Virágszőnyeg és óriás kőszivacs a Pilisben

Sok mindenre lehet vonatkoztatni azt, hogy „kétféle túrázó létezik”, gondolva az olyan emberi vonásokra, mint a rendszeresség, a megtett távolság vagy a szálláshely igénye. „Rossz” időben túrázni viszont mindenképp vízválasztó, nem is feltétlenül akkor, ha esik az eső vagy a hó. Ezek még elintézhetők egy másik klasszikus megállapítással: „Rossz idő nincs, csak rosszul öltözött turista!”. A nyári meleg viszont már más tészta: nincs ellene olyan megvehető és hordható védekezési mód, amivel bárki kényelmesen mozoghat, így ide már valóban elszántság kell. Vagy sok keresés, aminek a végén az ember megtalálja az igazi nyárkompatibilis helyszínek sorát, amiket aztán végiglátogathat. Az egyik ilyen a fővárostól egy órára található.

A Kétbükkfától a Kétágú-hegyig

A kiinduló hely a Kétbükkfa-nyereg, a Pilis-tető és Dobogókő között, 590 méteres tengerszint feletti magasságban, ahonnan már csak pár lépést kell majd felfelé menni. Ide naponta 10-14 buszjárat érkezik Pomázról, amelyek Dobogókő felé folytatják az útjukat, és további négy busz Esztergomból, amelyek a pilisszentkereszti végállomásokra tartanak.

Ez utóbbi járatnak köszönhetően akár az is végigjárhatja a túrát, aki autóval jönne, hiszen a délutáni busz majd visszahozza ide - viszont az utolsó járat korai indulása miatt lemarad a Strázsa-hegy esti arcáról, így az út esszenciájáról - de erről majd később.

Innen a zöld kereszt, majd a háromszög jelzésen érdemes továbbmenni, nem egészen egy kilométert: a Pilis-tető tömbjén tett séta végén lassan szó szerint elfogy a lábak alól a talaj, előbb az ösvény két oldalán, majd az út helyén is. Megérkeztük a minifennsík északi sarkán álló Fekete-kőre. A számos kisebb-nagyobb sziklatoronnyal díszített, meredek letörés alatt Pilisszentlélek falu, a Méhes-völgy, ennek végén pedig a távoli Esztergom terül el a lábunk alatt.

A Fekete-kő elnevezésnek történelmi alapja van. 1945 januárjában, Budapest ostromának második hetében Pilisszentlélek felől indult meg az utolsó, erőteljes felszabadítási kísérlet. Az innen Pomázig vezető út több napig véres harcok helyszíne volt, köztük maga a Fekete-kő panorámás csúcsa is, amely fontos helyzete miatt a legendák szerint többször gazdát cserélt.

Az út innen ismét lefelé, a Pilis-nyeregbe vezet. Itt a terep kissé megváltozik, és egy darabig a nézelődés helyett a sportolásé lesz a főszerep: négy kilométeren át fut szinte egyenesen, sík terepen a zöld sáv jelzés, mire a Kétágú-hegy sziklás oldala mögé ér. Ezen a környéken több kitérő ösvény is vezet a sziklák peremére, ahonnan megcsodálhatjuk a Pilis, a Budai-hegység és a Gerecse határvidékét.

Virágszőnyeg és az óriás kőszivacs

A hegy tövébe érve lassan elveszik a jelzés, jön viszont helyette két-három kisebb ösvény. Majd ugyanennyi szélesebb út. Igazi miniatűr sztrádacsomópont ez, ami nemcsak a legtapasztaltabb kirándulók tájékozódóképességét teszi próbára, de még az okos navigációs eszközöket is, főleg ami a térkép nagyíthatóságát és a hálózati kapcsolatot illeti - ha valaki jelen sorok íróján kívül még azok közé tartozik, akik ilyenkor is inkább csak a természetet csodálják, érdemes a legjobb offline GPS-térképekkel készülnie.

