Bármely táj lehet kedves, bárhol bukkanhatunk érdekes, megragadó vagy szívet melengető részletekbe. Nem csak égig érő bércek között, nem csak több ezer méter szintkülönbséggel lehet teljesítménytúrát teljesíteni. A Hegyhát 50 TT kiváló példa, hogyan mutathat be egy ilyen esemény egy kevésbé ismert, de mégis rokonszenves környéket.
Vasvár félóra: naponta teszem meg a távot oda-vissza, lévén hogy ott a munkahelyem. Így aztán hat előtt pár perccel ott toporgok a rajtban, kettes rajtszámot kapok. Hat-nullakettő, nekivágok az aszfaltnak, ki a vasútállomás felé; meglehetősen sötét van még. A Tüzép-telepnél barátságos fuvaros szólít meg: ne a kerítés mentén, „ott igen nagy a csekmet!” Szót fogadok, mert emlékszem is rá: két évvel ezelőtt is nehezen volt járható, amikor öcsémmel itt jártunk. Így hát kisebb kitérővel közelítem meg a vasútállomást, majd vissza a nyolcas főútra, tovább a jobb szélén, a járdán. Komoly a forgalom így reggel hat után is, határozottan örülök tehát, amikor a TIR-büfénél végre elhagyhatom a büdös-zajos (és veszélyes) szakaszt. Hétvégi kis házak között haladok, egy helyütt birkabégetés mosolyogtat meg. A kavicsos út jól járható, aztán aszfalt váltja. Kifelé tartok a városból, az oszkói úton, piros sáv visz itt is. Aztán letérés, be az erdőbe, a két nyíl egyértelmű.
Sok és jó a turistajelzés, megfelelően sűrű is: itt valami történt az elmúlt két évben, mert akkor nem ilyen volt. Most szemben megyek a nappal, ami egészen fantasztikus módon ragyogtatja be az erdőt.
Nagy élmény így haladni, közben az erdő neszeit figyelni. Nem ám csak kis neszek ezek: gyakran a most nászukat élő nagyvadak zaja hallható - egy helyütt pedig meg is mutatják magukat. Őt őz szalad át előttem, egészen közel: az első meglepően nagy, az utolsó egészen fiatal. Aztán néhány pocsolya, de könnyen kerülhetők - és itt a Sándor-lépcső. Átkelek a vasúton, alaposan kiszalagozott részen. Nahát, ez igen! Itt azért megmutatja magát a reggeli harmat, sűrű növényzet segítségével. A folytatás aztán megint jól járható, sok kavicsos, széles szakasszal: a Római katonák útját tapodom.
Hosszú egyenesek, kis megszakítással: a volt oszkói vasútállomás környéke ez. Aztán megint hosszú egyenesek. Néha hátra-hátra tekintek, de sehol senkit nem látok magam mögött: teljesen egyedül vagyok. Így érkezek el a Jeli Arborétum közelébe: látom is a kaput, de oda nem visz az út, és ellenőrző pont sincs itt. Ez utóbbit nem is értem: szerintem legalább egy kód elkelne. Elindulok visszafelé: megint széles dózerút, megint hosszú egyenesek. Továbbra is egymagam, de itt már egyre jobban figyelek: két éve túlfutottunk, nem tértünk le jobbra, és plusz utat tettünk meg. Ez most kizárt: remek felirat jelzi, hogy hol kell bebújni a szűk erdei ösvényre. Kiválóan futható, kissé lejtős szakasz, ahol előbb csak egy-egy romos házikó, majd egyre több présház jelzi: közeledek az oszkói szőlőhegyhez. Régi és újabb épületek között kanyargok, állapotuk igen változó. És feltűnik a bálványos faprés, rajta a bójával: megvan az első ellenőrző pont.
A - rajtban említett - matricát keresem, amikor mellém lép valaki: „Te is a Hegyhát-túrán vagy?” Döbbenten fordulok meg, korombeli férfi áll előttem, könnyű mosollyal. Azon, igen, te is? Uhhh, akkor vagy én vagyok igen lassú, vagy te vagy szigorúan gyors! Mikor rajtoltál? Hat-tízkor. Na, kezdek ponttá zsugorodni: az eddig remeknek gondolt (lazán hat feletti) tempómra gondolok. De hát mindegy, ez van, végül is nem másokkal, hanem az órával versenyzek. Együtt metsszük át újra a fent említett oszkói utat. Két-három perc után aztán a következő mondattal lep meg: „Menjél csak nyugodtan előre, hiszen sietsz, nekem meg mintha éppen egy vízhólyagom kezdődne, inkább lassítok”. Elköszönök, és akkor eszembe jut a fent említett oszkói út. Amiről ha nem tértem volna le, ugyanide hozott volna - jó pár kilométert spórolva, és közben ellenőrző pont sem volt…
Elhessegetem a feltörő gondolatokat; túrázni jöttem, magammal és a tájjal foglalkozom. Van is mit: erdőszélre érkezek, ahol remek panoráma nyílik a környékre.
