Visegrádi hegyek kalandos sziklaszorosában

Aligha akad olyan ember, aki ne hallott volna a Rám-szakadék vadregényes szurdokáról, Magyarország egyik legizgalmasabb túraútvonaláról. Aki pedig már járt itt, az tudja, hogy valóban egy különleges és vadregényes helyszínről van szó, ami kimondottan testközelbe hozza a terepi túrázás élményét. A kalandot ígérő sziklaszorost a Pilis-Visegrádi Zöld jelvényszerző túránk 5. útvonalának egy részeként járjuk be, amit a festői Dunakanyarból, még pontosabban a hegyek ölelésében fekvő Dömösről indítunk.

Tizenkét kilométeres utunk legfőbb látnivalója kétségtelenül a híres Rám-szakadék, ám mielőtt még bevesszük magunkat a „vadonba”, érdemes pár szót ejteni Dömösről is, erről a nagymúltú településről, ami nem csupán a túránk igazolókódja miatt lehet érdekes. A napjainkban valamivel több mint 1100 főt számláló község és környéke kiváló természeti adottságai miatt már az őskorban is lakott volt. Feltártak itt avar és honfoglalás kori temetőt, valamint Árpád-házi királyaink egykori épületeit is. Dömös nevének és az itt álló királyi palotának a legkorábbi fennmaradt emlékét Szent László király egy 1079-ben, a „dömösi kúriában” kelt levele őrizte meg. A 14. századi Képes Krónika több dömösi eseményt is feljegyzett.

Jött a tatár, jött a török, de a falu sosem néptelenedett el. Igaz, a királyi palota és a monostor sajnos megsemmisült. Az iskola mellett ma is álló malmot viszont már egy 1570-ben íródott török defter (adókönyv) is említi, mint az Ali tulajdonában álló „rossz malmot”.

A Szentendre vagy Esztergom felől autóbusszal könnyedén megközelíthető Dömös hajóállomásánál írjuk fel az első igazolókódot. Innen, a Duna partjáról tökéletesen rálátunk a szemközti dél-börzsönyi táj legjellegzetesebb magaslatára, a Szent-Mihály-hegy sziklaszirtes tömbjére és a rajta megbúvó Remete-barlangra. A Dunakanyar pompás látványát a település utcáin nyugatnak, a Visegrádi-hegység belseje felé tartva hagyjuk magunk mögött. Ilyenkor télen nem kell nagy turistaforgalomra számítanunk, de ha biztosra akarunk menni és van rá módunk, akkor érdemes hétköznap bejárni ezt az útvonalat. Így biztosan elkerülhetjük a tömegeket és a bámulatos szurdok mondhatni csak a miénk lesz.

Kezdetben vendéglátóhelyekkel szegélyezett aszfaltúton, majd az azzal párhuzamos erdei ösvényen követjük a Malom-patak völgyét, ahol több, padokkal ellátott pihenőt is találunk. Egy hétvégi napon jó időben itt akár több ezren is megfordulnak, ami kimondottan taszító állapot lehet a természetjárás igazi hangulatát kereső turisták számára. Nekik célszerű kerülniük a tömegek által preferált időszakokat, melyek egyébként sem mindig a legideálisabbak a szurdok megcsodálására. A Rám-szakadékot ugyanis csapadékos évszakban érdemes felkeresni, amikor a benne futó patakot bőségesen táplálják a források, ennek köszönhetően pedig igazi kalandtúrában lesz részünk.

Kiindulópontunktól közel három kilométert gyalogolunk, mire elérjük a szakadék bejáratát. Télen a lombtalan és kopott színekbe öltözött erdő talán nem a legszebb arcát mutatja a természetnek, de a sziklák közé vezető utunk ebben az évszakban sem nyújt kevesebb élményt, mint máskor. A zöld jelzéseket követve a patak mentén lassú emelkedéssel vesszük be magunkat a völgybe. Az egyre szűkülő ösvényen kőgörgetegek és a patak hordaléka nehezíti a járást.

Helyenként még boldogulunk az egyre nehezebben járható tereppel, de az ezüstösen csillogó korlátok mindinkább a hasznunkra válnak a csúszós sziklák leküzdéséhez. Sok helyen a hordalék és az erdészet által felszeletelt farönkök is a segítségünkre vannak, de mindig óvatosnak kell lennünk, mert a terep komoly veszélyeket is tartogathat. Ha körültekintőek vagyunk, nincs mitől tartanunk. Akár gyerekekkel is végigmehetünk az izgalmas kis kanyonon, ami számukra nem csupán egy igazi kalandpálya lesz, de nagy valószínűséggel egy életre meghatározó élmény is. A természet szépsége, az akadályok leküzdése és az átélt sikerélmény minden szempontból csak fejleszti a gyerekeket, ezért ne tartsuk vissza őket a terepi kihívásoktól, inkább tanítsuk meg őket, hogyan vigyázzanak magukra.

