Vadregényes ösvények az ország tetején

Az ország legmagasabb hegyét bejáró Kékes tanösvény útvonala gyönyörű helyekre kalauzolja el az embert, és útközben sok érdekes látnivaló is elénk kerül. Pláne akkor, ha olyan szakavatott kísérővel indulunk útnak, mint Magos Gábor, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálatának vezetője, akit nemcsak a munkája köt a Mátrai Tájvédelmi Körzethez: itt nőtt fel, családjával pedig most is a Mátra gyönyörű hegyei között él.

Jég nem volt, fagy annál inkább

Az előrejelzések egész napos esőt jósoltak túránk napjára, ám szerencsére tökéletes kirándulóidőben járhattuk végig az ország legmagasabban fekvő tanösvényét. A túra Kékestetőről indul, illetve oda is tér vissza, a közbeeső közel 9 kilométer pedig elképesztő szépségeket rejt. Mindezekre nem is kell sokat várni. Alighogy magunk mögött hagyjuk a tévétorony, az étterem és a bazársor alkotta, kirándulócsalogató háromszöget, éles váltással máris egy varázslatos erdőben találjuk magunkat, idős bükkökkel és mohaszőnyegbe burkolódzott, hatalmas andezitsziklákkal.

A Kékes különlegessége nem pusztán abban rejlik, hogy ez az ország legmagasabb hegye, de a jégkorszakban kialakult formakincse és élővilága is nagyon izgalmas helyé teszi. A jégkorszakban a Mátrát nem borította összefüggő jégtakaró – fagyos, hideg, illetve melegebb időszakok váltották egymást, és a felszínt a folyamatos fagyások és olvadások okozta aprózódások, csuszamlások formálták. A fagy okozta aprózódás nyomán törmeléklejtők, kőtengerek alakultak ki, máshol függőleges, kifagyásos sziklafalak és meredek gerincek teszik változatossá a hegyet, amelynek északi oldalán egy több száz méteres letörés szakad a mélybe.

A mi utunk is itt, az északi letörés peremén halad. Most 1015 méteren vagyunk, a Pisztrángos-tó, ahová tartunk, és amely légvonalban alig 1 kilométer ide, már 670 méteren található, a kettő között pedig ott van ez a tekintélyes, 3-400 méteres leszakadás. Útközben néha le-letekintek a tátongó mélységbe, ámuldozom az erdőben szanaszét heverő sziklákon, lefotózok egy törmelékkúp tetején álló, öreg juhart, közben hallgatom Gábort, aki folyamatosan mesél a látottakról.

Nem az a szép erdő, ahol sorban állnak a fák

A Kékes környékén, 900 méteres magasságtól felfelé hegyvidéki (montán) bükkösökkel találkozhatunk, amelyek hűvösebb, páradúsabb mikroklímája kedvez a hegyvidéki, kárpáti fajoknak. Gábor is felhívja ezekre a figyelmünket útközben, az egyik fa tövében pávafarkú salamonpecsét, arrébb farkasboroszlán nő. Hazánkban az ehhez hasonló montán bükkösök igen ritkák, csak a szomszédos Galya-tető környékén, valamint a Zempléni-hegység, a Bükk és a Börzsöny magasabb régióiban fordulnak elő.

„Ebben az állományban az a klassz, hogy már kezd őserdei jelleget mutatni, ahol a természetes folyamatok dominálnak, és elkezd többkorúvá válni az erdő. Az erdőgazdálkodás során is ezt kellene modellezni, kisebb beavatkozásokkal” – magyarázza Gábor.

Még ma is sokan gondolják úgy, hogy az a szép erdő, ahol rend van, ahol szálbükkök állnak csatasorban, és nem értik, miért nem viszik el a kidőlt fákat, hisz azok csak rontják az összképet. De a kidőlt, korhadó fáknak nagyon fontos szerepük van az erdő életében, például számos rovarfaj lárvája fejlődik bennünk.

