Titokzatos bunkert rejt a csepeli Tamariska-domb

Miután magunk mögött hagyjuk a klasszikus csepeli panelhangulatot és az ipari létesítményeket, kellemes kertvárosi utcákon suhanunk a BKV-busszal. Csepel Királyerdő nevű részén járunk. Ez a terület és az egész Csepel-sziget már az Árpád-kortól kezdve királyi birtok volt. A terület az 1930-as évek derekán kapta a Királyerdő nevet, amikor a királyi család magyarországi vagyonkezelősége felparcelláztatta az uradalmi erdőt.

Óvóhely a domb mélyén

Úticélunk a csepeli Tamariska-domb, a kertes házak között magasodó 116 méteres homokbucka, amely nemcsak a felszínét borító értékes növényzet miatt érdekes, de a domb mélye egy óvóhelyet is rejt, amely sokáig el volt zárva, csak néhány éve nyitották meg a látogatók előtt. De mit keres egy homokbucka Csepelen?

A Csepel-sziget nagy része nem sokkal magasodik a Duna vízszintje fölé, de az északi és déli részén homokbuckás vidék alakult ki. A szél a jégkorszakban keletkezett homokot buckasorokba rendezte, majd később a Duna, medrét változtatva, alakította tovább a tájat.

Annak, hogy a Tamariska-dombon máig nincsenek házak, legfőbb oka az, hogy a domb mélyén egy óvóhely járatrendszere húzódik, amelynek kialakítását a 2. világháborúban kezdték meg, majd az 50-es években tovább bővítették.

A hely 2016 óta az 1956-os Csepeli Büszkeség Pont nevet viseli és azóta látogatható. A kiállítás létrehozása nem volt egyszerű - meséli Samai Katalin történész, a Csepeli Helytörténeti Gyűjtemény munkatársa, aki körbevezetett bennünket az óvóhelyen. A bunker nemcsak, hogy évtizedekig nem volt látogatható, de a vele kapcsolatos iratok sem voltak nyilvánosak és szakembereknek nem volt könnyű azokat összegyűjteni.

„A 60-as években raktár volt itt, a 70-80-as években már használaton kívül volt a hely, hajléktalanok és kábítószeresek költöztek be. Mostani negyvenesek mesélték, hogy ők itt annak idején bátorságpróbákat tartottak, ami azt jelentette, hogy három szál gyufával kellett végigmenni a folyosókon. Ez azonban egyáltalán nem volt veszélytelen, ugyanis van itt egy elég mély akna.” Az óvóhely rendbetételéhez a 2000-es évek derekán kezdtek hozzá.

A domb aljában több bejárat is van, de ezek zárva és többnyire rejtve vannak, a főbejárat a domb Fenyves út felőli oldalán van.

Hétköznapok a bunkerben

Ahogy belépünk a domb mélyét behálózó járatrendszerbe, a kinti közel 30 fok után éles váltással 15 fok fogad bennünket, a verőfényes napsütés helyett pedig lámpák fénye világítja meg a járatokat, ahol a látogatók először az 56-os eseményeket feldolgozó kiállítást járhatják be.

1956-ban a csepeliek az utolsók között tették le e fegyvert. A gyári dolgozók közül sokan csatlakoztak a forradalmi megmozdulásokhoz és a csepeli munkások a Sztálin szobor ledöntésében is részt vettek. Csepelen sok óvóhely volt, az itteni gyárak területén tíznél több bunkert alakítottak ki. A Tamariska-domb alatti járatrendszert az 50-es években vízágyúval és kézi erővel vájták ki a dombból, ahová aztán betoníveket raktak le, majd az egészet visszatemették homokkal. A legmélyebb részen több méter vastag homokréteg van az ember feje felett.

A környékbeliek néhány napot töltöttek itt 1956 őszén, de a férfiak az alatt az idő alatt is ki-kiszaladtak megnézni, mi a helyzet otthon az állatokkal, vagy megfőzni az ebédet, amit aztán lehoztak ide a családnak, bár voltak, akik főztek is itt lent.

A járatrendszer áramellátása és szellőzése meg volt oldva, a vízellátás és a higiéniai lehetőségek viszont kevésbé voltak jók. A kiállításon látható, milyen volt a kis vizesblokk, mosdókkal és speciális vécékkel, úgynevezett tőzeges mobil latrinákkal.

A kiállításon látható tárgyak egy része a helytörténeti gyűjteményből származik, de sok korabeli berendezési tárgyat a papírgyár óvóhelyéről hoztak át ide. A fellelhető dokumentumok mellett a helyiek visszaemlékezései is sokat segítettek a kiállítás létrehozásában – meséli Katalin.

A tárlat sok olyan elemet is tartalmaz, amely segít közelebb hozni és élővé tenni a múltat a fiatalabb generációk számára. Az egyik padon például két korabeli ruhába öltöztetett bábu ül, két fejkendős asszony. Mintha beszélgetnének. Egy gombnyomással bele is hallgathatunk abba, miről. Hallhatjuk Nagy Imre rádióbeszédét is, és több korabeli fénykép egy-egy részlete – például egy redőnyre festett felirat – is kilép a fekete-fehér képből, és megelevenedik a maga valójában.

