Utazz a csillagok közé Magyarország legszebb asztrofotóival!

Idén harmadszor rendezte meg a Magyar Asztrofotósok Egyesülete a hazai asztrofotók legjobbjait felvonultató kiállítását Csillag-Képek 2020 címmel. A járványhelyzet miatt a szervezők úgy döntöttek, hogy a megnyitót zárt körben, online közvetítés segítségével tartják meg. Természetesen a kiállítás bármikor megtekinthető személyesen a Magyar Természettudományi Múzeumban egészen november 2-ig. Az egyesület vezetői azonban úgy gondolták, mindenkinek lehetőséget szeretnének adni arra, hogy megcsodálhassa ezeket a gyönyörű képeket, így ha valaki bármilyen oknál fogva nem tud a múzeumba eljutni, az online is megnézheti a kiállítást az egyesület oldalán, egy online tárlat keretében, amit ide kattintva találtok. Sőt! Idén album is készült a 72 kiállító 105 csodaszép és izgalmas fotójából, úgyhogy akár otthon is élvezhetjük a gyönyörű éjszakai tájképeket, a Naprendszer égitestjeiről és a Tejút titokzatos világáról készült fotókat, és beleshetünk a közeli és távoli galaxisok világába is.

Ahogy a bevezetőben írtam, a Turista Magazin meghívást kapott a megnyitóra, amelyen a Magyar Asztrofotósok Egyesületének csupán néhány alapító tagja és a megnyitó utáni beszélgetésre meghívott még 3 asztrofotós vett részt, amit itt tudtok visszanézni.

A megnyitó után Francsics László, az egyesület elnöke és Feltóti Péter alelnök vezetett körbe, és mesélt el pár kulisszatitkot a legizgalmasabb fotókról. Az asztrofotók különlegessége az, hogy a már önmagukban is szép képek az esztétikai élményen túl, ha megtudjuk róluk, és mondjuk egy átlagember számára elsőre értelmezhetetlen mélyégfotónál megértjük, mit is látunk pontosan, az még izgalmasabbá teheti őket. És mivel senki sem születik csillagásznak, így hülye kérdés nincs alapon, én kérdeztem mindenfélét.

Az idei sztár: NEOWISE-üstökös

Korábban mi is beszámoltunk az idei év egyik legizgalmasabb csillagászati eseményéről, a NEOWISE-üstökös érkezéséről, amelyről készült is rengeteg fotó a világ minden pontjáról. Hazai fotósok legjobb képeiből akkor összeállítottunk egy galériát, amelyet ide kattintva nézhettek meg. Evidens volt az első kérdésem, hogy vajon a 105 kiállított képből hány az üstökösfotó. Idén 13 ilyen került fel a falra, mind a NEOWISE-ról. De természetesen a korábbi években is volt egy-kettő, hiszen üstököst minden évben meg lehet figyelni, csak azok nem közelítik meg ennyire a Földet, így nem olyan látványosak, mint az idei csóvás. Jellemzően egyébként asztrotájképek készültek róla, mivel így a leglátványosabb, ha a Földdel, vagy valamilyen földi objektummal együtt ábrázolják. Asztrofotós szemmel ezek technikailag az egyszerűbben elkészíthető fotók, és épp ezért két, a Naprendszer kategóriában kiállított képet néztünk meg jobban, amelyek azért izgalmasak, mert úgy próbálják ábrázolni az üstököst, mintha az űrből készültek volna.

Kiss Péter fotóján, laikus szemmel nincs semmi különös, asztrofotós szemmel viszont zseniálisnak tekinthető. Itt jön be az, amit korábban említettem, hogy annak tudatában, hogy ez egy 45 percen keresztül készült sorozatfelvétel, és hogy az üstökös a csillagokhoz képest sokkal gyorsabban mozog, máris felmerülhet bennünk, hogy vajon a háttérben látható csillagok, hogy maradhattak pontszerűek. És ettől zseniális ez a kép, hogy Péternek sikerült „megfagyasztania” a csillagokat, mégpedig utómunkával, program segítségével.

