„Tíz évembe telt, mire azt mondtam: na jó, most már mohász vagyok”

A mindig forgalmas Könyves Kálmán körút egyik oldalán a Népliget zöldell a télvégi szürkeségben, az út túloldalán pedig Budapest egyik legszebb épülete, a szecessziós Tündérpalota áll, ami becenevéhez hűen tényleg olyan, mintha egy meséből pottyant volna ide. Eredetileg iskolának építették, Babits Mihály is tanított itt, de ma már több intézmény – az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, a Nemzeti Múzeum Restaurátorképzője és a Magyar Természettudományi Múzeum Növénytára – működik itt. Mi ez utóbbi hely miatt jöttünk.

Egy moha 1858-ból

Dr. Papp Beáta mohakutató, a mohaherbárium kurátora és kutyája, Rozi fogad bennünket a Tündérpalota mohagyűjteményében. A szoba plafonig érő fémszekrényekkel van tele, ezek rejtik a 260 ezer példányos gyűjteményt, amelynek legnagyobb részét a törzsgyűjtemény teszi ki.

Ebben a májmohák, a becős mohák és a lombosmohák törzsének példányai külön-külön szekrényekben sorakoznak. A herbáriumi példányok azért is fontosak, mert ezek bármikor ellenőrizhetők, újravizsgálhatók az új tudományos eredmények tükrében, valamint támpontot jelenthetnek a terepen talált nehezen meghatározható mohák beazonosításában is.

A bejáratnál Boros Ádám, az egyik legismertebb magyar botanikus képe lóg a falon, aki 80 ezer példányos mohagyűjteményét a múzeumnak adományozta. Az ő nevéhez fűződik a hazai mohaflóráról szóló első összefoglaló elkészítése 1968-ban. Szintén a herbárium részét képezi Degen Árpád botanikus gyűjteménye, aki a 20. század elején jelentős anyagot gyűjtött például a mai Horvátország területén, a dalmát partokon és a Velebit-hegységben is.

Degen megvásárolta az 1800-as évek második felében élt neves német mohásznak, Karl Gustav Limprichtnek a herbáriumát is.

Itt találjuk a gyűjtemény legidősebb példányait is, példádul egy 1858 májusában gyűjtött alpi szőrmohát. Ez a kis növény 166 évvel ezelőtt élt, akkor, amikor India koronagyarmat lett, amikor Jókai Mór megalapította az Üstökös című lapot, és amikor elkészül az Anglia és az Egyesült Államok közötti távírókábel.

Míg a néhány éve gyűjtött mohák még zöldek, az ilyen régi példányok már barnára száradtak, de egyébként még remekül tartják a formájukat. A mohapéldányok kisebb-nagyobb borítékokban vannak, azokon gyöngybetűkkel felírva látható az adott faj neve, illetve, hogy ki, mikor és hol gyűjtötte azt.

Az európai mohafajok mind itt vannak

A Földön összesen több mint 20 ezer mohafaj él, Európában több mint 1700, Magyarországon 700 faj él, ezek közül 77 faj védett.

A gyűjteményben az európai fajok mind megtalálhatók. A legtöbb példányt természetesen a Kárpát-medencében gyűjtötték, de a Balkán-félsziget példányai is szép számmal jelen vannak, nem véletlen, hogy gyakran érkeznek ide külföldi kutatók az ottani országokból, hisz például az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből itt sok példányt találnak.

„A fajok számának növekedése egyrészt a tudomány fejlődésének köszönhető. Vannak ugyanis olyan fajok, amelyekről mostanában derült ki a molekuláris biológiai vizsgálatoknak köszönhetően, hogy nem is egy fajról van szó, hanem kettőről, sőt olyanra is akad példa, hogy nyolc különböző fajra szedtek szét egy közönséges fajt. De persze jönnek is be eddig nálunk nem élő kontinentális és mediterrán fajok” – magyarázza Beáta.

A mohák egy része szélsőséges körülményeket is képes átvészelni. „A herbáriumban őrzött példányok feléleszthetők még?” – kérdezem. „A nagyon régiek már nem, de egyszer egy kilenc hónapos példányból szedtem ki mintát, és azt egy belgrádi kolléga fel tudta éleszteni laboratóriumi körülmények között, és úgynevezett in vitro kultúrát hozott létre, amelyet később visszatelepítési kísérletekre használtunk. A szárazsághoz alkalmazkodott fajok még néhány év után is képesek új hajtásokat hozni.”

„Bea, magának mohákkal kellene foglalkoznia”

Beáta a múzeum egyetlen mohakutatója, de az országban sincsenek túl sokan, a tízet sem éri el a hazai mohászok száma. „Sajnos fiatalok sem nagyon vannak, mert nehéz a mohákkal foglalkozni, sok idő kell hozzájuk. Nekem úgy tíz évembe telt, mire azt mondtam: na, jó, most már mohász vagyok.” És mikor lesz mohász valaki? „Szerintem akkor, ha már terepen is megismeri a fajokat, vagy, ha nem is tudja meghatározni a helyszínen, de sejti, hogy valami jót talált.”

Beáta eredetileg vizes élőhelyek növényeivel foglalkozott, a doktoriját is a vízparti vegetációról írta. Amikor idekerült a múzeumba, akkor viszont épp mohászra volt szükség.

