Tudod, hogy hol van hazánk egyetlen csatornahídja?

Már régóta tervezgettem közelebbről is megnézni azt a különleges építményt, amely a Tisza-tavat megkerülő bringaútról lehet látni. A Tiszafüred melletti tiszaörvényi gátszakaszon tekerve egyszer csak egy kisebb nádasos, buja terület bukkan fel, amely felett szokatlan betonhíd nyújtózik végig. A híd pedig egy épülethez érkezik, ami nem más, mint egy ma is működő szivattyútelep, amely egy igazi csemege a műszaki beállítottságúaknak.

Még mielőtt az ipari témáktól ódzkodók ennél a pontnál tovább is kattintanának, hadd mondjam el, hogy én sem vagyok egy indusztriál fan, jobb szeretem a természeti témákat, de a tiszaörvényi szivattyútelep számomra is rengeteg érdekességet tartogatott, úgyhogy érdemes még maradni. A telep és a híd ugyanis a mérnöki bravúrokon és gépkülönlegességeken túl egy igazi kordokumentum, hiszen itt a régi idők embereinek életéről és vízhez való viszonyukról is sokat megtudhatunk.

Ebben pedig Szabó László, a KÖTIVIZIG (Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság) munkatársa volt segítségemre, akivel a szivattyútelep bemutatásakor lemásztunk a víz alá, és egy kisebb sétát is tettünk a víz útján a hídon keresztül, egészen Tiszaörvény főutcájáig.

Korszakalkotó születik

Az épület nagy kék ajtaján belépve a gépházba jutunk, ahol GANZ feliratú, zöldre festett monstrumok, és hatalmas, pirosra festett kerekek fogadnak. De mielőtt belemerülnék a technikai részletekbe, László a szivattyútelep történetéről kezd mesélni. Kiderül, hogy egy olyan vízi műemlékben állunk, amely több leget is a magáénak tudhat.

Az addigiakhoz képest tehát fordítva működött, azaz nem a belvizet szivattyúzta vissza a folyóba, hanem a folyóból vette ki a vizet, hogy aztán az öntözőcsatornákba juttassa.

Megépítésének oka, hogy az 1930-as években több, komolyabb aszályos év is volt, a földek kiszáradtak, és ez arra ösztönözte az akkori döntéshozókat, hogy kitaláljanak egy olyan rendszert, ami biztosítja a régió vízellátását. 1937-ben meg is születtek a tervek Lampl Hugó mérnöknek köszönhetően, és még ebben az évben megkezdődött az építkezés.

A szivattyútelep megépítésével párhuzamosan az öntözőmedrek kialakítását is megkezdték, amely a mai napig 115 négyzetkilométernyi termőföldet lát el vízzel a régióban. A munkákat több mint ezer kubikos és napszámos végezte gépek nélkül, és ásóval, lapáttal, talicskával, no meg némi állati erővel alakították ki a medreket.

Az öntözőrendszer szívét, a szivattyútelepet, egy mesterséges szigetre építették, ugyanis itt egykor a Tisza hullámtere volt. És mivel a csatornarendszer a gravitáció segítségével juttatja el a vizet a földekre, ezért az épületnek kellett a legmagasabb pontra kerülnie. Ma már nem láthatjuk a szigetet, hiszen az teljesen beleolvad a gátba, ami akkoriban máshol futott, de hogy miért helyezték át, azt picit később árulom el.

Induljunk el a víz útján

A szivattyútelep első egysége a szívóakna, de ezt már ne keressétek, ugyanis 1973-ban kvázi elrejtették a kíváncsi szemek elől. Viszont minden mást láthatunk, amelyhez elsőként lemászunk az úgynevezett alépítménybe, kevésbé szakmaian szólva a pincébe. Két emeletnyit is aláereszkedünk, hogy megnézzük a hatalmas szívócsöveket. Ez a második egység, ide érkezik be a Tisza vize, ahonnan az eredeti Ganz szivattyúk szívják fel, majd küldik tovább a csatornába.