Gábortól megtudom, hogy egyes fajok – például a kis szarvasbogár vagy bizonyos virágbogarak lárvái – inkább a fekvő fatörzseket szeretik, amelyek felveszik a talajnedvességet, mások, mint például a havasi cincér lárvái, inkább a „lábon száradt” korhadó fát szeretik jobban. Aztán vannak olyan bogarak, amelyek csak egy-egy fafajt kedvelnek, sőt vannak olyanok is, mint az álkomorkák, amelyeknek a lárvái a korhadó fán élő gombákban, taplókban fejlődnek. Fotós kollégámmal részt veszünk egy röpnyílás-felismerő gyorstalpalón is, majd megpróbáljuk kitalálni, vajon a fatörzseken látható kisebb-nagyobb lyukakon havasi cincérek vagy díszbogarak repültek-e ki.

Muflonok és az egyre bolondabb időjárás

Miközben sétálunk, hallgatjuk a madarakat, futólag egy kis dögszagba is beleszippantunk. Erdei szömörcsög lapul valahol. A fura külsejű gomba ezzel az átható szaggal csalogatja magához a rovarokat, hogy azok messzire vigyék a spóráit. Gábor kifogyhatatlan az érdekességekből, de nemcsak az erdőről kapunk teljesebb képet, kirajzolódik az is, mennyire összetett a természetvédelmi őrök munkája, és ahhoz, hogy a lehető legjobb döntést hozzák meg, például egy adott élőhely természetvédelmi kezelésével kapcsolatban, nagyon sokat kell tudniuk az ott élő fajokról.

Itt, a Mátra erdeiben az egyik legnagyobb gondot a túl nagy vadállomány jelenti, mert a szarvasok, őzek, muflonok, vaddisznók lerágnak mindent, amit érnek. Mi is látjuk a rágásnyomokat a fiatal fák törzsén és a muflonok csapásait a meredek hegyoldalakon. „Ahol nagyon sok a vad, a kitett, meredek lejtőkön már annyira nincs talaj, hogy a lezúduló csapadék a megmaradt kis talajréteget is leviszi. Ez egy komoly probléma, amely az erdő hosszú távú létét fenyegeti” – magyarázza Gábor, és közben mutatja, hogy tíz éve a meredek hegygerinc oldalában még az ösvény mellett is nőtt a védett szirti gyöngyvessző, a Zólyomi- és a dunai berkenye, mostanra viszont csak olyan kitett helyeken maradtak meg ezek a fajok, ahová a muflonok sem tudnak kimenni.

A Mátra volt az egyik első hely az országban, ahová 1923-ban betelepítették a muflont, de nemcsak ezek az állatok hagynak maradandó nyomokat az erdőkben, a klímaváltozás is érezteti a hatását. Különösen itt, hisz a bükkök ebből a szempontból az egyik legérzékenyebb fafajnak számítanak. „Nyáron túl meleg van számukra, ráadásul az utóbbi években már a szokásos nyári esők is elmaradnak, helyettük brutális záporok vannak, ezek azonban olyan intenzitással jönnek, hogy a száraz talaj már nem képes a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű vizet felvenni.”

Közben teszünk egy kis kitérőt a tanösvényről a közeli Sas-kő sziklaormára, ahonnan egészen pazar a látvány. Siroktól Parádsasvárig azonosítjuk be a Mátra északi lábánál fekvő falvakat. A hely neve valószínűleg arra utal, hogy a környék egykor bővelkedett sasokban és sólymokban, de a mélybe szakadó, meredek sziklafalon régen még fakó keselyű is költött.

A Sötét-lápától a Kőris-mocsárig

A Sötét-lápának nem csupán a neve olyan, mintha A Gyűrűk Ura egyik helyszíne lenne, pont úgy is néz ki. A hatalmas sziklamező törmeléktakaró és kőtenger egyszerre, mert az egymás hegyén-hátán heverő szikladarabok részben hegyomlások révén jutottak ide, részben helyben törte azokat darabokra a fagy.

