Papíron - akárcsak mondjuk a pecázás - a vándortúrázás is nettó gyötrelem, mert ugyan kinek van kedve egy nehéz zsákkal hegyen-völgyön baktatni, esténként kipakolni a végtelen mennyiségű motyónkat, földön aludni, majd hajnalban kelni, és mindezt előröl kezdeni, és folytatni napokon át. Aztán a gyakorlatban valahogy mindez élvezetes hobbivá nemesül, amiért tömegek rajonganak. Az idei Fjällräven Vándortúrán próbáltuk meg kideríteni, hogy mi okozza ezt a tátongó szakadékot az elmélet és valóság között.
Lassan öt éve dolgozom a Turista Magazinnál, de eddig egyszer sem sikerült eljutnom a Fjällräven Vándortúrájára. Se egy hazaira, se egy nemzetközire, viszont cserébe szerkeszthettem a jobbnál jobb élménybeszámolókat a kollégáimtól, akik már ott voltak az első ilyen típusú hazai megmozduláson is. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, családi szabadságot veszek ki, és kipróbálom ezt a fajta természetjárást, ami kívülről - habitustól függően - tűnhet mosásban összement El Caminónak, erdei hipszterkedésnek, vagy éppen természetben zajló önsanyargatásnak.
Ezt a képet nézegetve remélem, nem tűnik túlzásnak a cikk címe. Itt éppen a Csobáncról ereszkedik le a mezőny
Sajnos a teljes távra nem tudtam eljutni, de három és fél nap összejött, ami alapján innen üzenem a kedves nejemnek, hogy jövőre öt napot lesz kénytelen egyedül helytállni a gyermeknevelés kemény frontján. Ha már a gyerekek kerültek szóba, egyáltalán nem ördögtől való ötlet egy ilyesmi vándortúrára utódokat is vinni. Egy szimpatikus házaspár például egy tízévforma kisráccal teljesítette az öt napot (igen, a kisfiú hátán is jókora zsák volt), és az indexes Tenczer kolléga is hozta az egyik csemetéjét, bár ő már egy fejjel magasabb volt az apukájánál, és olyan rutinosan itta a nap végén a jól megérdemelt fröccsöket, hogy öröm volt nézni.
Ahogy a fenti jelenet is bizonyítja: a vándortúrázás családi nyaralának is elmegy
Az idei Fjällräven Vándortúráról annyit kell tudni, hogy - a tavalyi évhez hasonlóan - a Balaton-felvidéken kanyargott végig, viszont annyit változtattak a szervezők az útvonalon, hogy nem a Bakonyból startolt a mezőny, hanem Zánkáról, és Badacsonyörs egyik legjobb strandján ért végett. Ezt azért csinálták, hogy a befutó után csobbanhasson egy nagyot a vándorlástól megfáradt mezőny, sajnos ez végül nem jött össze, de erről egy kicsit később. Az alaptáv 76 km volt, de a második, harmadik és a negyedik napon is eldönthette a mezőny, hogy hosszabb, vagy rövidebb útvonalon indul, így aki mindig a hosszabbat választotta, végül bő 110 km tett a lábaiba.
Szuper térképet és igazolófüzetet is kapunk a rajtcsomaggal, de szalagokkal is jelzik a túra nyomvonalát a szervezők
Ahogy már korábban említettem, sajnos lemaradtam a zánkai startról, sőt az azt megelőző nulladik napról, és kétnapos csúszással, Kapolcson értem be a mezőnyt, pont akkor, amikor letudták a második napi távot, és tábort vertek egy Csórom-puszta nevű helyen, ami első blikkre olyan volt, mintha a Loire-völgyből szúrtak volna be egy pincészetet a Balcsi mellé Ctrl C-Ctrl V-vel. A hely hangulata nagyban megkönnyítette a túrára való ráhangolódást, akárcsak a tábor légköre, ami olyan nyugalmat és meghittséget árasztott, hogy receptre kéne osztogatni.