Csepeli mindennapok a 2. világháborúban

A járatrendszer egy kis része már a 2. világháború idején is kész volt. A domb tetején levő óvodában akkoriban lazarista missziós nővérek vigyáztak a gyerekekre, ők is ide menekültek a környékbeli lakókkal együtt, amikor megszólaltak a szirénák.

A kiállításon láthatunk egy légvédelmi oktatókönyv-sorozatot, amely a bombázásokra készítette fel az embereket. A 14 és 60 év közöttieknek kötelező volt az oktatáson való részvétel, ami többek között elsősegélynyújtási ismereteket és a gázmaszk-viselésre felkészítő gyakorlatokat is magában foglalt.

A korabeli képi- és hanganyagok mellett egy 20 perces filmet is láthatunk, amelyben túlélők mesélnek arról, mi történt Csepelen a 2. világháború idején.

Ahogy a bunker sötétjéből kilépek, szinte arcul csap a vakító napfény, de hiába van kint vagy 30 fok, jó darabig még rajtam marad a pulóver. Mintha kívül és belül is fáznék. A múlt egy darabját láttuk odalent, de az Ukrajnában dúló háború miatt fájóan jelen idejű is mindaz, amit a kiállítás bemutat.

Mi is az a tamariska?

Az óvóhely látogatása után érdemes egy sétát tenni a felszínen is. A Tamariska-domb országos védettséget élvez, a természetvédelmi területet egy tanösvény útvonalán lehet bejárni, amely egy darabon együtt halad a 2015-ben felszentelt kálváriával. A dombot egy kerítés fogja körbe, de a kapu reggeltől sötétedésig nyitva van, és a terület napközben szabadon látogatható.

A hely névadójával, a tamariska vagy tamariszkusz nevű cserjével már a bejárattól pár méterre találkozhatunk. A tamariszkuszok nemzetsége Eurázsia déli részén és Afrikában honos, az ide tartozó fajok közös jellemzője, hogy jól bírják a száraz klímát.

Nálunk leginkább a kora tamariska elterjedt, amely nemcsak a szárazságot és a tűző napsütést viseli el, de a talaj magas sótartalmát is bírja, mert a felesleges sót a levelein keresztül kiválasztja. A levegő szennyezettségére sem kényes, ezért gyakran ültetik autópályák elválasztó sávjába.

Alkalmazkodás a félsivatagi viszonyokhoz

A Tamariska-domb azért is különleges, mert felszínén foltokban még fellelhetőek a homoki nyárasok, illetve homokpusztagyepek kis foltjai, amelyek hajdan az Alföldön nagy területet borítottak. A domb egy részén fekete fenyőket láthatunk, amelyeket itt is a homok megkötése céljából ültettek sok-sok évtizeddel ezelőtt. Jelenlétüknek most leginkább az itt fészkelő erdei fülesbaglyok örülnek.

A nyílt homokpusztagyepek jellegzetes fajai közül találkozhatunk itt például a homoki árvalányhajjal, a júniusban virágzó homoki habszegfűvel, a védett homoki fátyolvirággal vagy a báránypirosítóval. Ez utóbbi növény gyöktörzsében található festékanyagot régen a birkák jelölésétől kezdve a textilfestésesen és a likőrök színezésén át a nők arcának pirosításig sok mindenre használták. A terület állatvilága a domb kis méretéhez képest szintén viszonylag gazdagnak mondható, 50 védett állatfaj ismert a területről.

A túlzott felmelegedést és párologtatást egyes fajok a levelek felületének csökkentésével (például árvalányhaj, magyar csenkesz), mások fényvisszaverő fehér vagy ezüstös színnel, a levelek szőrözöttségével érik el, mint például a báránypirosító.

A varjúháj-fajok testükben vizet raktároznak és a szén-dioxidot a páradúsabb esti órákban kötik meg. A mezei üröm és a pusztai kutyatej mélyre hatoló vagy kiterjedt gyökérrendszert fejleszt, hogy vízhez jusson, a mohák pedig arra is képesek, hogy a száraz időszakokat kiszáradt, szinte tetszhalott állapotban vészeljék át, hogy aztán az első esőcseppek érkezésével újra életre keljenek.

A fent említett fajokról olvasva azt hihetnénk, hogy a cikk végére már valami távoli érintetlen vidékre kalandoztunk el, messze minden lakott területtől. Pedig ezek a növények itt élnek a csepeli Tamariska-dombon. Egy közel kétmilliós nagyvárosban, ahol a betonsivatagban itt-ott még mindig akadnak különleges természeti értékek, olyan helyek, ahol számos ritka faj mellett az ember is menedéket találhat, ha már nagyon elege van a nyüzsgésből.