A szürke sziklákon páfrányok zöldellnek mindenfelé. Az erdei pajzsikák és a hölgypáfrányok mellett olyan különleges fajok is vannak itt, mint a védett szőrös és karéjos vesepáfrány vagy a szálkás pajzsika. Szintén jellemző itt a hidegkedvelő havasalji rózsa vagy a havasi ribiszke, amelynek piros termései még ott figyelnek az ágvégeken. Nem véletlen, hogy ezek a fajok épp itt, a sziklamezőkön maradtak fenn, hisz a kövek között a nyári hőségben is jóval hűvösebb van.

Ahogy haladunk tovább, egyre több a vizenyős folt és a kisebb tócsa az úton. Most már a hegy meredek, északi letörése alatt vagyunk. A letörés aljában fakadó források itt csendesen szivárognak lefelé, és közben alaposan átáztatják talajt. A lecsorgó víz csuszamlás nyomán létrejött mélyedésekben gyűlik össze, kis forráslápokat és tavacskákat alakít ki, mint amilyen például a Pisztrángos-tó vagy a Kőris-mocsár.

Csodálkozom, hogy a Pisztrángos-tóban október elején is látunk még alpesigőte-lárvákat. Hamarosan most már ők is átalakulnak, aztán kijönnek a vízből, hogy alkalmas telelőhelyen vészeljék át a hideg hónapokat.

Ahol életre kel az erdő

Ma már egyre többet hallani arról, mennyiben más egy természetközeli és egy telepített erdő. A szikár tényeken túl itt, a Kékes északi oldalában látjuk, halljuk, érezzük is a különbségeket. Lassan magunk mögött hagyjuk az egykorú bükköst, túljutunk a tanösvény legkomolyabb mászásán, majd belépünk Kékes Észak Erdőrezervátumba.

Míg az egykorú, telepített bükkösben szinte teljes csend vett körül bennünket, itt szó szerint élettel telik meg az erdő. Harkályok kopognak itt-ott, madárdal szól a magasból, a kidőlt fákat vastag mohaszőnyeg borítja, és furcsamód ősszel is van aljnövényzet, pedig egy bükkösben járunk. Valahogy van dinamikája az egésznek. Van, ahol sűrű, sötét az erdő, máshol egy kidőlt óriás helyén fény árad be, és versenyre hívja a következő generációt.

A Kékes északi része a Károlyi család birtoka és vadászterülete volt, így az itteni erdők sokáig megmenekültek a kivágástól. Az 1970-es években megindultak a turisztikai fejlesztések, és ezzel párhuzamosan (érthetetlen) azt is gondolták, hogy az idős erdőkre már nincs szükség. Nagy részüket, az aszfaltozott Hurok úton elérhető állományaikat le is termelték. Mire az illetékesek észbe kaptak, már csak a mai erdőrezervátum területén és néhány kisebb foltban maradtak meg az idős bükkösök. Ezekre az öreg, 160 évnél korosabb erdőkre most már nagyon vigyáznak, erdőművelés nem folyik itt, fontos kutatások viszont szép számban zajlanak.

Ilyen például a ritka, fokozottan védett fehérhátú fakopáncs vagy a remetebogár, amely nevéhez hűen meglehetősen visszavonultan él. Ha nem muszáj, egész életében nem hagyja el azt az odút, ahol peteként megkezdte életét. Ahhoz azonban, hogy élhessen, nélkülözhetetlenek az öreg fák.

Most, így a végén, miután ódát zengtem a Kékeshez, már bevallhatom, hogy korábban, bár jó néhányszor jártam a Mátrában, valahogy soha nem sikerült közel kerülnöm hozzá. Ezúttal azonban a hegység a Kékesen keresztül megmutatta vadregényes arcát, és ezzel nemcsak alaposan meglepett, de teljesen el is bűvölt.

A cikk a Turista Magazin 2020. novemberi számában jelent meg. Korábbi lapszámainkat ide kattintva érheted el.