Plusz 10 ezer forintért minden napra kaphatunk zacskós ételt. Itt éppen nem a legjobb formáját mutaja az ebédem, mert van némi second hand jellege, de kimondottan finom volt
Gyors sátorverés és tábortűz mellett elfogyasztott néhány deci erjesztett szőlőlé elfogyasztása után úgy bújtam a hálózsákomba, mintha világ életemben ezzel a csapattal járnám a világot, pedig világosban még egyikükkel sem találkoztam. Ez az otthonosság másnap reggel is visszaköszönt, ahogy kimásztam a sátramból, és csatlakoztam a reggeliző - sült virsli zöldségekkel - társasághoz. Kapkodni nem kapkodott senki, ami nem véletlen, mert a túra ajánlásában mindössze annyi van megadva, hogy tízig érdemes elhagyni a szálláshelyeket, így jó volt nézni a különböző ritmusban készülődő arcokat. Volt, aki a korán kelésben és indulásban hitt (ami a meleg miatt nem is volt olyan elvetélt ötlet), míg mások a „szabin vagyunk, kikapcsolódni jöttünk, minek keljünk hajnalban és kapkodjunk” filozófiát követték, amivel szintén könnyű azonosulni.
Úton a Hegyesd felé. Igen, pont olyan meredek a csúcsig az ösvény, mint ahogyan innen kinéz :)
Aki járt már a Balaton-felvidéken, annak azért, aki még nem, annak pedig azért kell legalább egyszer lejárnia az idei Fjällräven Vándortúra útvonalát, ami a vidék legjavából adott ízelítőt. Nem mellesleg a táj szépsége tökéletes vizuális drogként arra is jó, hogy az ember sokszor megfeledkezik a rajta csimpaszkodó hátizsákról, ami - végigkérdezve a mezőny egy részét - tizenöttől huszonpár kilóig terjedt. Hát igen, a hátizsák. A túra egyik központi és megkerülhetetlen eleme, mindenki először ezt vizslatja a másikon, szörnyülködve, vagy éppen irigykedve konstatálva a cuccok mennyiségét.
Öt nap alatt szinte összenövünk a zsákjainkkal. A saját felszerelése mellett még az úton talált szemetet is összeszedi és cipeli a mezőny
A túratársakkal beszélgetve az a kép bontakozott ki, hogy - rutintól és edzettségtől függetlenül - nagyjából az első két nap volt nehéz, utána a mezőny nagy része egyszerűen hozzászokott a zsákok súlyához, ezzel is igazolva a Stockholm-szindróma létezését. Aki még nem túrázott ilyen nehéz zsákkal, nagyjából olyasmit képzeljen el, mintha egy hétéves gyerek fojtogatná teljes erőből - az ember tudja, hogy nincs közvetlen életveszélyben, de nem egy kellemes érzés. A „mit vigyek magammal és mit engedjek el” kérdéskör ugyancsak a vándortúrázás egyik alapvető filozófiája. Nyilván mindenkinek másra van szüksége, és hiába adnak rengeteg jó tanácsot a szervezők, és a net is tele van hasznos cikkekkel, a gyakorlatban derül csak ki, hogy végül mire volt tényleg szükség, és mik azok a dolgok, amiket végül csak megsétáltattunk.
Rutinosabb kéktúrázóknak ismerős lehet az idei Fjällräven-túra jó pár szakasza
De térjünk vissza az útvonalra, mégiscsak ez a lényeg: a bekezdés alatti térképen szépen végig lehet követni a napi távokat, a rutinosabb kéktúrázóknak ismerős lehet jó pár szakasz, mert sokszor követte a kéket a Fjällräven-túra, sok helyen viszont letért, és olyan helyekre vitte a mezőnyt, ami méltatlanul esik ki a hazai természetjárás fősodrából.
Vicces volt például Hegyesd határában beszélni egy helyi bácsival, aki arra a kérdésre, hogy a faluból melyik a legrövidebb út a faluval megegyező nevű cukorsüveg alakú hegyre, azt az őszinte választ adta: „Bár itt születtem a szomszéd faluban, soha nem voltam fent”. Pedig megéri, mert olyan kilátásban gyönyörködhetünk onnan fentről, hogy arra nincsenek szavak, legfeljebb csak elcsépelt közhelyek, ezért inkább ideteszem a fentről készített panorámaképemet. Nekem az útvonal másik kedvenc pontja a Tóti-hegy csúcsa volt, amit szintén nem érint az Országos Kéktúra pedig ez is olyan pontja az országnak, ahová bármikor szívesen teleportálnám magam két liter jéghideg rozéfröccs és egy jó könyv társaságában.