Ahogy feljebb érünk, egyre nagyobb sziklafalak vesznek minket körül, és egyre erősödő zúgók jellemzik a fokozatosan szűkülő szurdokot. Helyenként sűrű borostyántömeg és zöldellő moha, máshol lengedező páfrányok borítják a sok millió éves vulkáni falakat, melyek némelyikén különös lyukakat is megpillanthatunk. Ezek lávába zárt fatörzsek emlékei, melyek a hegység keletkezésekor jöttek létre. Idővel a fatörzs elporladt és kipergett, hátrahagyva ezeket az érdekes lyukakat.

A zöld út az Árpád-vár hegy alatt bukik ki a mély sziklaszorosból. A lenyűgöző szépségű útszakasz alig egy kilométer hosszú, de kétségtelenül a legmeghatározóbb része a mindössze 12 kilométeres utunknak. Kanyargós falépcsőkkel emelkedünk a hegylábig, ahonnan kis kitérővel fel is kapaszkodhatunk a meredek Árpád-vár hegy földsáncos csúcsára, egy hajdani földvár ma is kivehető helyszínére. Itt találjuk egy másik jelvényszerző túra, a Várak a Pilisben túramozgalom fára rögzített igazolókódját.

Saras, helyenként kimondottan dagonyás szekérúton a Szakó-nyereg felé vesszük az irányt. Ezen a szakaszon az összképet jelenleg a favágók munkája határozza meg. Gyakorlatilag a nyeregig kísér minket a kivágott fák és gallyak szanaszét heverő látványa, ami nem nyújt éppen üdítő látványt. Ugyanez mondható el a Júlia-forrásról is, aminek esőházára és padjaira is ráférne már a felújítás.

Felérve a Szakó-nyeregbe, elértük túránk második igazolópontját. Itinerünkben az áll, hogy fotóval igazoljuk ittjártunkat, de mindezen megoldás mellett még pecsétet is találunk az irányjelző táblára erősítve. Igaz, ez a bélyegző nem a mi túránk, hanem a Pilisi vándorlás nevű túráé, de ettől még készíthetünk vele egy igazoló lenyomatot, amennyiben nem felejtettük otthon a pecsétpárnánkat.

A nyeregből kisvártatva felérünk az 570 méter magas Szakó-hegyre, ahol a csúcskő mellett pompás panoráma fogad minket, rálátással a környék hegyeire és a Dunakanyarra.

Innen északi irányban, folyamatos ereszkedéssel végigsétálunk a lefutó hegygerincen. A minket kísérő kilátás idővel elmarad, és több mint négy kilométer hosszú és meglehetősen eseménytelen trappolás vár ránk, gyakorlatilag pilismaróti végállomásunkig. A zöld út egyenesen a község főterére vezet. Itt, a Szent Lőrinc-templom közelében jegyezzük fel túránk utolsó kódját, amit a buszmegállónál kell keresnünk.

Hasonlóan a dömösi kiindulópontunkhoz, Pilismarót is fontos része volt a limesnek, a hajdani római védelmi határvonalnak. Itt állt az egyik legnagyobb erődítése, amit Castra ad Herculemnek neveztek. A település határában avar és kelta temetőt is feltártak, illetve a Malom-patak mentén előkerültek a középkori falu maradványai és temetője. Túl sok látnivalót nemigen találunk a kétezer főt számláló településen. Közvetlenül a végállomásunk mellett magasodik a Dobozi Mihályt és hitvesét ábrázoló szobor. Legendájuk valamikor a mohácsi vész után, 1526-ban, Marót falva környékén játszódott, ahol a török elől menekülő magyarok elsáncolták magukat egy szekértáborban.

Jelvényszerző túránk korábbi szakaszai olyan látványos helyszínekre kalauzoltak el minket, mint a bámulatos Spartacus-ösvény, a Pilis legdélebbi bástyája, a megunhatatlan Kő-hegy, vagy a kolostorromokat összekötő rejtélyes Római-út.

A cikk először 2020 februárjában jelent meg.