Hogyan csalták tőrbe a törököt? Milyen fegyverekkel harcoltak a magyar katonák? Kik voltak az „igazlátók”, és kik a „martalék”? A szigligeti várban mindent megtudtunk a végvári harcokról.
A végvári harcosok fegyvereivel és a híres várnagyokkal is megismerkedhetünk a szigligeti várban, ami novemberi lapszámunk História rovatának főszereplője. Az épület történetét a nyomtatott magazinban mutatjuk be részletesen, a csatákból viszont ebben a cikkben adunk ízelítőt.
A magyarok többek között szablyát, pallost, buzogányt, csákányfokost és kelevézt használtak a harcok során.
Az első három bizonyára ismerős, de az utóbbi kettőt is megnézheted (sőt, meg is emelheted) a vár kiállításán. A csákányfokost a 15-17. században használták: egy sújtófegyvert kell elképzelni, aminek egyrészt van egy hosszú és hegyes tüskéje, ami a páncélt is át tudta lyukasztani, másrészt egy tompa vége, amivel ütni-zúzni lehetett. A kelevéz pedig nem más, mint egy másfél méteres dobólándzsa.
Fegyverek a szigligeti vár kiállításán
Szigliget vára fontos szerepet töltött be a török időkben. Gyakran indítottak innen lesvető csapatokat, akik kelepcébe csalták az ellenséget. A műveletnek pontos koreográfiája volt, ami körültekintő tervezéssel kezdődött. Sok múlt a felderítők, nyomjárók ügyességén, akik információkat szolgáltattak a törökök mozgásáról. Először kiszámították a várható útvonalukat, majd kijelöltek egy ideális helyet a támadásra. Ez gyakran több napnyi lovaglásra helyezkedett el. A csapat óvatosan, csöndben mozgott, nappal rejtőzött, éjjel pedig elhagyatott helyeken menetelt.
Csatajelenet a szigligeti várban található kiállításon
A leshelyen aztán két-három részre oszlottak és elrejtőztek. Eltüntettek minden nyomot, és kiküldték a felderítőiket. Volt, hogy napokig álltak itt fegyverzetben az ellenségre várva. A „martaléknak” kijelölt emberek (tényleg így nevezték őket) feladta az volt, hogy rátámadjanak az ellenre, és odacsalják őket a leshelyre. Amikor odaértek, a csapat maradéka előugrott a fedezékéből, és a törökökre rontott.
Ha szerencséjük volt, az ellenség annyira megzavarodott, hogy a sötétben egymást kezdték el levágni.
A párviadal vagy bajvívás szintén szigorú szabályok szerint működött. A viadal bírái, az „igazlátók” előre megegyeztek a feltételekben. A két fél egyenlő létszámú csapattal mérte össze magát. A kopjatörés volt a viadal legenyhébb formája, ebben nem mindig sebesültek vagy haltak meg a résztvevők.
Az első vérig történő vívás ennél már komolyabb volt, az életre-halálra szóló küzdelemben pedig egészen egyértelműen el lehetett dönteni, ki lett a győztes fél. A korszak híres bajvívói többek között Palonai Magyar Bálint, Fonyód és Szigliget várkapitánya, Rátóti Gyulaffy László (Csobánc), Pisky István (Tihany) és Thury György (Palota).
Ha szeretnél többet olvasni a szigligeti várról, lapozd fel novemberi lapszámunkat! Előfizetni ide kattintva tudsz ránk.
