Van Budapestnek egy cirka 200 hektáros területe, amiről bár sokan hallottak, ismerni kevesen ismerik. Egyszerre pusztuló gyárnegyed, ugyanakkor lélegző, nyüzsgő ipartelep, kísértetváros és izgalmas beton-, acél- és rozsdalabirintus. Megnéztük az egykori Csepel Művek egyedi hangulatú világát, és egy kovácsüzembe is ellátogattunk.
Az egykori Csepel Művek tömegközlekedéssel, de akár bringával is alig fél óra alatt elérhető a belvárosból, mégis valahogy sokaknak kiesik a látómezejéből, és kevesen mozdulnak rá erre a kevésbé felfedezett ipari örökségre. Vagy a csepeli kötődés és a nosztalgia hívja vissza ide az embert egy-egy sétára, vagy a vágy, hogy olyan helyen legyen, ahol kedvére rácsodálkozhat a múltra. A hívószó nekünk most az utóbbi volt.
Valóban közhely, de ahogy átlépjük a Csepel Művek ikonikus, neonfénycsöves főkapuját, egy külön világba csöppenünk, ahol évtizedeket repülünk vissza az időbe.
És, ami a legizgalmasabb, hogy egyszerre több időbe is.
A Színesfém utca és a Központi út vakolatlan téglafalú, díszpárkányokkal ékített ipari épületei az alapító Weiss Manfréd korabeli világot idézik, a 19. század végi és 20. század eleji lőszer- és konzervgyári időszakot.
Az utcán parkoló autók jelzik, hogy a pusztuló gyárépületekben, üzemekben munka folyik
De találunk itt az 1945 utáni államszocialista időkből itt maradt ipari csarnokokat, a 60-as, 70-es évekből esztétikailag nem túl szerencsés, sokszor átgondolatlan épülettoldásokat, és a 2000-es évekből felújított raktárházakat is. Az elsufnisodás és lepusztultság ellenére sajátos hangulat hatja át a sehova nem vezető sínmaradványoktól és kígyózó fűtőcsövektől tarkított utcácskákat.
Megmaradt Weiss Manfréd korabeli homlokzat hozzáépítéssel
Igazi kaleidoszkóp-világ tárul elénk, „város a városban”, amelyre érdemes rászánni egy kis időt, és bebarangolni az ipartelep egyedi atmoszférájú belső utcáit, tereit. A betonépületek külsején nem egyszer rozsda bont „virágot”. Az épületek ütött-kopottak, némelyiknek a teteje is hiányzik, homlokzatuk pusztulóban. Mégis szinte mindegyik, a Weiss Manfréd nevével fémjelzett fénykorból való téglaépületben van valami lenyűgöző masszivitás, tizenkilencedik századi könnyed előkelőség, mely még most is átszivárog a repedéseken.
Prések és gépmonstrumok a kulisszák mögött
Szerencsénk volt, mert a Flansch-Tech Kft. jóvoltából lehetőségünk adódott, hogy a csepeli sétánk során benézzünk egy kovácsüzembe. Az 1994-ben alapított cégnek 2007 óta a fő profilja a kovácsolás, és jelenleg is autóipari multiknak gyártják az alkatrészeket. Azért is volt – többek között – izgalmas ez a látogatás, mert beleshettünk a kulisszák mögé, és a több ezer tonnás nyomóerejű, hatalmas présgépek látványa mellett egy kis szálló fémport meg gépolajszagot is szippanthattunk a szocialista korszakot idéző hatalmas csarnokban.
Még a Monarchia idején, a Weiss Manfréd által alapított üzem túlélte a 20. századot, és a csepeli telepen ma is működő cégek nagy része 140 éves ipari tudás továbbvivői és felhasználói
„Az üzemben süllyesztékes kovácsolás történik – tudjuk meg Nagy Sándortól, a Flansch-Tech Kft. szerszámgazdálkodási felelősétől. Ennek a technológiának a lényege, hogy a felhevített anyagot két formatérben, süllyesztékben elhelyezve formázzuk. A süllyeszték két, egy alsó és egy felső részből áll. Ezek összezáródásakor a munkadarab teljes terjedelmében kitölti az formát. A fölösleges anyag pedig a két fél kapcsolódásánál kifolyik, és sorját képez. A présgépeink 2500 tonnás és 1600 tonnás nyomóerővel bírnak. Az előbbieket sajtolásra, az utóbbiakat sorjázásra használjuk. Ha egy ilyen 2500-as gépóriás kalapál, azt bizony az utcán is lehet érezni.” Bár a gépek a műszak után épp „pihentek”, még sikerült elcsípni az utolsó lángokat az ipari présben, amelyben üzemi idő alatt a vörösen izzó acéldarabokat formázzák.