Továbbhaladva pedig hamarosan Oszkó következik, igaz, csak kis részét érintjük. Balra le, a Verna-patak hídjánál, és déli irányba visz az út. Kis tavacska jobbról, kukoricások balról, meg fekete napraforgók: ezt lassan aratni fogják már. Legelésző lovak, rájuk is emlékeztem; most is itt vannak.
Kozmafánál megint csak lehetetlen eltéveszteni az utat: újabb A4-es felirat és nyíl figyelmeztet. Felérek az útra, szép a kilátás most is, fotózok.
Beérkezek a faluba, fent magasodik a templom, aztán a központba érkezek: itt a kocsma. Megkapom az első pecsétem, a pontőr a kiszolgáló hölgy, aki igen sokallja ezt az ötven kilométert. Virágos, parkos főtér, aztán ki a faluból, és a végén balra le. Megint déli irány, majd jobbos: két éve kicsit elvétettük, de most ezt sem lehet.
Futós kis szakasz jön, de nem sokáig: balról letarolt erdőszél, sok-sok akáccal a földön. Sajnos, a gyalogúton: komoly küzdelem az előre haladás. Később jobb felől rét segít, ahol kerülni lehet - nem tudom, fadöntés volt-e, vagy itt is a múltkori vihar? Végül kukoricás váltja az erdei szakaszt: fellélegzek. Kalocsapuszta környékén megint nagyon figyelek, itt is kavartunk anno - most kis drótkerítés és megfelelő jelzések, minden rendben.
Elcsippanja órám a 25. kilométert is: elvileg féltáv, nézzük csak: három-ötvenhat, huh, ez nem túl szívderítő. Titkon bíztam a két évvel ezelőtti 7:37-es idő megjavításában - hát, ez most nem úgy néz ki. Gyerünk, tovább! Hatalmas szántók jönnek jobbról, a távolban feltűnik Győrvár, és bár messze van még, az erős tempónak köszönhetően mégis hamar rákanyarodok a falu végére.
Fekete kutya fogad az úton, de szerencsére gazdáját kíséri. Idős bácsi, kis talicskával, fadarabokat tol a legszélső házikóba, ahol él. Váltunk pár szót, mosolya elkísér, jó érzés. Vasutat keresztezek, érkező vonatot kapok lencsevégre, majd a temető melletti közkútnál utántöltök. Apró házak között előre, át a Verna-patak hídján, aztán már nagyobbak a házak: közeledek a központhoz. Kis kitérőt teszek balra, átvágok az ápolt, igényes parkon: hegyháti települések táblácskái között jutok ki a főúthoz, a Kuruc-emlékműhöz. Béri Balogh Ádám serege itt győzte le a császári sereget: ennek állított emléket a hálás utókor. Aztán elkanyarodok a templom felé, majd újra ki a főúthoz: a Makovecz-tervezte Faluházat nem érinti túránk. Átkelek a 74-esen, sok aszfalt vár most rám. És Hegyhátszentpéter: míves, faragott fatábla üdvözöl a falutáblánál: egészen jó ide betérni.
Később ez az érzés aztán megerősödik. Egy asszony áll a kerítésénél, kislánnyal, és kérdezi: jönnek a gyerekek is? A túrázók? Hát, mondom, alighanem kicsit később, biztosan valamelyik rövidebb távon, vélem. Merthogy ő őket várja, meg hát úgy általában a túrázókat. Véletlenül sem üres kézzel: frissen sütött bukta az asztalkán, konyharuhával letakartan: tessék venni! Szabadkozom, én nem gyerek vagyok, nekik maradjon. A szelíd erőszaknak aztán csak-csak engedek, főleg mikor kiderül, hogy házi szederlekvár van benne. Meg a szörpben is - merthogy a kancsó meg azt rejti, készen, kikeverten. Uhhh. A kislány - Pannika - meg apró kék zsákocskát nyom a markomba, mikor kiderül, hogy az én lánykám is csak két évvel idősebb. Levendulát rejt a bevarrott kis csomag, ajándék, neki! Istenem, hát alig tudok megszólalni! De aztán mindent megköszönök, és elköszönök.
Tájház, igényes és szép állapotú. Bevallom, két éve be sem kukkantottunk. Ezt most pótlom: megéri, tényleg!
És hát itt is folytatódik - mármint a kedves és adakozó kedvű fogadtatás. Három barátságos hölgy adja a pecsétet, invitál pogácsához és házi bodzaszörpre. Mind finom, jóleső - és még az is kiderül, hogy egyikük kislánya (és anyósa) fogadott az imént. Na, a szendvics továbbra is marad a zsák mélyén, így megyek tovább, még mindig aszfalton.