„És az a legszebb, hogy amikor szakdolgozati témát kerestem annak idején, akkor Simon Tibor tanár úr volt az ELTE-n a Növényrendszertan tanszék vezetője, ő is mohászott egyébként, és ő már akkor mondta, hogy »Bea, magának mohákkal kellene foglalkoznia«. Akkor én még úgy éreztem, hogy ez nehéz, és inkább maradtam a virágos növényeknél, de úgy látszik, nem kerülhettem el a sorsomat. Amikor a múzeumban másodszor köszöntek be a mohák, akkor már nem ellenkeztem. De nagyon örülök neki, hogy így alakult, mert nagyon szeretem mohákat, és mivel kevesen foglalkozunk velük, az ember érzi, hogy szükség van a munkájára.”

Versenyfutás a tavasszal

Tekintve, hogy csak néhányan foglalkoznak Magyarországon mohákkal, Beának sok és sokrétű munkája van. Többek között például a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer keretében mohaközösségek monitorozását végzi mohákban gazdag élőhelyeken.

Bár mohákkal télen is találkozhatunk, ezek évelő fajok, az egyévesek csak a tavasz elején láthatók, és akkor sem sokáig, mert a spórák elszórása után el is tűnnek. A mohászok terepi főszezonja épp ezért április-májusban van. Mostanában azonban korábban jön és gyorsan véget ér a tavasz, bejön a szárazság, így a mohák májusra már el is tűnnek, ezért sietni kell a terepi felmérésekkel.

A mohászokat könnyű a terepen megismerni. Aki sokáig ül vagy hasal egy helyben kézi nagyítóval a talaj fölé hajolva, az jó eséllyel mohász, és egész jó eséllyel, Beáta. A mohafajok többségét terepen nem lehet biztosan beazonosítani, ezért később mikroszkóp segítségével határozzák meg őket. A fajok közti különbségek elsősorban mikroszkopikus bélyegeken alapulnak, mint például a levelek sejtjeinek alakja, mérete.

„A terepi munka azért is fontos, mert nyomon kell követnünk a változásokat, vagyis időről időre vissza kell mennünk ugyanazokra a helyekre, és fel kell mérnünk azokat újra és újra. Például az EU-nak hatévente jelentenünk kell az élőhelyvédelmi irányelvek listáján szereplő fajokról és azok élőhelyének állapotáról.”

A listán szereplő, veszélyeztetett fajokhoz fajmegőrzési tervet is kell készítenie a szakembereknek. Ilyen faj például a fák kérgén élő zöld seprőmoha (Dicranum viride), amelynek a három legnagyobb populációja a Bükkben van, de ezeken a helyeken is csak 20-30 fán fordul elő. Ezeknek a kis populációknak a túlélése a szakemberek kezében van, ezért is kulcsfontosságú a fajmegőrzési terv megléte és a gyakorlatban történő alkalmazása.

Mindent a mohákról

Beáta nemzetközileg is elismert szakember, az Európai Moha Védelmi Bizottság alelnöke. Ez a szervezet állította össze az első Európai Moha Vörös Listát 1995-ben, ami jelenleg minden országban a mohák védelmének alapját képezi. Ebben a listában közel 50 olyan faj szerepel, ami nálunk is él, és Európai szinten védelemre javasolt. Azóta 2019-ben megjelent az új Európai Moha Vörös Lista, amelynek fényében újabb fajok kerülhetnek majd védelem alá az egyes országokban.

Gyakran dolgozik együtt a hazai nemzetipark-igazgatóságokkal. Tartott már mohaismereti képzést nemzeti parki szakembereknek, de élőhelykezeléseknél is kérik a segítségét. Például a keleméri Mohos-tavaknál – ahol túlzottan beárnyékoltak a fák a védett tőzegmohák felett – a fák gyérítésénél adott tanácsokat, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy mindezt hogyan végzik: ha túl kevés fát vágnak ki, az a baj, ha túl sokat, akkor meg az. „A tőzegmohának fény kell, nem tesz jót neki az árnyék, de fontos, hogy fokozatosan történjen a fák gyérítése, mert ha hirtelen sok fényt kap a láp, akkor meg a lágyszárú virágos növények lepik el, és azok árnyékolják be a mohákat.”

De akkor is hívják, ha valahol védetté akarnak nyilvánítani egy területet. Ehhez előzetesen szükség van egy listára az ott élő védett fajokról, amivel alá lehet támasztani azt, hogy a védetté nyilvánítás indokolt. Ilyenkor a Magyar Biodiverzitást-kutató Társaság – amelynek Beáta alapító tagja – koordinálásában különböző élőlénycsoportokkal foglalkozó szakemberek járják napokig a területet és térképezik fel az ott élő fajokat.

Mindezek mellett számos nemzetközi együttműködésben is dolgozik, többek között a Balkán-félsziget országaiban, most például Montenegró mohakatalógusát készíti egy ottani kollégájával együtt. Könyveket is ír, a Lápi és Vízi mohák határozója után már készül a szikes területek moháiról szóló könyv. És persze itt a herbárium, amit féltve őriz, gondoz, bővít, és mindenki másnál jobban ismer. Az, hogy ezt a feladatot egyedül látja el, kétségtelenül nagy felelősség, de egy életre szóló szép feladat is számára.