Akkor hát egy programnak köszönhető „csak” a végeredmény? A válasz: nem. Asztrofotózás esetén a képkidolgozás zömmel speciális programokkal történik, de ezek használata egyáltalán nem triviális. Ahhoz, hogy a végeredmény olyan legyen, amit a fotós elképzelt, bizony rengeteget kell kísérletezni ezekkel a programokkal. És sokszor a kép abban a fázisban lesz késszé nyilvánítva, amikor a fotós már nem akar tovább vackolni vele. Péter viszont türelmesen és kitartóan dolgozott, így születhetett meg ez a fotó. Ráadásul gyönyörűen látszódik rajta az üstökös hatalmas, elhajló porcsóvája mellett az egyenes és kék színű ioncsóva is.

De nézzük meg Kardos Zsolt üstökösfotóját. Ezen már egyből fel is fedezzük azt a bizonyos elmozdulást, amelyet Kiss Péter „kidolgozott” a fotójáról. Itt a csillagok az elmozdulás miatt látszólag csíkot húznak, és ami feltűnik még egyből, hogy ezen a fotón a porcsóva alig, az ioncsóva pedig szinte egyáltalán nem látszik, viszont gyönyörűen felfénylett az üstökös kómája, ami annak köszönhető, hogy ez akkor készült, amikor már távolodóban volt a Naptól. Ilyenkor az üstökös anyagkibocsájtása gyengül, viszont a kóma felerősödik, mert ionizált gázok gyűlnek össze az üstökös magja körül, amelyek még világítanak az UV-fényben.

Lehet, nem mindenki tudja, mert ritkán kötik össze a kettőt, de a meteorok, meteorrajok (így a legismertebb, augusztusban érkező Perseidák is) tulajdonképpen az üstökösökből származó elhagyott törmelékek, amelyek keresztezik a Föld pályáját. Ezeket a törmelékeket és mindenféle anyagokat a Naphoz közelítve dobál ki magából az égitest a magas hőmérséklet és nagy sebessége miatt, ennek látható következménye a két csóva is.

A siker titka: csapatmunka, merészség és mázli

A következő kép, amely előtt megállunk, egy igazi csapatmunka eredménye. Hat, asztrofotózásért bolonduló magyar egészen Észak-Amerikáig, a Sziklás-hegység lábáig utazott, hogy megörökítse ezt a teljes napfogyatkozást. A három távcsővel, egy időben, különböző expozíciós idővel készült felvételeket összerakva készült el ez a szemnek kellemes fotó.

A Hold takarásának köszönhetően gyönyörűen kirajzolódik a napkorona szálas finomszerkezete, és ezen a fotón nagyon élesen és részletgazdagon rajzolódnak ki ezek a szálak, amely érdekes mintázata a Nap körüli mágneses mezőnek köszönhető. De ez önmagában még nem nagy mutatvány, tudom meg vezetőimtől. Ugyanis ilyet már korábban is fotóztak hazai asztrofotósok is. Ennek a képnek a különlegessége az, hogy ha jobban megnézzük, akkor itt a Hold foltjai is látszódnak, és ez tulajdonképpen a Nap Földről visszaverődő fényének köszönhető. Ez a Nap fényéhez képest elenyésző „fény” derítette meg a Holdat, amit fotótechnikailag visszaadni igazán nagy bravúr.

És most jöjjön az én nagy kedvencem! Ezen a képen még annak is meg fog akadni a szeme, aki csak úgy átszaladna a kiállításon. Hogy kerül egy dinoszaurusz az égre? De még a Földön se nagyon lenne helye, hiszen rég kipusztultak. Sajnos nem tudunk olyan szenzációról beszámolni, hogy egy magyar asztrofotós gerinces létformát fedezett fel egy bolygón (pedig ezzel a címmel valószínűleg bezsebelhetnénk az utóbbi idők legolvasottabb cikke elismerést), viszont a fotó nemcsak tartalmában, hanem készítésének módjában is igen merész. És valljuk be, baromi jól is néz ki.