Ipari présgépek a Flansch-Tech kovácsüzemében
A Csepel Művek utcáin bandukolva gyakran bukkanhatunk gazdátlannak tűnő, elhanyagolt területre, romos és omladozó épületekre. Ugyanakkor az is látszik, hogy az itt lévő cégek egy része igyekszik felújítani saját telephelyeiket. És az egykor szebb napokat megélt ipartelep szíve bizony még ma is dobog. A parkoló autók, az utakon közlekedő kamionok, targoncák tanúskodnak erről.
Akár egy disztópikus film díszletei is lehetnének
Látni itt víztornyot, munkásszállót, műhelyeket, légoltalmi bunkereket, filmek számára készült díszleteket és égig érő kéményeket is.
A több mint 30 méter magas vasbeton víztornyot 1969 augusztusában adták át azzal a céllal, hogy a hatalmas gyártelep ivóvízellátását biztosítsák
A különböző építmények rendkívül különleges egyveleget alkotnak, egy saját titkos világot rejtenek, amelynek feltérképezéséhez több nap sem elegendő, de egy kétórás sétával némi ízelítőt kapunk a Csepel Művek egyedülálló városi zárványából. De, ha kedvünk tartja, stílszerűen akár biciklivel is felfedezhetjük Magyarország első kerékpár márkájának, a Csepelnek a születési helyét.
A „konzervtől a repülőig” – A csepeli gyártelep 140 éves kalandos története
Weiss Manfréd és testvére, Bertold 1882-ben alapította meg az első magyar konzervgyárat (a mai Globus elődjét), amely kezdetben a pesti Lövölde téren, majd a Közvágóhíd közvetlen szomszédságában működött. Miután a gyár bekapcsolódott a töltényhüvely- és lőszergyártásba, a tulajdonos Weiss testvérek kénytelenek voltak az üzemet a főváros egy külsőbb területére áthelyezni. A választásuk Csepelre esett. Egyrészt, mert akkoriban ott nagyon olcsó volt a föld, másrészt, mert a városon belül, máshol nem is kaptak engedélyt a lőszertöltésre, illetve a hadianyaggyártásra. Így kerültek végül 1892-ben a Csepel-szigetre.
Kilátás egy Vízisport utcai csónakházból, 1936-ban. Szemben a Csepeli Papírgyár
A 19. század végére a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt. legfőbb megrendelője a hadsereg volt, és az I. világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia második legnagyobb hadiüzemévé nőtte ki magát, ahol akkoriban egyes források szerint 28 ezer(!) ember dolgozott. Aztán jött még egy világháború, és előtte és közben szinte mindent gyártottak, amire éppen szükség volt. Weiss Manfréd halála (1922) után, fiai, Jenő és Alfonz, illetve Chorin Ferenc, Weiss Manfréd egyik veje vette át a gyár vezetését.
A ’20-as évektől indult be a cső- és a traktorgyártás, és a máig tartó Csepel biciklik gyártása.
De készültek itt ekék, szántóvasak, boronák, varrógépek, gombostűk, gáztűzhelyek, kályhák, kazánok is. Az 1930-as évektől pedig megkezdődött a repülőgép-, valamint a harckocsigyártás. A német Messerschmidt repülőgépek is itt készültek, részben az úgynevezett „sárkányszereldében”.
Csepel, a Weiss Manfréd Művek repülőtere, háttérben jobbra a Soroksári úti épületek látszanak. A repülőgépgyár modellezőinek versenyéről Korbuly László gyárigazgató készítette a felvételt, 1939-ben.
Aztán elérkezett 1944 tavasza, és a Waffen SS „kopogtatott” a Weiss-konszern tulajdonosainak ajtaján, majd az egész vállalatkomplexum 25 évre az SS bizalmi vagyonkezelésébe került, cserébe a családtagok sértetlenül elhagyhatták Budapestet, és semleges országokban (Svájc, Portugália) telepedhettek le.
1945 után a csepeli gyár nem úszhatta meg az államosítást. 1950 és 1956 között Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek néven alakult újjá, 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek néven üzemelt.
Csúcsformájában, a hazai szocialista nehézipar zászlóshajójaként több mint 30 ezer embernek adott munkát.
A gyárkomplexum gazdasági hanyatlása az 1980-as évek közepén kezdődött, majd az 1990-es években a privatizáció során a terület felaprózódott.
A csepeli Kerékpár- és Varrógépgyár, kerékpárgyártó üzem 1976-ban.
A Kortárs Építészeti Központ (KÉK) adatai szerint jelenleg több mint 400 kisebb-nagyobb cég tevékenykedik az egykori Csepel Művek több mint 200 hektáros területén. Egy részük folytatta a nehézipari örökséget, mások az eredeti rendeltetéstől teljesen eltérő szolgáltatói, logisztikai vagy éppen kreatív tevékenységet végeznek. 14 ipari termelést szolgáló épület, csarnok, ipari kémény részesül fővárosi helyi védelemben.
Forrás: cshve.hu, kek.org.hu
