Három különböző, ún. nem hulló, talajmenti csapadékfajtát különböztethetünk meg: a harmatot, a deret és a zúzmarát. De vajon mi köztük a különbség?
Az úgynevezett nem hulló mikrocsapadék nem az égből érkezik (mint az eső, a hó, vagy a jégeső), hanem a talajfelszínen jelen lévő tereptárgyakon a felszínközeli levegő nedvességéből csapódik ki fagypont alatti, vagy feletti hőmérsékleten.
Harmat- és dérképződést derült éjszakákon figyelhetünk meg. Ilyenkor az erős kisugárzásnak köszönhetően jobban lehűl a talaj és az ott található tárgyak felszíne, mint a felettük lévő levegő. Ennek következtében ez a meleg, alsó légréteg a hideg talajjal érintkezve lehűl, és a benne lévő vízgőz kicsapódik. A harmatképződés 0 °C feletti hőmérsékleten zajlik, tehát a növényzetre és a tereptárgyara a víz apró cseppek formájában csapódik ki.
Ezzel szemben dér esetében a vízcseppecskék fagypont alatti hőmérsékleten kicsiny, fehér, kikristályosodott formában jelennek meg.
Dér a kora téli erdőben
A zúzmarásodás egy másik történet, amelynek elengedhetetlen feltétele a légmozgás, és több 100 vagy 1000 méteres légvastagságra is kiterjedhet. A zúzmara esetében a szél által hordozott vízgőz a különböző felületek szél felőli oldalán csapódik ki a folyamatosan áramló enyhébb és páradús levegőből. Így a légáramlás útjában lévő, minden erősen lehűlt tereptárgyra jégtű és jégkristály formájában tapad rá.