Ez a kép minden értelemben egy kakukktojás, ugyanis készítője fittyet hányva a digitális technikára, fogta, és analóg technológiát alkalmazott. Hagyományos fotótechnikában járatosaknak biztosan mond valamit az, hogy camera obscura, azaz lyukkamera. Ez minden mai fotótechnikai eszköz őse, ha ezt nem fedezik fel, akkor mai világunk igencsak másképp nézne ki. Az itt látható kép tehát egy lyukkamerával, hagyományos fotópapírra készült úgynevezett szolárgráf, amelyen az extrém hosszú expozíciós időnek köszönhetően a Nap pályája is kirajzolódik. Ez a fotó 114 napig, augusztustól december elejéig exponálódott, szerzője pedig úgy gondolta, hogy egy kicsit megbolondítja ezt a mostanában egyre népszerűbb kísérletező technikát, és a Nap rajzolta vonalakat egy türelmes modellel spékeli meg, mégpedig egy stegosaurusszal. A dinó a látszat ellenére nem túl nagy, kaptunk egy werkfotót is a készítésről, amin ezt le is ellenőrizhetjük, a modell mellett pedig maga a lyukkamera is látszódik. Bajmóczy Györgynek pedig csak gratulálni tudunk ezért a merész húzásért, a fotója egyszerűen zseniális lett.

Következő fotónk szerzője simán megkaphatja A mázlista címet. Ugyanis ehhez a képhez csupán „csak” az kellett (a technikai felkészültség mellett), hogy három héten keresztül, minden nap, ugyanabban az időpontban (pontosabban 24 óra 50 perc 29 másodperc időközönként) felhőmentes és derült legyen az égbolt. Ez így leírva is lehetetlennek hangzik, de idén március 26-tól ez biztosan így volt. Ilyenre bizony lehet, hogy a következő 100 évben se kerül sor.

A fotón a Hold pályája rajzolódik ki, amelyet egy holdhónap alatt tett meg, és amely egy elnyújtott nyolcast formál. Ezt egyébként Hold-analemmának hívják. Látjuk lelki szemeink előtt, ahogy Soponyai György minden nap – főleg a holdfázis végefelé – az égiekhez fohászkodik, hogy csak még a holnapi napon legyen tiszta az égbolt. Úgy tűnik, meghallgatták.

A Naprendszeren túl

Térjünk át a laikusok számára talán legmegfoghatatlanabb területhez, a mélyégfotókhoz. Ezek azok a képek, amelyeken például galaxisokat, ködöket és mindenféle felfoghatatlan dolgokat láthatunk, viszont ezek azok a fotók, amelyek leginkább vonzzák a szemet, és varázsolják el pazar színeikkel és formáikkal a még nem hozzáértőket is.

Kezdjünk egy visszafogottabb színű fotóval, amely viszont annyira izgalmas struktúrájú, hogy engem egyből levett a lábamról. Kiss Péter fotóján a Tejút centrumát láthatjuk.

A csavar ezen a képen, hogy ilyet amúgy „lazán” lehet készíteni, ha például a déli féltekére, mondjuk Namíbiába utazunk. Azonban ez a kép Magyarországon készült. A Magyar Asztrofotósok Egyesülete folyamatosan keresi a megfelelő adottságú észlelőhelyeket hazánkban, ahol a lehető legkisebb a fényszennyezés. Találtak is egy ilyet a Tolna megyei Belecskán, ahonnan ez a fotó is készült. De hogy jön ez a Tejúthoz? Úgy, hogy míg Namíbiából a Tejút centruma az égbolt tetején látható, addig Magyarországról az a horizonthoz nagyon közel, és csupán pár napig teljes egészében. Így szinte lehetetlen lenne ilyen minőségű képet készíteni itthonról, hisz a horizontnál általában igen erős a fényszennyezés. Belecskán viszont idén sikerült ezt megörökítenie Péternek, így most már elmondhatjuk, hogy Magyarországról is készült gyönyörű felvétel a Tejút centrumáról.

Szédületes színek a kozmoszban

Elérkeztünk a mélyég színes világáig, amelyben a csillagok és gázködök ilyen elképesztő színekben világítanak, mint például Kohlmann Péter fotóján.

Valóban ilyen színűek? Egy dolgot nem értettem, ugyanis korábbi asztroképek kapcsán azt hallottam, hogy készítésnél sokszor szűrőket is alkalmaznak ahhoz, hogy meghatározott színűvé varázsoljanak bizonyos égi objektumokat, mondjuk ködöket. Kiderült, hogy az igazság az, hogy is-is.

A fenti, Csiga-ködöt ábrázoló, valójában egy szemnek kinéző ködösség, az előbbi csoportba tartozik, vagyis tényleg ilyen színű.

