Vértesi tengerszemek nyomában, avagy a piros út különleges színfoltjai

Ismerem az ezerarcú Vértest, legtöbb turistaútján jártam. Tájainak szépségét az évszakok más-más köntösbe bújtatják, ezért olyan napot választottam piros útjának lejárásához, amikor az időjárás is tartogat valami pluszt. Nem csalódtam. Sikerült elkapnom az ősz utolsó, mondhatni ünnepinek ható napját, ami ragyogó fényekkel búcsúztatta az elmúlás szezonját.

Bányászmúlt városon belül és kívül

Kora reggeli álmos, fagyos órában vágtam neki az Oroszlánytól Mórig tartó útnak. Az idő szépnek ígérkezett, de a városból kivezető szakasz még nem a felhőtlen lelkesedésről szólt. A szocialista idealizmus garázstelepekben formát öltött, lepukkant hagyatékával, és a város régi-új ipartelepének szűrke látványával kísérten indultam a szabadba. Ennek az indusztriális közegnek is megvan a maga „bája”. Ráadásul Oroszlány az elmúlt évtizedben rengeteget tett a megújulásért, mindemellett méltó módon ápolva a sok évtizedes szénbányászmúltat, ami sokáig nem csupán a helyiek megélhetését, identitását is adta. Ennek emlékét őrzi a Majki Remeteség szomszédságában található Oroszlányi Bányászati Múzeum, ami az egykori XX-as akna eredeti környezetébe, és a múltba enged betekintést.

Aszfalton trappolva, kapucnim és leheletem párafelhőjébe burkolódzva értem el a városszéli dűlöföldet és az erdőt. A táj fakó komorságát a kék égen egyre magasabbra kúszó Nap kezdte oszlatni, a fénnyel festett alvó táj pedig kezdett megelevenedni. Számtalan formát ölt a szépség: az erdő kontrasztos tónusai, a fák hosszan elnyúló árnyai attraktív képet alkottak. Érdekes ez a környezet, mert egy hatalmas bányavidéket foglal magába, a piros út által érintett részén pedig elsősorban külszíni fejtéssel hozták felszínre a barnakőszenet. Mára változatos növényzet, és homokos talaj jellemző a rekultivált területre.

Ezen a környéken több ehhez hasonló mély gödröt, látványos bányatavat találunk, ilyen a Dobai-tó is, ami mellett a piros út elhalad. Bár a szemet gyönyörködtető kék víztükör el van kerítve, tehát partjára nem lehet lemenni, széllel fodrozott látványa így is hosszú percekre lebilincselt.

Az ültetett feketefenyvesek, a maguktól megtelepedő, illetve visszatelepített növényfajok mára szépen belepték a nem is oly régen még kopár, teljes egészében a bányászatnak alárendelt tájat. Az erre járó laikus azt is hihetné, hogy ez a környék mindig is így festett. Elég eklektikus a tájélmény, ahogy a homokos szekérutat szegélyezve fenyősorok, akácosok, nyárfás ligetek, kőrisek, molyhostölgyes cseresek, gyertyános tölgyesek váltogatják egymást, illetve megtelepedett itt többek között a barkóca berkenye és a mezei juhar, továbbá – az alacsony tengerszint feletti magasság ellenére – bükkösök is előfordulnak. Mindezt az egyedi terepviszonyok és a mikroklíma teszi lehetővé.

Őszi harmónia a tél ajtajában

A változatos elegyes érdekes harmóniát teremt a vértesi tájban. Az erdő legtöbb képviselője már jó pár hete rideg csupaszsággal várja a telet, azonban vannak olyan fák is, melyek dacára a november végi fagyoknak még nem szabadultak meg teljesen lombruhájuktól. Ennek, illetve a ragyogó napsütésnek köszönhetően varázslatos őszi színpompába részesülhettem, aminek főszereplői a számomra oly kedves bükkösök voltak. Hatalmas, gótikus katedrálist idéző szürke oszlopcsarnokai minden évszakban, de különösen a májusi zöldellő burjánzásban elbűvölően hatnak rám.

Egész túrám idején parádés fényjátékban volt részem. A fatörzsek hosszú árnyai párhuzamos és egymást metsző egyenesekkel mintázták a rozsdaszínű ösvényt, máshol az ágkorona keszekuszasága vetett tarkaságot az avarral lepett talajra. Csend és nyugalom járta át a rengeteget, melyben könnyű léptekkel haladtam oly halkan, hogy néhány közelemben bóklászó őz nem is ugrott meg jöttömre, csak bámészkodva figyelték az idegen elhaladót. Meghitten merültem el a késő őszi idillben, amit már csupán órákban mértek. A távolban ugyanis felsejlettek azok a fellegek, amelyek az időjósok szerint a telet hordozzák, s mint később kiderült, a táj másnapra valóban fehérbe borult.

