Méghozzá nem is akármilyen: nemcsak kultúrtörténeti szempontból érdekes, hanem gazdag élőhely is, de figyeljünk, mert úgy megbújik a házak között, hogy ha nem tudjuk, mit keresünk, biztosan elmegyünk mellette.
Nemrégiben Zsámbékon jártunk, és a kötelező látnivaló, azaz a romtemplom mellett jutott egy kis időnk a település alaposabb felfedezésére is. Ekkor leltünk rá a Józsefvárosi pinceterületre, aminek érdekes története van.
Az 1739-es pestisjárványban több mint 800-an hunytak el a településen, a helyükre németek érkeztek. A mai pinceterületen ástak gödröt, hogy a kibányászott agyagból házakat építsenek maguknak. A mélyedés falába pincéket vájtak. A 19. században már hetven borospince volt itt, a többségük présházzal.
És hogy mit látunk ma?
Egy házakkal övezett, jókora zöld területet nagyjából 20-30 pincével.
Ismertető táblákat is találunk elvétve egyes növényfajokról, vagy a – most már – műemlék múltjáról. 1946-ban kitelepítették a Svábokat, akik itt éltek, és a terület pusztulni kezdett. 2005-ben rehabilitálta a tájat a Lamgrub (agyaggödör) Egyesület.
A pincék területe változatos élőhely, többszintű lomb, száraz gyep, cserjés, ligeterdő, nedves rét, időszakos vizek fedezhetőek fel benne, ennek megfelelően az állatvilága is gazdag. Állítólag a településen legnagyobb számban itt található meg a bodza, azaz latinul Sambucus, innen ered a település neve.