De mitől világítanak? A csillagködöknek több típusa van, világítani pedig kétféleképpen tudnak. A reflexiós ködök a közeli csillagok fényét verik vissza, tehát valójában nem világítanak. Ilyen például a lenti képen látható, a Fiastyúk csillagai közt lebegő ködhalmaz, itt a csillagok kék fénye színezi kékre ezeket a ködöket.

És vannak úgynevezett emissziós ködök és planetáris ködök is, ezekben az esetekben a közeli csillag ultraibolya sugárzásával gerjeszti az ionizált gázokból álló ködöket, és ennek következtében kezdenek el világítani a spektrum különböző tartományaiban. Az oxigén például kék, a hidrogén vörösen izzik. A fentebb látott Csiga-köd egyébként egy planetáris köd.

Ha narancsos, vagy sárga színeket látunk egy fotón, akkor elkezdhetünk gyanakodni, hogy ott bizony valamilyen keskenysávú szűrőt alkalmaztak, amely a fény csak bizonyos spektrumát engedi át, és kiszűri a csillagok fényét. Az ilyen fotókon látszik is, hogy sokkal kevesebb a csillag. Itt tehát valamilyen szinten a fotós a szűrők segítségével befolyásolhatja adott objektumok színét, de azért erre is vannak meghatározások, hogy miket lehet alkalmazni. Az ilyen fotózási technikát Hubble-palettás módszernek hívják. Bagi László itt látható Szív-köd részletet ábrázoló fotója például így készült, amelyen a kék az oxigént, a narancsos szín a ként, a sárga pedig a hidrogén és kén elegyét mutatja.

De nem minden hamis, ami sárga. Klamerius Adrien lent látható fotója, amely a Rho Ophiuchi reflexiós ködöt és az Antares csillag régióját ábrázolja, egy szűrők nélkül készült kép. Ha „szuperszemünk” lenne, akkor pont ilyennek látnánk, ha a déli féltekéről felnéznék az égboltra e régió felé.

Ezen vannak barna porködök, kék ködök a kép bal felső részében, amelyeket egy hármas csillagrendszer kék fénye világít be. A kép jobb alsó részén pedig a sárga köd színét az Antares nevű csillag adja, amely egy nagyon erős vörös fényű szuperóriás, amely megvilágítja a körülötte lévő ködöket, a vörös színből viszont ezek csak a sárga fényt verik vissza. Tehát ez is egy reflexiós köd. Látható még a jobb alsó sarokban egy kevés vörös, amely, ahogy a többi képen is, a hidrogén jelenlétét mutatja.

Burokban születtek

A kozmoszban lévő ködök mind valamilyen csillag körül alakultak ki, köztük vannak olyanok, amelyek még határozott formájú buroknak látszódnak, és olyanok is, amelyek már egészen szétoszlottak a kozmikus térben. Felmerült bennem, hogy ha valahonnan messziről néznénk vissza a Naprendszerünkre, lehet, hogy mi is egy ilyen színes ködburokban látnánk magunkat? Ez a kérdés természetesen nálam okosabb embereknek is az eszébe jutott, és csillagászok próbálták is kimérni ezt a buborékot, amelyben elhelyezkedünk.

Éder Iván itt látható Orion-ködös képén láthatjuk talán a legjobban azt, hogy honnan is indulhatott a mi Naprendszerünk ködbuborékja. Amikor életre kelnek a csillagok, nemcsak világítani kezdenek, hanem sugározni is, és ebből lesz a napszél, amely szétfújja a csillag körüli ködösséget. A fenti képen ez szépen látszik a jobb oldali nagy vörös ködbuborék szélén. Ezen a fotón egy kezdetleges állapotot láthatunk, ahol a burok még össze van zárva, de idővel ez is ki fog tágulni. Pár millió év alatt ezek a ködbuborékok annyira szétterülnek, annyira megritkulnak, hogy a végén szinte teljesen eltűnnek a Világűrben. Mivel Naprendszerünk már több mint 4,5 milliárd éves, így a mi buborékunk már nagyon-nagyon szétterült, de a kifejezetten ezt kutató csillagászoknak még így is sikerült bemérniük ezt a hihetetlenül elvékonyodott héjat, amely viszont már szinte láthatatlan. Így a válasz az, hogy a mi kis Naprendszerünk messziről nézve már nem látszódik ilyen szép színes ködben, mint amilyeneket a kiállításon is láthatunk.