Kényelmes szemlélődésben telt a menetelés. A hegység nyugati részét átszelő Terv-út aszfaltját követően jött a Gerencsér-erdő fiatalosa, nem sokkal később a Cica-homok távlatokat is engedő nyílt részei, majd a Farkaskert ligetese, ahol egy útszéli katonasír, illetve egy tábla állít emléket a második világháború itt zajló véres eseményeinek. Az egykor itt dúló harcok nyomait lövészárkok maradványi is hirdetik, melyek barázdái a piros út mentén kivehetők.

Bányatavak izgalmas partfalai

A Határkői-pagonynál ismét egy bányászat által kialakult látványos tavacskához érkeztem, melynek víztükre olajzöld színben pompázott. Mielőtt a piros úttal félig megkerültem volna a tavat, leereszkedtem a partjára, hogy millió éves kincsekre leljek. Korábban már jártam itt, de anno a partfalak tengeri mementóival mit sem törődtem. Nem kellett sokáig kutatnom: kagylók, csigák, egysejtűek és korallok maradványai bukkantak elő a törmeléklejtőn, egyik-másik igen szép állapotban fennmaradva.

A kutatás gyors sikerétől eltelve nem időztem túl sokáig a tóparton. Tovább indultam déli irányba és újfent feketefenyvesek katonás sorai vonzották a tekintetem. Egyáltalán nem természetes ez a látvány, rendezettségük mégis igéző. A fenyvestől aztán néhány méterre már a Csuka-tó nádasa és nyírfás ligete varázsolt egészen más miliőt. Ezen a ponton tettem egy kis kitérőt a tanösvény jelzésén, hogy ellátogassak a tavat éltető Csuka-forráshoz, illetve a mellette fekvő remek táborhelyhez.

Remek pihenőhelyek

Az iskolai táboroknak is helyet adó erdei pihenőhely padokkal, tűzrakóval, és két tágas esőbeállóval van felszerelve, remek feltételeket biztosítva a bivakoló túrázóknak. A Vértesben egyébként számos kiváló táborozóhelyet találunk, ezek közül többet magam is kipróbáltam: legutóbb a felújított Mauer-kunyhóban nomádkodtunk a kollégámmal.

Elégedettséggel töltött el, hogy a Csuka-forrás pihenőhelyére szemmel láthatólag vigyáznak, így az még sokáig szolgálhatja a természetjárók élményszerzését. Visszatértem a pirosra, majd a bükkökkel szegélyezett erdészeti úton kisvártatva elértem a Vértes Tábor épületegyüttesét, ahol többek között a Közép-dunántúli Piros vándorút egyik bélyegzőjét, a túrázók védőszentjének, Szent Bernátnak a faszobrát, és a Csák-forrást találjuk. Utóbbi valamikor tavacskát is létrehoz, értékes vizes élőhelyet teremtve a környéknek, azonban ottjártamkor a meder teljesen ki volt száradva. Hiába. Az elmúlt évek forró nyarai és csapadékhiánya itt is megtette a hatását.

Öreg bükkösben emelkedtem a Vértes nyugati peremére, hogy aztán löszös mélyúton leereszkedjek a táj határát jelentő Mórra. A nyugatnak leszaladó napsütötte hegyoldalban még javában tartotta magát az ősz. Arany, rozsda és narancsszínek borították a hegyoldalt, s ezek az árnyalatok az egyre alacsonyabban járó nap fényével még intenzívebbé váltak. Kiértem az erdőből, messzire ért a láthatár, benne a boráról híres városkával, de a tekintetemet mégis a hátrahagyott táj idomai és színei vonzották. Méltó búcsú volt ez az idei ősztől – gondoltam magamban. Szerencsésnek éreztem magam, amiért sikerült elcsípnem egy ilyen festői túraidőt.

Utolsó gyaloglással töltött kilométerem Mór központját célozta meg, és már csupán a hazajutásról szólt. Annak ellenére is, hogy az Ezerjó városa számos értéket és látnivalót tartogat. Erdei élményeimet most aligha tudtam volna kiegészíteni a városnézés ingereivel. Ezekért máskor, másféle indíttatásból kell érkeznem, megkóstolva a helyi pincék páratlan nedűjét.