Amikor viszont egy kilométer után végre kiér a út az erdőből, a természet egyik legszínesebb csodája tárul a szemünk elé: a Dorog fölötti Strázsa-hegy természetvédelmi területének nyári színpompája. A több mint száz éven át zárt lőtérként használt helyet elkerülte a modern mezőgazdaság, így ha nem is teljesen ősi, de természetes állapotában maradhatott fenn a kopár dombokat borító gyepszőnyeg, amely természetesen most, a nyár derekán mutatja a legszebb arcát.

A mező fölötti Nagy-Strázsa-hegy több barlangot is rejt, amelyek közül messze a legismertebb a Sátorkőpusztai-gipszbarlang, amelynek hófehér ásványcsodái egyedülállóak a hegységben - legalábbis a mai, biztos tudásunk szerint. A kutatók úgy vélik azonban, tucatnyi hasonló föld alatti csodát rejthet a környék, amelyeknek viszont nincs természetes bejárata, így ha nem éri el a hegyet a bódvaszilasi Esztramoshoz hasonlóan a pusztító ipari bányászat, akkor ezek a feltételezett csodák örökre a hegy mélyében őrizhetik a titkaikat.

Amíg a sátorkőpusztai barlang csak szakvezetéssel látogatható, a szomszédos Strázsa-barlang bárki számára szó szerint nyitva áll, akin nem fog ki az odavezető, meredek ösvény. Ezt a képződményt egyaránt nevezik rombarlangnak, vagy még egzaktabban „erősen korrodált” üregnek, de talán a bizarr formákat a kőszivacs szóval is le lehet írni. A hegy anyagából az évezredek alatt már szinte teljesen kioldódott üregben megpihenni olyan, mintha a hangyáénál is kisebb méretben szemlélnénk meg egy fürdőszivacs belsejét. Ráadásul itt nemcsak hűs árnyék vár, de még Dorogra is vethetünk pár pillantást.

A Pilis sarkában

Az út hátra lévő része maga a nagybetűs nyári séta, a növényi élet mindent elborító, színes tömegében. Az élményt csak az a tudat árnyékolhatja be, ha rájövünk, az ember színre lépése előtt valószínűleg a fél országot hasonló színkavalkád borította, a mai nagytáblás szántóföldek helyén. A mező egyik különlegességét a nappali lepkefajok tömege adja: közülük jó néhánnyal elkerülhetetlenül találkozik is az erre járó.

Az út végére már csak a Kis-Strázsa-hegy apró csúcsélménye marad. A közeli Duna-völgy fölé bő 120 méterrel magasodó dombtetőn a Pilis legnyugatibb csúcsára érkezünk. Az itteni kilátó sajnos az év nagy részében zárva van, de a kopár dombtetőről a megmászása nélkül is majdnem teljes a körpanoráma: a Gerecse és a távolban kanyargó Duna, míg a másik oldalon a Börzsöny és a legmagasabb szomszédos pont, az esztergomi bazilika díszíti a tájat.

A hegyről a Duna-Ipoly Nemzeti Park tanösvénye vezet le Esztergom-Kertváros felé: az erdő vége óta itt találkozunk először jelzett ösvénnyel, amiről a gyep miatt nem is szabad letérni. Az út egyenesen a nemzeti park székhelyét jelentő barátságos kis épülethez vezet.

Aki innen indulna, az ösvényen egy tartalmas körtúrát is tehet, miközben mobilapplikáción át ismerheti meg a hegy élővilágának részleteit, de kérhet hagyományos ismertető füzetet is.

Az út utolsó állomása a szomszédos Gyilkos-tó. Az egykori bánya gödrét elfoglaló víz nevének eredete mára a feledés homályába veszett, de talán kijelenthető, hogy így is félelem nélkül megpihenhetünk a közeli padok egyikén. Saját jármű nélkül az innen ötszáz méterre lévő „Esztergom, Szalézi lakópark” buszmegállóból juthatunk el a közeli városba, vagy átszállás nélkül Budapestre is.

Bár a környék egész évben tartogat meglepetéseket, aki az igazán látványos színpompára kíváncsi, annak érdemes néhány héten belül felkerekednie - ha jól választ időpontot, verejtékcseppekből biztosan itt gyűjthet be a legkevesebbet, természetélményből pedig a maximumot.

A cikk először 2018 júliusában jelent meg.