Itt mindenből három van, tudom meg Lászlótól, három szívócső, három szivattyú, fent a gépházban pedig három motor végzi a munkát. A gépészeti részek működéséről mindent elmagyaráz, repkednek a szakkifejezések: nyomókönyök, tengelykapcsoló, nyomómedence, csapókapu, zsírzó, stb., és a szivattyú pontos nevét is megtudom: függőleges tengelyű kétlépcsős propellerszivattyú.

Számomra ezek már a „kínaiul van” kategória, de a műszaki érdeklődésűek garantáltan élvezni fogják ezeket a részeket. De ne aggódjatok, mert László gondosan ügyel arra, hogy a látogatók érdeklődési köréhez hangolja a szivattyútelep bemutatását, így a gépészeti infók mélyebb ismertetését csak az kapja, aki valóban nyitott rá.

Visszamászunk a gépházba, ahol a szivattyúk motorjai vannak. A három eredetei Ganz szivattyúból már csak kettő működik, a harmadikat 2003-ban átalakították, és egy kisebb teljesítményű, szinten tartó szivattyú lett belőle. Az eredetik 2200 litert tudnak másodpercenként megmozgatni, a kicsi pedig „csupán” 800 litert.

A telep megépülésének idején igencsak modern dolognak számított, hogy a motorokat elektromos áram hajtotta, és mivel a közelben sehol nem volt még áram, azt messzebbről kellett idevezetni. Kiépítettek hát egy távvezetéket, és kezdetben a tiszalúci elektromos elosztón keresztül Miskolc felől érkezet az áram, majd a Kesznyéteni Vízerőmű látta el árammal a tiszaörvényi szivattyútelepet. És nem csak azt. Ugyanis a telepet üzemeltető gépmester házába is bevezetésre került az áram, ahogy a telefon is, ami abban az időben nagy dolog volt. A csatornarendszer mentén még öt csatornaőrházat hoztak létre, és ezek mindegyikébe szintén volt már tekerős telefon.

Ez egyébként a mai napig így történik, csak már nem tekerős telefont használnak. Ma már el se tudjuk képzelni, de akkoriban igen előkelő dolog volt egy ilyen településen szivattyúgépésznek lenni, hiszen a faluban egyszerű, kétkezi foglalkozásúak voltak, mint az asztalos, bognár, szabó, ács, kovács, vagy a földeken dolgoztak, viszont a villanyárammal működő gépek használata már bizonyos fokú végzettséget és tudást igényelt.

A gépházból kilépve a víz következő állomásához, a nyomómedencéhez megyünk. Itt egyesül az eddigi hármas eggyé, azaz a három szivattyú által megmozgatott víz itt terelődik a csatornahíd medrébe.

Ottjártamkor épp nem működtek a szivattyúk, mert előtte sok eső esett, viszont a nyári hosszú aszály során non-stop dolgoztak a gépek és a mesterek a telepen. Azért a kedvemért László beindítja az egyik szivattyút, a hatalmas víz pedig elképesztő erővel és robajjal ömlik ki a csatornába, amit ezen a videón most megnézhettek.

Még az olaszokat is lepipálta

Elindulunk a csatornahídon, amely eredetileg nem volt lefedve, de egy szerencsétlen baleset miatt jobbnak látták betonlapokkal lefedni. Egy gépész esett bele a csatorna széléről, és a nagy sodrás miatt nem sikerült kimenteni. Hogy mit keresett ott? Csak a munkáját végezte. Említettem, hogy a gát egykor nem ott futott, ahol ma látjuk. Régebben a házak mellett haladt, áradáskor pedig erre a területre szabadon áramlott be a víz, hiszen ez egy hullámtér volt. Ilyenkor a szivattyúházat csak csónakkal vagy a híd szélén sétálva tudták megközelíteni a gépészek.