Változatosságot túratársak hoznak: ketten, majd hárman is talpalnak előttem. Köszönünk: ki-ki húszon vagy harmincon - gratulálnak az ötvenhez, jóleső. Elhagyatott, gazos focipálya, rozsdás kapukkal: hja, kérem, a FIFA 17’ (és társai) korát éljük. Így érkezik meg Petőmihályfa. Nagy kereszteződés, megyek tovább, emlékezetből - de aztán le is kanyarodnék, mert itt is tévesztettünk tavaly. Most itt is felirat, nyíl fogad, már meg sem lepődök. Nagyon-nagyon szép szakasz jön, ligettel, patakkal és fahíddal, arra is emlékszem, és a túra egyik „legerősebb” emelkedője. Mélyútban, vízmosásban haladok előre, felfelé, madárdal és rovarok döngése kísér. Feljutok egy mezei szakaszra, balról kukorica susog, jobbról a vetésen pedig egy őz. És nem rohan el, és megvárja, hogy lefotózzam! Na, ez igen ritka élmény számomra, élek is vele.
Aztán újabb párost érek utol: harmincas srácok, szemmel láthatólag jól érzik magunkat, kellemes beszélgetés közepette haladnak előre. Talán kicsit bolondnak is tartanak, ahogy az újabb emelkedőn előzöm őket? Vagy talán igazuk is van? Az emelkedő lanyhul, szelídül, és feljutok a petőmihályfai szőlők közé. Békés csend, hangulatos épületek, néhol nádtető is, néhol viszont megrogyott, romlásnak indult házikók. A kanyargó út aztán felvisz a Szent Bertalan-kápolnához, az utolsó „emberes” ellenőrző pontra.
Mert itt megtudom, hogy a Rumi erdészháznál mégsem lesz senki, csak egy kód. Müzliszeletet és szódát kapok, váltunk pár szót az ismerős pontőrrel, és nekiveselkedek az utolsó 12 kilométernek (ahogy itt megtudom). Eszembe jut a rajban kapott alma: elropogtatom a finom, friss csemegét, miközben újra piros sávra váltok a sárgáról. Hosszú erdei szakasz, átkelek a gersekaráti úton, néhol erős kanyarokkal, de a jelzések kiválóak. Kavicsos dózerút: széles, sima, száraz. És jól futható: néha-néha megteszem, jól esik. Elegáns hölgypáros előttem, kellemes beszélgetésben, egészen meglepő számomra, de hát végül is miért ne lehetne selyemsálban túrázni? Jobbról is, balról is hiányolok egy-egy erdőt; a jobbos kanyarnál egészen biztos vagyok benne, hogy itt tarvágás volt az elmúlt két évben. Szomorú látvány. Aztán kanyargós szakasz - egészen különös a hosszú egyenesek uralta vidéken - és meglátom a lombok között megbúvó erdészház tetejét.
Igen, tényleg kód fogad, Vasvár irányítószámával, lefotózom. Aztán megint visszatérünk az egyenesekhez, megint rövidtávosokat előzgetek, vidám népes társaság, felderítenek. Lejteni kezd az ösvény, remek vágtára csábít, miért is ne? Ez már levisz Kismákfára, úgy emlékszem. Így is van; hamar átvágok a kis falun. A végénél meg majd csalok, határozom el: az Y-elágazásban nem megyek le balra a piroson, hanem beiktatom a Szentkút-kápolnát, jobbra. A rendezők aztán jót derülnek, mikor később ezt elmesélem nekik: ugyanis kint a felirat és nyíl: jobbra tovább! Na, így akarjak csalni, tessék… Lezúgok a kis lejtőn a kápolna szelíd, kedves épületénél, forrásvizet töltök. Tudom, persze, hogy már egy kilométer sincs a célig, de ezt muszáj, ez annyira finom, hűs, testet-lelket üdítő.
Véletlenül rápillantok az órára, amit pedig már nem akartam; hadd legyen meglepetés. Hát az lett. Nagyon is az. Egészen a célig ezt próbálom értelmezni, összerakni (miközben elhúzok a pazar csónakázótó mellett).
De nincs tévedés: a vége 6:53 lesz, vagyis egy óra előtt öt perccel érkezek be, elsőként az ötvenes távon. A két évvel ezelőtti - sokáig verhetetlen - eredményünket háromnegyed órával javítom meg. Felfoghatatlan. Gratulációk, kézfogások, pazar a hangulat. Emléklap, kitűző, kedves szavak ismerős emberektől. Lenyújtok hamar, és jöhet a remek, olívás-hagymás zsíros kenyér, meg a jó meleg tea. Minden nagyon finom! És érkeznek, sokan, boldog-büszke emberek és gyerekek. Én meg szépen kiballagok a kocsihoz, és behozom a strandcuccom! Itt ugyanis a Szentkút fürdő - és a túrázók számára ma szabadon használható. Sokak példáját követve magam is belemerülök a habokba, a kellemesen langyos vízbe, az indián nyár napsütésében. Ez már tényleg a hab a tortán, igaz?
Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
Kapcsolódó cikkeink:
A Cuha-völgyében még teljesítménytúrán sem lehet rohanni
Balatoni Kék 100 kilométeren át
A Gerecse katlanában izzadtunk
