatban kell dolgozni. Hosszabb hevederek kiépítése pedig több, egymástól függetlenül dolgozó, de együttműködő csapat közös munkájának az eredménye.
A fák miatt a legtöbb helyen nem lehet a kötelet csak úgy átvinni egy szakadék egyik oldaláról a másikra. Az Alpokban, ahol jóval nagyobb távolságokat hidalnak át, jellemzően drónnal viszik fel azt a nagyon vékony damilt, amelynek segítségével egyre vastagabb hevedereket húznak fel aztán.
A leghosszabb kirakott és lesétált heveder 2,5 kilométeres hosszúságú volt. Ez a világrekord.
Ahogy említettem, a heveder súlya miatt inkább vékonyabbakat használunk, mivel az egyensúlyozás szempontjából igazából mindegy is a vastagság. Átlagosan 2,5 centiméteres hevederek ezek, míg a legkisebb, még használt kötél 1,9 centiméter széles.
Mindig két, biztonságtechnikai értelemben független rendszert építünk ki. Az ún. backup rendszert tervezetten lazán feszítjük ki, hiszen annak a biztonsági funkción túl csillapító szerepe is van, így könnyebben sétálható a főheveder. Ez utóbbi, amelyen sétálunk, stílustól függően 2-5 KN-ra van feszítve. A két rendszert egy dupla fémkarika fogja át, ehhez biztosítjuk magunkat egy rövid, rugalmas kötéllel.
Szóval megtörténik a kiépítés, mindenki „szakért”, rakja össze, mit hogyan, miért csinálunk, megy a matekozás. A motiváció, hogy mindvégig az élettel összeegyeztethető legyen a szituáció. A kiépítés után aztán az első önkéntes hitelesíti a rendszert, véglegesítjük a kiépítést. Innentől kezdve aztán szabad a tánc, mindenki rápróbál, és a szintjének megfelelő kihívásokkal küszködik.
Mivel a kiépítés több órás munka, elég gyorsan beláttuk, hogy így, egy-egy napra kimenve nem annyira lehet fejlődni, mert kifáradunk a folyamatos építkezésben. Ezért idén áprilisban kiraktuk a Börzsöny egyik kőfejtőjében az egyik közös hevedert, és tényleg... Hirtelen lehetett fejlődni, és néhány hónap leforgása alatt sikerült egy 60 méteres kötélen oda-vissza sétálni, leesés nélkül (ez az ún. full-man).
Járunk külföldre is, hiszen egy szurdokon keresztül kifeszített, több száz méteres kötélen végigmenni, azért elég különleges élmény. A helyi highline csoportoknak vannak kifeszített köteleik, ahova gyakorolni járnak, ezek az úgynevezett home-spot-ok, illetve fesztiválokon is részt lehet venni. Ilyenkor egy-egy látványos helyen akár 10–15 kötél is ki van feszítve a 35 méterestől az akár 500–700 méteres hosszúságúig. A fesztiválok szép természeti környezetben vannak, de Lublinban létezik városi highline fesztivál is. Remélem, hogy egyszer Magyarországon is lesz hasonló.
Mi történik pontosan odafent?
Egyszerűen csak megpróbálsz megállni a kötélen. Ha valaki egy 20–30 méteres slackiline-on végigmegy biztonsággal a parkban, akkor bátran nekiugorhat a highline-nak is.
Csak hagyni kell, hogy a velünk született és öntudatlanul működő egyensúlyozási ösztön tegye a dolgát. Csak így lehet csinálni, a tudatos énünk túl lassú ahhoz, hogy ezt a feladatot megoldja.
A legtöbb ember számára ez egy kivitelezhető dolog egyébként, már ha van kitartása, meg ha kész túllépni az óhatatlanul jelentkező félelmeken. Ha valaki rendszeresen gyakorol, a tested megszokja, s akkor kb. egy hónap alatt érdemi teljesítményt lehet elérni.
A visszamászás is fontos kérdés, mert az önmagában egy kiváló, irányított, egésztestsúlyos-edzés. Ezen túl aztán csak meg kell szokni a közeget, és egy kis kitartással úgy sétálgatsz két hegycsúcs között a semmi felett, mint otthon a konyhában. A vicces az egészben az, hogy egy megoldhatatlannak tűnő feladat egyszer csak felfoghatatlanul könnyűvé válik, teljes kontextusváltás, flow-élmény, séta.
A highline mint közeg, optimális teret biztosít arra, hogy egy, a komfortzónád határán lévő feladat megoldásán dolgozz a testeddel és a szellemeddel közösen. Olyan feladattal terheled magad, amely optimális terhelést jelent, nem túl nehéz, s nem túl könnyű, és voilá! a kötélen a sérülés kockázata nélkül megéled a flow-t. Ez mondjuk a slackline-on is hasonló élmény tud lenni, de itt jön képbe a biztonságon túl a természethez való kapcsolódás.