De akkor hogy nézhetünk ki kívülről? Milyen környezetben található Naprendszerünk? Erre jó példa lehet Tepliczky Csilla fotója, amelynek jobb oldalán felül a Perzeusz-ikerhalmaz is látható. Valaha a mi Napunk is egy ilyenből szóródhatott ki. Jelenleg pedig a kép jobb oldalát beterítő homogénen szétterült csillagokhoz hasonló külső részben vagyunk, egy a sok kicsi jelentéktelen csillag között. Azért ebbe belegondolni is hátborzongató.

Találkozások a Holddal

A következő kép, amely megértésre hívogat, elsőre egy átlagos holdfogyatkozásos fotó, csak épp háromszor látjuk ugyanazt. Vagy mégsem? A képen valóban holdfogyatkozásokat örökített meg a szerző, csak épp háromfélét. Fent egy félárnyékos, középen egy teljes, alul pedig egy részleges holdfogyatkozás látható.

Érdekessége ennek a képnek, hogy Soponyai György úgy helyezte el ezeket fotóján, hogy azt lássuk, ahogy a valóságban is elhaladtak volna, ha ez mondjuk egy időben történik. Ennek köszönhetően pedig kirajzolódott a Föld árnyéka, amit tulajdonképpen a kép közepén látunk egy nagy sötét foltnak.

Végül egy letisztult, légies, minimalista fotó az idei Hold-Vénusz együttállásról, amelyet a nappali égbolton sikerült megörökítenie Szakály Nikolettának a nyugati országrészben. Rengeteg magyar asztrofotós várta ezt a különleges eseményt, de az ország nagy részén sajnos beborult, így csak kevesen figyelhették és örökíthették meg ezt a szép pillanatot.

Igazából a kiállítás minden fotójáról lehetne érdekességeket mesélni, de akkor ez egy végtelenbe nyúló cikk lenne, ezért mindenkit arra buzdítunk, ha teheti, menjen el, és nézze meg élőben, vagy a korábban említett online tárlaton az idén kiválasztott legszebb hazai asztrofotókat. Szerencsére a szerzők minden képhez adtak egy kis magyarázó leírást is, így ha épp nem tudjátok, mit láttok, vagy hogy hogyan készült az adott fotó, akkor ebben ezek a leírások biztosan segítenek majd. Köszönöm Francsics Lászlónak és Feltóti Péternek az izgalmas tárlatvezetést, akiknek fotóit szintén megtaláljátok a kiállításon. Csakúgy, mint a világ legnívósabb asztrofotós pályázatának, a Insight Investment Astronomy Photographer of the Year két idei magyar díjazottjának, Tóth Bencének és Schmall Rafaelnek a képeit is, győztes fotóikat pedig a pályázatról készült cikkünkben itt is megnézheted.

Francsics Lászlótól még megkérdeztem, vajon nem bánja-e, hogy jövőre se indulhat a Insight Investment nemzetközi pályázaton, hisz tavalyi abszolút győztes helyezése után idén a zsűribe hívták meg, és úgy tűnik, jövőre, és az azutáni évekre is szívesen látják az elbíráló csapat tagjai közé a magyar asztrofotós szakembert. Nem könnyű a válasz, mert neki is sok izgalmas terve van, és biztosak vagyunk benne, hogy számos, világszinten is különleges asztrofotót fogunk még látni tőle, de most úgy látja, hogy szükség van még egy, a szakmában alaposan jártas szakemberre ebben a zsűriben, ugyanis jelenleg rajta kívül csak egy ilyen személy van. És míg magyar szinten igyekeznek tartani az asztrofotók valósághoz közelítő színvonalát, addig nyugaton egyre népszerűbbek a valóságtól már nagyon elrugaszkodott, túlmanipulált irányzatok is. Ezeket a képeket pedig csak a valóban hozzáértők tudják kiszűrni.

Gratulálunk a Magyar Asztrofotósok Egyesületének ehhez a szép kiállításhoz és kívánjuk, hogy a képek által még sokakat varázsoljon el a hatalmas kozmosz izgalmas világa, ahogy minket is!