Sok túrán fog el olyan érzés, hogy ide még vissza kell térni. Ezen a vándortúrán kb. félóránként éreztem ezt
Nem írtam még a vándortáborunk szolgáltatásairól, nevezetesen arról, hogy mit kaptak azok, akik kifizették az idei ötvenezer forintos regisztrációs díjat. Ezért a pénzért nem csupán a szálláshelyek biztosítottak, hanem az esti garantált meleg vizes zuhanyzási lehetőségek is, jár továbbá egy rajtcsomag is (térképpel, igazolófüzettel, gázpalackkal), valamint mindenkinek biztosítják a reggelit és a vacsorát, ami a bográcsban készült lecsótól kezdve a kenyérlángosig terjedt. Lehet számolgatni, hogy ezért a pénzért ez sok vagy kevés, de tegye fel a kezét, aki öt éjszakát, félpanziós ellátással olcsóbban kihoz a Káli-medencében. Ja, és azt ki is felejtettem, hogy a nevezési díjba még az állandó orvosi felügyelet és biztosítás is benne volt, az állandó szervezői sátorról (áramellátással) és becsületkasszával működő büféről nem is beszélve.
A profi igazolófüzetbe, ugyancsak profi pecsétlenyomatok kerültek beérkezéskor, de útközben is voltak ellenőrző és frissítőpontok
Ha összeadunk mindent, azért kiderülhet, hogy a túrát szervező egyesület és a mögötte álló importőr valószínűleg nem ebből a rendezvényből osztogatja az év végi bonuszokat, ez sokkal inkább a márkaépítésről és egyfajta életfilozófia átadásáról szól. Ennek része például az is, hogy a túra elején minden résztvevő kap egy vászonzsákot, amibe a túrán elé kerülő szemetet gyűjtheti, tehát amerre a mezőny halad, ott megtisztul a nyomvonal és a közvetlen környezete - idén például közel 70 kiló szemetet gyűjtöttek össze, de erről bővebben az cikk alatti interjúban lehet olvasni.
És így a végén felmerülhet a kérdés, hogy akkor kinek is ajánlható a FJ-vándortúra? Bárkinek, aki kacérkodott már a többnapos túrázás gondolatával, de eddig nem vágott bele, mert: nem volt ideje/kedve kitalálni az útvonalat/távokat, leszervezni a szállásokat, étel és italvételezési lehetőségeket. Nem mert egyedül nekivágni, vagy éppen nem volt kivel, mert itt a társaság garantált: idén 169 ember ált oda a zánkai rajthoz. A célba végül 163-an érkeztek meg - hatan különböző okok miatt feladták a túrát -, ahol az egész mezőny hatalmas ovációval fogadott minden egyes beérkezőt. Ez egyébként már önmagában olyan élmény, ami miatt megéri öt napot gyalogolni, még úgyis, hogy az utolsó nap felétől leszakadt az ég, és a befutó inkább volt közös zuhanyzós, mintsem túrázós élmény. Hát ennyit az célba érés utáni strandolásról, de remélem, jövőre ez is összejön majd.
Az utolsó nap felénél leszakadt az ég, de ahogy az arcokon is látszik, ez nem igazán rontotta el a hangulatot
Nyáry Tamást, a magyarországi FJ-vándortúrák főszervezőjét kérdeztük az idei év tapasztalatairól.
TM: Hányan vettek részt az idei túrán, és ez miként aránylik az előző évekhez képest?
NyT: Az idei túrán összesen 179 jelentkezőnk volt. 10 fő nem érkezett meg a rajtba, így 169 fő vágott neki a túrának. A túra ideje alatt mindösszesen hatan kényszerültek feladásra, így a célba 163 túrázó érkezett meg. Ez a létszám egy kicsivel elmarad a korábbi vándortúrák létszámától. Az eddigi legnagyobb létszám 196 fő volt 2 évvel ezelőtt. A túra teljesítésében viszont igen jó a statisztika, a 6 fő sokkal kevesebb, mint a korábbi években, volt hogy 30-40 túrázó adta fel a túrát a cél előtt. Idén egyébként 69 éves volt a legidősebb és 9 a legfiatalabb teljesítő.
TM: A résztvevők közül kb. hányan voltak visszatérő FJ-vándortúrázók, és hányan voltak „újak”?
NyT: Ennek nem számoltam utána pontosan, de tény, hogy jó sok visszatérő volt idén is. Ha tippelnem kell, azt mondanám, hogy a résztvevők egyharmadával már találkoztam korábbi túrákon.