Nem véletlenül döntöttek a lábakon álló csatorna mellett az akkori mérnökök, hiszen ha a hullámtéren töltést készítettek volna neki, akkor az egy gát lett volna a víz útjában, így viszont áradások után a híd lábai között vissza tudott folyni a víz a Tiszába. Aztán végül mégis leválasztásra került ez a terület, ugyanis a Kiskörei Vízlépcső megépítése után a Tisza átlagos vízszintje több méterrel megemelkedett, így a házak mellől el kellett hozni a gátat, amit áthelyeztek a mostani helyére, a Tisza mentére. A csatornahíd pedig megmaradt, ami a mai napig az egyetlen hazánkban.

Igaz a rómaiak már 2000 éve is építettek csatornahidat, a tiszaörvényire mégis büszkék lehetünk, ugyanis megépülésekor Olaszországból is jöttek minősíteni. Kiderült, hogy a magyar mérnökök remek munkát végeztek, ugyanis míg az olaszok csatornahídjainak medre téglalap alakú, a mienk egy félbevágott cső, ami sokkal kevesebb vesztességgel tudja elvezetni a vizet. Ráadásul a zsaluzás, illesztés is rendkívül precíz lett, így a cső belülről teljesen sima, ami szintén jobb hatásfokot eredményez.

Hullámtérből vízi paradicsom

Ennél a ponttál bevallhatom, hogy titokban erre vártam már nagyon, hogy végigsétálhassak a hídon, amit addig csak messziről nézegettem. Végre közelebbről is láthatom a híd alatt elterülő nádassal teli vízi paradicsomot, ami nem mindig volt ilyen. A gát áthelyezésével bár már a 70-es évektől meg lett volna a lehetőség, hogy az itt felgyűlő esővíz hatására kialakuljon egy mocsaras élőhely, erre a 90-es évekig várni kellett. Addig ugyanis a felgyűlt vizet szintén egy szivattyúval vezették el, vissza a Tiszába. Aztán egyszer csak az ezt végző gépeknek lába kélt, nem tudni, hogy. Ezután a terület már megtarthatta a vizet, és azóta pazar mocsárvilág alakult ki változatos vízi növénytársulással. Többek közt vadkacsák, szárcsák, nyári ludak találtak otthonra ezen a helyen, egy hattyúpár is él itt, és számos védett madárnak nyújt fészkelőhelyet, valamint a mocsári teknősök is kedvelik.

A csatornahíd végén a csillapítómedencéhez érkezünk, amelynek fő feladata, hogy elvegye az addig nagy sebességgel érkező víz energiáját. Ezt főként a J betűt formáló törőfal végzi, de a medence alján vannak energiaelnyelő bordák is.

Emellett a víz irányát is megváltoztatja, valamint a medence egy része úgy van kialakítva, hogy a hordalék ott le tudjon rakódni. A korábban kiszedett hordalékot egy ma már növénnyel benőtt dombként láthatjuk a medence mellett.

Innen már a fő öntözőcsatornában halad tovább a víz, majd 11 mellékcsatornán keresztül jut el a földekhez.

Végül elsétálunk a csatorna mentén az első bújtatóig, ami Tiszaörvény fő utcája alatt vezeti át a vizet, közben elhaladunk a temető mellett, ahol egykori szivattyúgépmesterek is örök nyugalomra leltek.

A bújtatónál véget is ér a kis túránk, de nehogy azt higgyétek, hogy minden érdekességet megosztottam most veletek, László rengeteget tud még mesélni az építésről, az egykor itt élőkről, és a csatorna menti jegenyefák jelentőségéről is.

Ha ti is szeretnétek megnézni a szivattyútelepet és a csatornahidat közelebbről, akkor mindenképpen jelentkezzetek be előzetesen a KÖTIVIZIG Kiskörei Szakaszmérnökségének valamelyik elérhetőségén:

Telefon: 06 36 558 310

E-mail: kiskore.szmg@kotivizig.hu

Ha pedig nem voltatok elég felkészültek, és csak épp arra tekertetek, és szerencsétekre pont van valaki a szivattyútelepen, akkor egy rövid idegenvezetést akár ti is kaphattok, de mindenképp érdemes visszatérni egy alaposabb látogatásra.

A cikk először 2022 októberében jelent meg.