Nem egy új nyolcezresen, de szerencsére újra topon van a Hópárduc felesége. Sterczer Hilda három év elteltével is hatalmas lelkesedéssel ápolja Erőss Zsolt emlékét, dolgozik a férje nevét viselő falmászó program akkreditálásán, neveli közös gyermekeiket, tanít, sziklát mászik, miközben már saját céljai felé lépked.
Egy magashegyi expedíciójukról (Makalu, 2008) és a mászás közbeni női és férfifeladatokról szóló előadásán látogattuk meg Sukorón. Ennek kapcsán kértünk tőle interjút, mert kíváncsiak voltunk, hogy közte és Zsolt között milyen volt a munkamegosztás a hegyen, és hogy van ma, férje elvesztésének harmadik évfordulója felé közelítve. Ez utóbbi kérdést felesleges lett volna feltenni, hiszen az előadás előtti fotózás első pillanatától látszódott, hogy újra a helyén van. A szervezők által levetített „In memoriam Hópárduc” című filmet olyan egyenes tartással nézte végig, ahogy az ő helyzetében csak kevesen tudnák, tekintetében viszont ott volt a mindent eláruló szeretet. Szemét egy másodpercre se vette le a vászonról, pedig körülötte gyerekek hada kúszott-mászott, rosszalkodott. Ezt megelőzően nekik mutatta meg, mire való a jégcsákány, hogyan kell lépkedni a hágóvassal, a későbbiekben pedig a gyerekek szüleinek mesélt ugyanolyan természetességgel, valamint bevallotta, hogy a teljes kimerültségtől, az oxigénhiány okozta gondolkodási zavar miatt leült a Makalu egy főcsúcsnak hitt púpjára - 30 méter hiányzott volna még -, és onnan nem mozdult Zsolt hívó szavára sem. (8000 méteren még két egyjegyű számot is nehéz összeadni. A csúcstámadás előtt az Everest című filmet nézték meg, s félt, hogy egyáltalán lejut-e - hallottuk később az előadáson.) „- Gyere ide! - Nem megyek. - De gyere!” Ilyen párbeszédek másoknál a nappali és a konyha között zajlanak, náluk azonban a hegyen is megtörténtek.
A te ötleted volt egy ilyen témájú előadás?
S. H.: Igen, személyes indíttatásból mesélek a hegyen megélt férfi- és női szerepekről, hiszen Zsolttal mi fent is az otthon megszokott hagyományos női és férfiszerepek szerint éltünk. Ő vezetett a hegyen, és ő mászta ki a nehezebb, kockázatos részeket, s mivel én nőként jobban tűrtem a monotonitást - most már anyaként tudom, miért van ez így kódolva -, én voltam az, aki például a havat tapostam, a teát főztem, vagy vittem a nehezebb hálózsákot, mert nekem arra volt szükségem, a fiúk meg inkább fáztak. (A félreértések elkerülése végett: ezek egyike sem kevésbé megerőltető feladat. Teát főzni például csak úgy lehet, hogy a sátorban a gázfőző fölé görnyed az ember, és apró részletekben olvasztja fel a havat, ugyanis ilyen körülmények között odaégnek a hóban lévő apró kőszemcsék, és egy borzasztó ízű folyadék keletkezik víz helyett - tudtuk meg később az előadáson.) Ő nagyon tisztelte bennem ezt a gondoskodást, én voltam, aki étellel ellátta, és ő volt az, aki a sátrat felverte. A klasszikus férfi- és női szerepek menti foglalkozás egyrészt azért is jó, mert nem kell közben kommunikálni, másrészt mindenki tudja, hol a helye, és mindenki fontosnak érzi magát. Ezzel azt mutatom, hogy a másikat is megbecsülöm, és tudom a határait.
Van valami hátulütője annak, ha az ember a párjával együtt mászik?
S. H.: Szerintem nem, legalábbis nálunk nem volt. Gerlinde Kaltenbrunner hegymászónő és a férje szintén a hegyen ismerkedtek meg, és együtt is másztak. Náluk előfordult olyan, hogy az Everest megmászásakor a férj - a saját életét féltve - nem ment a hegymászónővel csúcstámadáskor, mert azt túl kockázatosnak tartotta, illetve neki már úgyis megvolt. Én ezt Zsoltnál nem tudtam volna elképzelni. Olyan nem lehetett volna, hogy ő ott üljön malmozva a sátorban. Ő jobban szeretett mászni annál. De az is igaz, hogyha ő nincs, én nem is megyek, hiszen az összes nyolcezrest (Broad Peak, Hidden Peak, Makalu) vele másztam meg. Előtte nem nagyon hittem magamban, arra gondoltam, a nyolcezreseket mászók egy külön kaszt, amibe születni kell. És egyébként tényleg: nagy részben a genetikától függ, ki mennyire bírja az akklimatizálódást. Oda kell menni, és ki kell próbálni, nálam is így derült ki. 2006 júliusában még 3900 méter körül jártam, és a következő év júliusában már 8000 m-nél voltam, de van, aki hosszas rákészülés után sem tud 7500 fölé kerülni. Amikor először a Grossglockneren találkoztunk, Zsolt a második napon azt mondta: „Neked nyolcezresen a helyed.” Van előttem egy kép, amikor az expedíció során megérkezünk a G1 (Gasherbrum I., Hidden Peak) alaptáborába, és ránézve a csúcsra azt mondtam: „Ez csodálatos!” Ő elmosolyodott, és átölelt: „Tudtam, hogy ezt fogod mondani.” Igen, fontos volt neki, hogy én ezt ugyanúgy éreztem.
A teljes interjút a májusi lapszámunkban olvashatod el.
„Egy hegymászó legyen szakállas, lehetőleg zord tekintettel meneteljen felfelé.”
Ezzel a félig vicces felütéssel indította Sterczer Hilda a Sukorói Kaland Klubban tartott előadását. Bár egy másik magyar nő több 8000-es csúcsot mászott meg, mint ő, és gyors fejlődésével akár rekorder is lehetne, Hilda mégis így fejezte be a beszélgetésünket: „Erőss Zsolt feleségének lenni büszkeség.” Pedig a hegymászás az egyik, ha nem az egyetlen olyan sport, ahol nincs női szakág, a csúcs mindenkinek ugyanolyan magas, ugyanolyan hideg van, ugyanolyan kevés a levegő. A nőknél sem elég, ha 10%-kal alacsonyabbra másznak. A hegymászás egy olyan kihívás, ahol nem számít, hogy valaki nőnek vagy férfinak születik, ugyanazt kell teljesíteni. Sterczer Hilda bevallása szerint is valószínűleg ezért tetszett meg neki ez a sport. Bár már nem szoknyában, mint az 1800-as években, de talán ezt keresik fent a nők a hegyen.
Kapcsolódó cikkeink:
Így segít a Hópárduc felesége a gyerekeknek
Májusi címlapunkon Sterczer Hilda
Így készült a Turista Magazin májusi címlapja