TM: Kik és milyen szempontok alapján állították össze az idei túra nyomvonalát?
NyT: A túra útvonalát teljes mértékben én találom ki minden évben. Ez az én legfőbb feladatom a gépezetben. Az idei útvonal legfontosabb kitétele az volt, hogy a cél a Balaton partján legyen fürdési lehetőséggel, ennek sajnos az utolsó napra érkező hidegfront és a zivatarok keresztbe tettek. Az útvonal további részletei pedig ehhez lettek hozzáigazítva. Az elmúlt hat év szervezési tapasztalatai azt mutatták, hogy a napi szakaszoknak nagyjából 20 km körülieknek kell lenniük, ahhoz, hogy nagy zsákkal le lehessen gyalogolni, ugyanakkor legyen benne egy kis kihívás is, így az ember „megszenved” a sikerért, de másnap tovább tud menni, és a pihenés után már csak a pozitív élmény marad előtérben. Ennek függvényében kell megtalálni azokat a szálláshelyeket, amelyek kapacitásban elbírnak 200 embert, ugyanakkor éppen megfelelő távolságokra vannak egymástól. Figyelembe kellett venni azt is, hogy az előző évekkel ellentétben idén nem volt 3 napos túra, így kellett tervezni rövidebb távokat is, amiket a kezdő, vagy erőnlétben kevésbé felkészült túrázók, vagy akár gyerekek is le tudnak gyalogolni. Szóval rendesen össze kellett hangolni egy nagy csokor feltételt.
TM: Mit kell tudnunk a szervezőkről, és az Equinox Trekking Club nevű egyesületükről?
NyT: Magát a Vándortúrát 6 éve szervezzük, 2014-ben volt az első, és ekkor alakult meg az egyesület is, viszont szervezetlen keretek között, baráti társaságként már jóval korábban is együtt túráztunk. 2003-ban szereztem meg a bronz jelvényemet az MTSZ-nél, azóta rendszeresen vezetek túrákat. Az egyesület jelenleg 26 tagból áll, és a FJ-vándortúra helyszínen dolgozó önkéntesei is az egyesület tagjai, ez nálunk egyfajta szabály. Az idei túrán 14 önkéntes dolgozott, és mindenkinek megvolt az előre megtervezett feladatköre, és persze a tapasztalata is, hiszen több éve dolgozunk ezen összeszokva, olajozottan. Az egyesület a FJ-vándortúra mellett számos más programot is szervez, év közben szinte minden hétvégén megyünk valahová túrázni, érdemes az eseménynaptárunkat böngészni, mert mindenféle igényeket igyekszünk figyelembe venni. Vannak egynapos rövid családi túráink, ugyanakkor vannak többnapos, a vándortúrához hasonló túráink is. Egyesületünk legfőbb célja a többnapos hátizsákos, sátras túrázás hagyományainak felélesztése és népszerűsítése.
TM: Mi volt a legnehezebb megoldandó (akár váratlan) feladat idén, és mi az, amire biztosan emlékezni fogsz az idei túrával kapcsolatban?
NyT: Igazából az időjárás az egyetlen tényező, amire nem lehet előre felkészülni. Sose tudhatjuk előre, hol csap le egy vihar, ez okozhat meglehetősen vismajor helyzeteket. Idén szerencsére nem történt nagyon váratlan esemény, leszámítva, hogy Köveskálon éjszaka négyen fogtuk a rajtsátrat, hogy ne vigye el a szél. Korábban a bükki útvonalon volt egy nagyon emlékezetes eset, amikor a hirtelen leszakadt eső teljesen elmosta a táborhelyünket, és a 10 centi magasan álló vízben nem lehetett felverni a sátrakat. Ott kimentettünk közel 200 embert bérelt buszokkal egy másik táborhelyre.
TM: Lehet-e már tudni valamit a jövő évi túra időpontjáról és útvonaláról (fog-e változni az ideihez képest)?
NyT: Igen, a jövő évi FJ-vándortúra időpontja július utolsó hete, és azt is biztosan tudjuk, hogy ez az útvonal bevált, így nem tervezzük máshová költöztetni. A következő hetekben beérkező visszajelzések alapján elképzelhető, hogy bizonyos szakaszokat megváltoztatunk a még jobb élmény érdekében, de alapvetően a teljes útvonal nem fog megváltozni.