Mit jelent neked a természethez való kapcsolódás highline-ozás közben?
A természettel való kapcsolat számomra egyrészt egyfajta nomád, minimalista létezést, másrészt fenntarthatóságot jelent ökológiai értelemben is.
Elmész egy szép helyre, jó emberekkel, közösen dolgoztok, sportoltok, elfáradtok, részei vagytok a természetnek, este tüzet raktok, reggel kezdődik mindez elölről. Ez már önmagában elég.
Ha hozzáveszed, hogy mindezt nemcsak magaddal, hanem a természettel is egyensúlyban teszed, akkor szerintem rendben vagy. Miközben dolgozol a saját egyensúlyodon, mind mentális, mind fizikai értelemben, nem éled le a környezetedet. Eszközigény tekintetében egy beülőre, egy hevederre és még néhány szerszámra van szükséged. Az építkezés leginkább belül zajlik, a kiépített highline nyom nélkül, maximum néhány óra alatt összecsomagolható egy hátizsákba, és akár évtizedekig használható.
Milyen gyakoriak a balesetek?
Kisebb balesetek elsősorban az elején fordulnak elő. Jellemzően az történik, hogy miközben esel, kapkodsz, és lehorzsolod a lábad a hevederrel. Minden ennél komolyabb incidensről, amelyek szerencsére egészen ritkák, jelentést készít a svájci székhelyű Nemzetközi Slackline Szövetség (ISA). Ezen elemzéseknek köszönhetően fejlődik a biztonságtechnika és a módszertan. Több olyan esetet fel tudok idézni, ahol elszakadt a főheveder, és a backup rendszer (a biztonsági heveder) miatt nem történt személyi sérülés. Egy olyan esetről is hallottam, amikor a biztonsági tartalék is elszakadt, de sérülés ebben az esetben sem történt, mert pár méterrel a víz felett sétált az illető. A szikla fordult ki a terhelés hatására a földből, amelyet körülhurkoltak az egyik rögzítési pontnak, s a szikla éle vágta el a hevedereket. Valószínűleg komolyabb rögzítési pontot kerestek volna, ha nincs víz alattuk, de mindenesetre fontos tanulság. Alapelv az is, hogy nem a sérüléstől számít valami incidensnek, hanem attól, hogy valami nem várt dolog történik, és ezekből mindig lehet tanulni.
A légi forgalom szokott egyébként nem várt izgalmakat okozni még. Emiatt külföldön a hosszabb hevederek mellé már a légi biztonságot szolgáló, világító bójarendszert is kiépítenek. Szóval a dolog nem veszélytelen, annak ellenére, hogy a komolyabb sérülések extrém ritkák, esélyük nagyságrendekkel kisebb, mint más, szélesebb körben űzött sport esetében.
Mit szeretnétek elérni a formálódóban lévő egyesülettel?
Ahhoz, hogy tényleg nyugodtan lehessen highline-ozni az országban, legalizálni kell ezt a tevékenységet, hogy kontrollált körülmények között lehessen kint hagyni a hevedereket, és járhassanak az emberek gyakorolni. Ha nem is illegális tevékenység, de jelenleg nem szabályozott keretek között zajlik a highline-ozás. Egy-egy nap nem okoz fennakadást általában, meg ott is hagyjuk a telefonszámunkat, általában érdeklődő túrázók kérdezik meg, mikor leszünk kint újra. Tavasszal a Börzsönyben terveztünk fél évre kifeszíteni egy hevedert. Ennek kapcsán már megkeresett minket a hatóság. Szerencsére konstruktívan álltak a dologhoz, és elmondták, milyen feltételek mellett tudnák engedélyezni a dolgot. Ezen feltételek egyike az egyesületi forma, hogy a felelősségvállalás világos legyen.
A tartós kihelyezéshez aztán engedélyt kell majd szereznünk a természetvédelmi hatóságtól. Optimisták vagyunk, mert környezeti terhelése nem nagyon van ennek a sportnak. Főleg, hogy Magyarországon kb. 10–20 ember csinálja ezt rendszeresen. Nem hiszem, hogy sokkal többen fogják valaha is, egyelőre más országokban sem tömegsport, pedig igazából lehetne az is.
Az egyesület neve Magyar Légvonal lesz, és alapvetően a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség szakosztálya szeretnénk lenni. Mi környezettudatos sportolók vagyunk, a játékszabályok tiszteletben tartásával, szóval éppen zajlik egy konstruktív párbeszéd ebben az ügyben, ennek része az egyesület.
A formálódó egyesületről annak honlapján olvashatsz többet.
